A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-09 / 6. szám
Megtudta, hogy barátainak, hivatalnoktársainak, mindenkinek javítja az óráit, és hogy joggal bíznak benne. Megtudta, hogy minden délután evvel foglalkozik odahaza, hosszú évek óta. Azután Keléby letette monokliját, s egyenesen Mészöly arcába nézve, összepattintotta megint az órát. — Sokat késik? — kérdezte. — Egy-két percet. — Hm. Egy alapos tisztogatás mindenesetre ráfér. Magával is vitte az órát. A javítás munkája azonban elhúzódott. Közben berúgtak, összetegeződtek, cirkuszba jártak, ahol egy tigrisszelídítő működött ingatag rácsai mögött, biliárdozni kezdtek éjszakánként, egyre gyakrabban tértek ót feketekávéjukról és teájukról a nehéz szeszre, s az óra még mindig megfigyelés alatt állt. Egy este pedig, mikor az óra még mindig Kelébynél volt, Mészöly nem jött el a kóvéházba, s másnap sem és harmadnap sem, sőt, pontosan hat évig hiába várta Keléby fiatal pertu barátját, hírt sem hallott felőle. Háború tört ki, és lefolyt, véget ért. Sokan meghaltak, sokan életben maradtak. Mészöly eltűnt, valószínűleg elesett, vagyis pontosabban valószínűleg meggyilkolták. Keléby életben maradt. Élt, de nehezen. Állását elvesztette, mert a biztosítótársaság megszűnt, tönkrement, Látott-futott. Lába nem bírta a gyaloglást. Ekkor már öreg volt, öreg és beteg. Senkit nem ismert, sehol nem kapott munkát, sehogyan sem tudott pénzt szerezni. Eladogatta ruháit, tépelődött. Egy reggel szállásadónője kopogtatott nála, s egy ismeretlen nőt vezetett be hozzá. Egy hoszszú ezüstláncon függő, régimódi órát nyújtott át a nő, s arra kérte, nézze meg, meg lehet-e indítani, mert szeretné eladni. Meg lehetett indítani, bár volt némi munkája vele. Az idegen asszony hamarosan újra megjelent Kelébynél, s ragyogó arccal nyújtott át egy kis csomó bankjegyet. „A javításért” — mondta. így történt, hogy Keléby pénzt kapott azért, ami számára mulatságos volt, s ezt a pénzt el is fogadta. így történt, hogy a házból, a szomszédból, mindenhonnan, egyszerre kezdték elárasztani megbízásokkal, megrendelésekkel, javításokkal, átalakításokkal. Munkáját elég jól megfizették; nagy hiány volt órákban. Egyszerre lett jövedelme. Életrendje teljesen felfordult. Korán kelt, délig dolgozott a szobájában, s a délutánjait, amelyeket több évtizeden át óráskodással mulatta el, most pihenésre szánta — aludt vagy sétált, egyszerkétszer beült az Egyetem kávéházba is. De mindez mégsem volt rendjén. Keléby hitványabbnak érezte magát a kutyánál. Sokat fájt a feje. Minduntalan elfáradt. Keze reszketett, szeme szédült a fogaskerekektől. Megállt, letette szerszámát, képtelenül sovány ujjaival sokáig nyomogatta a halántékát. Félelemmel és gyűlölettel nézte az idegen órákat. Az ő tizennégy órája nagyobbrészt a falon lógott, falemezekre szögezve, vagy nyitott tartókban állt a nagyobbik asztalán — mint Mészölyé is, amely az utóbbi időkben megint késni kezdett. Szeptemberben még mindig tartott a nyár. Keléby abbahagyta az óráskodást, nem fogadott el több megbízást. Sikerült kopnia valami kis munkát. Egy zsákvarró üzemben alkalmazták, írnokfélének. Háziasszonya csodálkozott, majd többékevésbé felháborodott ezen az érthetetlen lépésen, amikor megtudta, milyen kevés fizetést kap Keléby ebben a kis üzemben. — Amellett — mondta — ez aztán igazán nem úriembernek való foglalatosság ... Keléby tréfálkozni is szeretett volna, azt is szerette volno megmagyarázni, hogy ő nem azért órásműveskedik, hogy fenntartsa vele az életét, hanem azért tartja fenn az életét, hogy órásműveskedhessen, de fáradt is volt, s ezért csak annyit mondott: „Mindegy már, kérem, hiszen úgyis elpatkolok hamarosan." Októberben úgy élt már megint, mint régen, délutánonként előszedte óráit, és estig pepecselt velük. A hónap végén holt meg, egy éjszaka. Fuldokló köhögési rohamra ébredt, nedves meleget érzett az arcán. Rögtön tudta, miről van szó, többször megtörtént már vele. Nem bírta meggyújtani a villanyt, csak kaparászott a kapcsoló után. A vérzés rettenetesen fojtogatta, szorította o mellét. Tántorogva állt fel az ágyán, kiáltani próbált. A falnak dőlve kapaszkodott tovább; felfelé, egyre feljebb kívánkozott. Rálépett a bicegő asztalkára, és kiegyenesedett. Hová nyújtózzék még? Csak azt érezte, hogy a lába kicsúszik alóla, s a feje, mint idegen tárgy, nagy zajjal koppon a márvány'lapon, aztán nem érzett és nem hallott többé semmit. Közvetlenül az ágya mellé zuhant a teste, s úgy is maradt. A reggel még messze járt, meszsze Ázsiában. A hosszúkás szobában csend volt, Keléby szíve megállt, csak a tizennégy óra ketyegett tovább a falon meg az asztalon, más-más hangon, rendületlenül; Így utaztak az időben, szobástól, utcástól, bolygóstól, így utaztak tovább. (1945) VARGA ERZSÉBET: Építeni kéne Építeni kéne egy verset erős falút szilárd alapút magasat mint otthon a falumban a patakparti jegenyefák ó igen talán még kertet is keríthetnénk köréje meg udvart s muskátlit tehetnénk ablakába ráismerne tán a széllel szálló s gyökeréhez visszatalálna GÁL SÁNDOR: öreg hó fogyatkozik merül roskad koptatja valami ősi szél tovább csak velem szaporodhat én ő vagyok s ő csak bennem él ha foltokban is mit itt hagyott a február-végi olvadás de látni még hogy van s vagyok külön-külön és mégse más mert valahol bévül megmarad a tél a fúvott hó-hegyek már sohasem leszek magam negyven tél havai védenek FOTÓ: KONOZSI 11
