A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-01 / 9. szám
I KORTÁRSAINK 1 MARGITA FIGULI „Ha művészt akarunk bemutatni a nők közül, a ragyogó tehetségű Margita Figulit kell előtérbe állítanunk, a szlovák Kaffka Margitot — írta Szalatnai Rezső A szlovák irodalom története című munkájában —; »Három pejló« (Tri gaštanové kone) című kisregénye a szlovák próza tündöklő ékköve. Csak a szlovák hegyek között rejtőzködik még ilyen szeplőtlen ballada-matéria. Arról van szó, hogyan lesz szülői kényszerrel a szép, de szegény legénytől elszakított s akarata ellenére férjhez adott lány — a halál torkából kimentve — a hűséges és becsületes szegény fiúé. A valóság tündéries finomsága, a szlovák parasztotthonok duruzsoló melege érzik e kis remekművön." A jelenkori s az egyetemes szlovák irodalomnak kevés olyan kiváló alkotója volt és van, mint a még mindig közöttünk élő Margita Figuli, a szlovák próza élő klasszikusa. Szinte hihetetlen, de így van: csak nemrég, tavaly októberben ünnepelte hetvenedik születésnapját (1909. október 2-án született Vyšný Rubinban). Azért hihetetlen e tény, mert Margita Figuli immár negyven évvel ezelőtt helyet biztosított magának a szlovák irodalom élvonalában. Nevezetesen épp a Három pejló című elbeszéléssel, amely 1940-ben látott először napvilágot. Miért tudunk hát oly keveset e kiváló kortársunkról, legalábbis jóval kevesebbet, mint nemegy, ideig-óráig tündöklő, nála sokkal kevésbé jelentős pályatársáról, akikről aztán ugyanolyan gyorsan elfeledkezünk, mint amilyen gyorsan felfedezte őket a mindenkori irodalomkritika? Ahhoz, hogy ezt megértsük, egy röpke pillantást kell vetnünk a szlovák próza történetére. Jelentős szlovák prózáról — egy-két múlt századi kivételtől (Kalinčiak: Reštavrácia, Húrban: Olejkár, Vajanský: Suchá ratolesť) eltekintve — csak a huszadik században beszélhetünk. A századforduló s még inkább a tizennyolcas fordulat érlelte meg az első, valóban jelentős szlovák próza író-nemzedéket. Kukučín, Cajak, Timravo, Tajovský, Jesenský, Jégé munkássága századunk húszas-harmincas éveiben szökken virágba s termi első érett gyümölcseit. Az utánuk következő nemzedék két irányban folytatja elődjei útját. Az egyik: a szocialista realizmus útja. Jilemnický, Fraňo Kráľ, Hečko ennek az irányzatnak a legkiemelkedőbb mesterei. A másik út a népieseké. Urban, Hronský, Ondrejov és Figuli ennek az irányzatnak a legkiválóbb képviselője. S minthogy az irodalomtörténet hosszú időn át nemigen méltányolta ez utóbbi irányzatot, diákkorunkban igencsak keveset hallhattunk Figuliról, ha egyáltalán hallottunk róla valamit. Pedig a sikeres kisregényt hamarosan — alig hat év múlva — hatalmas, négykötetes történelmi regényfolyam követi, a Babylon. Újabb tíz esztendő múltán, 1956-ban Mladosť (Ifjúkor. Madách 1978) című, sok önéletrajzi adatot tartalmazó ifjúsági regénye bizonyítja, hogy a Három pejló nem volt egyszeri véletlen szülte remekmű, s hogy Margita Figuli újra meg újra képes megújulni s újabb és újabb jelentős művekkel gazdagítani a szlovák irodalmat.- il -Az udvarunk mellett gyalogösvény kanyarodik fel az erdőbe. Az erdő alji dombot Meredeknek hívják. A Meredeken emberemlékezet óta kastélyokat épített az uraság. Innen fentről kilátás nyílik az egész határra, a levegő borókától és málnabokroktól illatos. Nem meszsze a Teplica folyik, amely télen sem fagy be soha, és tavasszal olyan virágok nyílnak a partján, hogy csodájára járnak az emberek. Verona néni a felső kastélyhoz vezető úton lakik egy oicinyke zsellérházban. Valaha cseléd volt. Mióta kiöregedett a szolgálatból, a postát hordja szét a faluban. Mindenki ismeri döcögő járásáról, mert fél lábára sántít. Az oldalán jókora postatáska himbálódzik. Ha a ayerekek szófogadatlanok, Veronával ijesztgetik őket.- No megállj, majd Verona elvisz a táskájában! Én nem félek tőle. Veronának aranyból van a szíve. A kamrájában tiszta vászonzacskók függnek a falon. „Aszaitkát" tart bennük. így neveztük a szárított almát, körtét, szilvát mea a dércsíote kökényt. Télen aztán, mikor minden házban szűkében vannak a gyümölcsnek, szétosztoaatja a gyerekek között. Én is aszaltka és meseszó mellett barátkoztam meg vele. Ügy összemelegedtünk, hogy a patak menti gáton róla neveztem el a legszebb követ. A csobogó víz partján elismételaettem magamban a tőle hallott történeteket. Verona néni meséi nem szóltak sem vasorrú bábákról, sem elvarázsolt hercegekről. Mindig az életéről mesélgetett, meg a kastélyról, ahol kicsi korától öregségéig szolgált. Faluszerte sokáig tartotta magát a hír, hogy a kastélyban kísértetek járnak. Ebben senki sem kételkedett. Senkinek sem lett volna mersze este elmenni az urasági épület falgi mellett. A kísértet aranydukátokat csörget, rebesgették a faluban, azzal csalogatja a pénzsóvár embereket. De jaj annak, aki enged a mammon csábításának, azt menthetetlenül szerencsétlenséabe dönti. A kísértet a kastély területén borsót szórt a járókelők lába alá, mint hajdanában Jánošíknak a boszorkány. Felfofdította az asztalokat és székeket. Tüzes csóvát tartott a kezében, azzal bolyongott egyik helyiségből a másikba. Mindig fehér öltözékben jelent meg. Tucatjával csalta magához a macskákat, és az állatok egész éjjeleken át miákoltak az ablak alatt. Nagy volt a riadalom. Az uraság félelmében végül is egy helyiségben aludt a szolgaszemélyzettel. Mikor Verona hosszú évek múltán erről mesélt nekünk, nyugtalanul fészkelődtünk a kemence körül, összebújtunk ijedtünkben, de közben sebesen lóbáltuk meztelen Lábunkat, mert furdalt a kíváncsiság. Verona mesemondás közben szüntelenül bólogatott. A szeme lágy, meleg pillantással világított felénk, ősz haja kibuggyant a fekete kendő alól, és minden mozdulatnál meglibbent a homlokán. Mindig ez a fejkendő keretezte arcát, amelyet sűrű ráncokkal vésett tele az idő és a szenvedés. Olyan barázdás az arca, mint az én kövem a patak mellett. Verona néni csak a végén árulta el a nagy titkot:- Képzeljétek, gyerekeim, most már elmondhatom nektek, a kastélyban nem járt semmiféle kísértet, mert kísértetek nincsenek. Mi, szolgák kísértettünk. Az uraság abban az időben mindenkivel roszszul bánt. A munka sok volt, szakadásig dolgoztunk,' a fizetség meg édeskevés. A legényemberek még csak megéltek valahogy. De soknak felesége, gyereke volt odahaza. Azoknak meg ruha kellett és kenyér. Értitek ezt, gyerekecskék? Bocskort kellett venni nekik, és nem volt miből. Mezítláb jártak egész télen. Mezítláb, mint ti ... Sorban ültünk a padkán az ómódi kemence mellett. Verona elkapta a lábunkat, és a tenyerével melengette. Lehúzta rólunk a kisködmönt, MARGITA FIGULI és abba csavarta be meztelen térdünket és lábikránkat. Közben tovább beszélt:- Az uraság bezzeg nem járt mezítláb, bocskort se hordott. Volt mindenük, amit szemük-szájuk megkívánt, és van ma is. Nektek is elkelne a cipó, igaz? Majszoltuk az aszaltkát, és buzgón bólogattunk. Némelyikünk finom bőrcipőről álmodozott, olyanról, amilyet az úri gyerekek viselnek. De még gondolni sem mertünk arra, hogy mi is járhatnánk ilyen jó cipőben, és hogy az igazságos lenne. Verona helyettünk mondta:- De mennyire elkelne, szegénykéim. Jurko öcsém egész idő alatt csendesen kuporgott a padkán, nem lóbálta a lábát, aszaltkát sem majszolt, a nadrágzsebébe gyömöszölte a gyümölcsöt. Szótlanul ült, elkerekedett szemmel, a kísérletről gondolkozott. Csak egyszer merte kinyitni a száját.- Hód volt az azzal a kíszéltettel? - kérdezte.- Hiszen már elmondtam — mosolyodik el Verona néni —, mi, szolgák ijesztgettük a ház népét. Ha valaki fizetséget kért az uraságtól, egyszerűen kidobták, mert mindig könnyen találtak mást a helyébe. De mikor kísértetek kezdtek járni a kastélyban, az emberek féltek, senki sem akart odamenni szolgálni. Az uraság kénytelen-kelletlen jobban megbecsült minket. Törvényre nem hivatkozhattunk, hát jobb híján furganggal segítettünk magunkon. Csak a kertész tartott az urasággal, de pórul járt, mert nála is gyakran megjelent a hazajáró lélek, hozzá is elmentünk kísérteni. Hangos nevetésben törtünk ki. Csak Jurko öcsém nem nevetett velünk, még most is komolyan, egyetlen szó nélkül nézett Verona nénire. Végül mégis felbátorodott, a zsebébe nyúlt, és egy marék aszalt gyümölcsöt tömött a szájába. Látszott, hogy megjött a mersze.- A kísértetjárásban — tette hozzá az öregasszony - Ondro Feranec, Maťko nagyapja volt a legügyesebb. Ő lovak mellett szolgált a kastélyban. No de azt majd máskor mondom el. Verona néni mindig felcsigázta a kíváncsiságunkat, feszülten vártuk a legközelebbi mesét. így legalább biztos volt benne, hogy újból eljövünk. Gyermektelen aszszony volt, idegen gyerekekben találta örömét. Legszívesebben télen mesélgetett. Olyankor kevesebb a munka. Nyáron időhiány 10
