A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-01 / 9. szám

A szovjet Kosztrom város büszkesége az új Volga Szálló, mellette pedig a szokatlan kinézetű Rusz étterem. Moszkvában nemrég bemutatták a BAM vonalán forgatott zenés filmet, Dean Reed főszereplésé­vel. A végtelen és csodálatos Szibéria szülőföldjére, Coloradó­­ra emlékeztette Reedet, aki ha­mar megbarátkozott az építkezé­sen dolgozó fiatalokkal, s kije­lentette, hogy hősnek tartja vala­mennyit. # Fáj a hasa? Gyerünk a műtő­asztalra! De először fizessen 800 (1000, 2000 vagy 3000) dollárt az operációért!... Az amerikai saj­tó szerint az USA klinikáin a sebészi beavatkozások 35 száza­léka felesleges volt. Ez mintegy 3500 személy életét követelte, de a sebészeknek 4 milliárd dol­lár hasznot hozott évente. Keresd a nyers hús közt a nyu­szit! (Varga Ervin felvétele egyéb­ként Párizsban készült.) Amerikában egyre népszerűbb a vízi bob: már hivatalos versenye­ket is tartanak, egy- és kétülé­ses szánkókkal. Kaliforniában most nyár van, ott különösen sok (ürdőző élvezi ezt a játékot. Az ökológiával foglalkozó szakembe­rek meg azt mondják: a világon egyre kevesebb a tiszta víz, takarékoskodjunk vele! ■ - Dunán horgászni? Csa­­csiság. - Kérdésem és vála­szom ellenére azért csak me­gyek. Biztonság kedvéért ma­gammal cipelem kézitáská­mat, ha másra nem, jó lesz ülőkének. A víz sodrása he­ves, a lefelé úszó hajó kormányosát megdolgoztatja, már attól félek, a parti szik­lákhoz csapja a behemót tákolmányt, alig pár méterre tőlünk suhan el, messze ke­rülve lejjebb megcsillapodik, vagy csupán optikai csaló­dás. A mesterhorgász vízbe ló­gatja a csalit, a szapora ör­vények megpergetik a dugót, mint kórócsutkát a nyári for­gószél. Rám itt nemsok sze­rencse vár. Egy lapos kőre telepszem, előkotrom jegyzet­­füzetemet és félig elolvasott könyvemet. Kézenfog Szerb Antal és elvezet a messze középkorba.- Bácsi, maguk újságírók? - Ez a halásznak szól.- Az a másik olyasféle - mutat felém öcsém.- Bolondság, miért ugra­tod őket? — A három mellet­tem kuporgó lurkóra pislo­gok. Jöttek kíváncsiskodni. Az ottmaradás reményében fel­kínálják segítségüket. Majd ők leszedik a halat a horog­ról.- Azt lehet - nevetek ka­jánul és újra a könyvbe la­pozok.- Maknak? - kérdezi az egyik.- Mi az, hogy maknak? Talán kapnak, nem?- Úgy mondják, de éri in­kább másképp mondom. Maknak?- Maknak. — És öcsém egy termetes dévért dob a partra. Nem a hal villanyo­­zott fel, hanem a kiskölyök szóteremtő képzelete. Lehe­tetlen, hogy olvasta volna Illés Endre novelláját, arra túl kicsi még. Elcsalom őt a halásztól.- Te szapi vagy ugye? - kezdem az ismerkedést. - Hát azt tudod-e hol voltak itt a vízimalmok? — Néz rám értetlenül, mintha Noéról faggatnám. Belelendülök a mesélésbe. Szóba jönnek a régi ladikosok, a háborúban elsüllyedt hajó, . ami évekig fájdította törött gerincét a Duna közepén, az aknake­reső hidroplánok, amik pont itt ereszkedtek le a vízre egy­­egy félnapi pihenőre, árvizek és téli jégzajlások. Tetszik neki, hogy „a Duna veszett dühében jéglapokkal kopasz­ra borotválta a szigeteket".- Látod, ott a kanyar előtt. . .- Az nem előtte, utána van. MAKNAK- Legyen neked igazad, akkor hát a kanyar után, ott álltak régen a kisházak.- Mekkorák voltak? Mondom, magyarázom, szin­te néprajzi pontossággal; nád a tetejük, sár az olda­luk. Egy kérdésnél megtorpa­nok. Nem tudom mikor bon­tották le az utolsót. Egészen véletlenül valami más jut az eszembe. Egy levél. Anyám levele és belőle pár mondat. „Ti elmentetek tőlünk, en­nek a szegény kisfiúnak meg nincs otthona. Mi arra gon­doltunk apátokkal, hogy be­fogadnánk . . .“ Nem! Ez meggondolatlan­ság lenne ... — tiltakozom. Gyorsan megírtam a választ. „Államunk gondoskodik minden árváról, elhagyottról. Ne vegyék rossz néven, de a gyerek még nagyon gyerek, kedves szüléink pedig már . . . kissé korosak arra, hogy . . . (nehezemre esett leírni) . . . stb., stb." A levél elment, válasz nem jött r.á. Otthon félve érdek­lődtem a fiú sorsa iránt.- Elvitték gyerekotthon­ba .. .- No látják - akartam mondani, de édesanyám kis szünet után folytatta -, és megszökött. Hazaszökött. Ház­sorba járt a faluban. Kínál­­gatta magát, fogadják be cselédnek, i i- Cselédnek?- Miért, minden őse az volt, még az anyja is. ö volt az utolsó cselédlány, aki megesett. Ugyan mit beszé­lek, nem tudom én azt hogy' történhetett, de hogy az a kis szeplős fiúcska otthonért könyörgött, szentigaz. Eljöt­tek érte autóval, kedvesen, őszinte szóval hívták. És sírt mikor elvitték. A fél falu kint állt és integetett utána . . . Nem folytatta tovább, mert megint valami szúrta a sze­me sarkát, zsebkendő csücs­kével pirosra dörgölte. Olyan zord most ez a kör­nyék, nézek körül. A kis Mak­nak a kannában kotorász.- Már tizenkettő - kiáltja. Hozzámszökdécsel a partot védő termésköveken. CSICSAY ALAJOS- Mesél még valamit?- Sok itt a szugony - mon­dom.- Micsoda?- Hát ezek a szurkáló izék.- Szúnyog talán, nem szu­gony.- Miért, csak neked van jogod szavakat kitalálni?- De ezt nem maga gon­dolta ki.- Nem - restelkedem. - Egy író bácsi.- Okos ember?- Az. Szeretsz olvasni?- ühüm. De jobb ha me­sélnek.- Ha neked jobb, egye fene, kezdjük hát: Sok érde­kes ember lakta e vidéket. . . — és ömlik belőlem a szó aranyásókról, szerhakészítők­­ről, pásztorokról, halászokról, akik széles hálóval szűrték a Dunát, vizáról az óriáshalról, ami valahol ott a meredek túlsó part alatt a sok vizi­­töklevél árnyékában szunyó­kált, csak este csapta meg farkával a vizet. Már fogytán a mondókám, így hát szót kerítek Cseh Józsira, akinek annyi medáliája volt, hogy nem fért el a kabátján.- Az bolond volt - szól közbe a gyerek.- Olyasféle, de talán még­sem egészen az.- Nagyapám beszélte, hogy Csehországba, mikor kitele­pítették őket, Józsi azt dalol­ta a cseheknek, hogy: „A nagy szapi kertek alatt megy a villamos, benne ül a Cseh Józsika jaj de aranyos"- igaz?- Igaz.- Hát akkor mégis bolond volt.- Csak azért, mert bolond­ságot dalolt?- Búcsúkor mindig táncolt a pódiumon és vasárnapon­ként végiglármázta a falut.- De az már akkor történt, mikor Csehországból haza­jött, ide a Duna-partra . . .- Igen. És azt tudja, hogy Bősön halt meg az öreg­otthonban? Az ottlakók igen megsiratták.- Talán volt is miért, de inkább beszéljünk másról. Látod milyen szépen hanyat­lik le a nap az erdő mögé?- Belepottyan a piros víz­be, ott találkozik a kisöccsé­­vel .,. - és a kis Maknakot elragadja a fantáziája. A la­pulevelek alját benépesíti bujdosó szellemekkel, a fa­­odukba éjféli szörnyeket va­rázsol. A vizet csókolgató fecskék, már elpihentek, és az álmos fák szelíden vál­lun kra hajtják fejüket. 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom