A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-09 / 6. szám
fiatal Petrécsné édesanyja, Fülöp Jolán volt. Magyarul: özvegy Pápay Máriát megverték. FÓKUSZ Petrécs János és felesége, született Fülöp Lívia — most egy takaros házat s a hozzá tartozó több mint kétezer négyzetméternyi belterületi kertet mondanak a sajátjuknak. Igenám, de a bíróságnak e kérdésben más a véleménye. Petrécsék fiatalok, huszonévesek. Ök is saját lakás nélkül kezdték, mint oly sokan. Aztán lakást szereztek ők is, mint oly sokan. Csakhogy Petrécsék igen sajátos, furcsa módszert választottak. Rossz módszert. Ezért aztán félő, hogy a tisztességesebb szándékú emberek szemében sokat esett e fiatal házaspár tekintélye. Mi több, talán a becsületük bánta ... Lakásszerzési módszerükből ügy lett. Peres ügy, dagadó aktaköteg, és persze szóbeszéd — faluszerte. A bíróság az elmúlt hónapok során többször foglalkozott az esettel és egyelőre végrehajtatlan döntést hozott Petrécsék ellen. Jogos döntést. A házaspár szülőfaluja, Sókszelőce pedig hosszú hónapok óta folyamatosan és fáradhatatlanul tárgyalja az esetet. Természetesen dönt is a falu. Nem jogi nyelven és nemcsak írott, de íratlan erkölcsi törvények szerint, és érthető módon, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal, indulatokkal fogalmazza meg ítéletét a falu. Végrehajtási ereje egyelőre egyik ítéletnek sincs. Petrécsék az utolsó, tavaly november 8-án kelt bírósági ítéletet megfellebezték, a falu ítéletére pedig úgy látszik hangosan fütyülnek. De vegyük sorjában a történteket. Egy esztendővel ezelőtt, 1979. január 26-án az Altami Közjegyzőség galántai hivatalában az állami közjegyző jelenlétében egy eltartási szerződés született. A szerződő felek egyike Petrécs János és felesége volt. A másik fél özvegy Pápay Mária, aki azért állt a közjegyző elé, hogy ott szándékát hivatalosan igazolja, miszerint a nevezett házaspárt a lakásába fogadja, akik majd haláláig eltartják és támaszként állnak mögötte. Ha beteg, ápolják, ha fázik, begyújtanak a szobájában, ha társtalannak és magányosnak érzi magát, akkor szóval tartják, ha éhes, enni adnak neki, s mindennek fejében halála után rájuk testálja majd a házát, kertjét, minden ingóságát és ingatlan vagyontárgyát, melynek értékét a szerződés hivatalos becslés alapján 30 000 (harmincezer) koronában jelölte meg. A szerződésben az is írva áll, hogy özvegy Pápay Mária ezennel házát, udvarát és kertjét a fiatalokra íratja; ám egyetlen szó sem esik arról, hogy a fiatalok építkezhetnek-e, vagy sem, az átíródott ingatlanon. Erre nem is volt szükséges kitérni, hiszen a tulajdonjog ezennel gazdát cserélt. A fiatalok kötelességeit a szerződés elég szűkszavúan és csak nagy általánosságokban határozza meg, és Pápay Máriának élete végéig meghagyja az ingatlan használati jogát, valamint igazolja azt, hogy az eltartók vállalják az öregasszony általános segítését és gondozását, s hogy az ő beleegyezése nélkül Petrécsék az ingatlant nem ruházzák át egy harmadik személyre. A szlovák nyelven és egyetlen példányban írott szerződést a közjegyző magyarul is beszélő titkárnőjének segítségével ismertették a szlovákul nem tudó özvegy Pápay Máriával, majd a szerződő felek aláírták a szerződés egyetlen példányát, aztán hazamentek. Megjegyzendő, hogy mindkét fél életében ez volt az első eltartási szerződés, amit megkötöttek. A jelek szerint egyben az utolsó is. Hogy miért? özvegy Pápay Mária jelenleg, immár hosszú hónapok óta lakás nélkül él, tulajdonképpen az utcán tengődik, kölcsönkért télikabátban telel, kegyelemfedéí alatt alszik, távoli rokonoknál, vagy jószándékú falubelieknél. És sokat sír. A postás időnként hivatalos papírokat hoz a címére, de neki most már címe sincs. Állítása szerint ő nem így gondolta ezt az eltartási szerződést. Ez mindenki el is hiszi neki. Az már nehezebben bizonyítható, hogy Pápay Mária tulajdonképpen nem is tudta, hogy a szerződés napjától nincs többé háza, s hogy a takaros épület, a több mint kétezer négyzetméternyi területű kert és udvar a hivatalos becslés szerint csupán harmincezer koronát ér. Mert hogy szerinte többet ér, hiszen sokan megadnák érte a sokkal magasabb árat. S nyilván a fiatal házaspár részéről is ez volt az első és utolsó eltartási szerződés — legalábbis abban a faluban. Mert hogy a legkisebb reményük sincs arra, hogy velük még egyszer eltartási szerződést kötne ott valaki. S ha mégis akadna ilyen, hát csak jelentkezzen náluk. Mert pillanatnyilag ugyan van hol lakniuk — Pápay Mária házában — de remélhetőleg már csak a következő bírósági tárgyalásig. Addig is csak azért, mert az utolsó bírósági döntés felbontotta a szóbanforgó eltartási szerződésüket. De ők ezt megfellebezték s elképzelhető, hogy e sorok megjelenéséig ki is tűzik a feljebbviteli tárgyalást, melynek határozatában számunkra nem éppen kedvező kitételek várhatók. Mert mi is történt 1979. január 26-át követően? Amint már fentebb írva áll: ,,a szerződő felek aláírták a szerződés egyetlen példányát, aztán hazamentek." De özvegy Pápay Mária már csak naiv, esetlen öregasszonyt jóhiszeműséggel gondolta, hogy ő ezek-Pápay Maria háza Ábrahám Ilona — aki a panaszlevelet irta szerkesztőségünkhöz — és szomszédasszonya után tényleg hazamegy. Mert szinte csak napok teltek el a szerződés megkötése után, s Petrécsék máris kergették ki az öregasszonyt, durván sértegették, s bizony ravasz körmönfontsággal „eredményesen" megakadályozták abban, hogy az öregasszony úgy élhesse tovább a hátralevő napjait, ahogy a szerződés megkötése előtt. A házból sorozatosan kizárták, mi több, téttlegességre is sor került, melynek főszereplője elsősorban a KESZELI FERENC Papoy László: „ ... mikor lesz már rend ebben a piszkos ügyben!?" Az újságíró azért bátorkodik tényként kezelni a fenti adatokat, mert azok hivatalos iratokkal bizonyíthatók. Mert azok vagy a bírósági, vagy a közjegyzői jegyzőkönyvekben és határozatokban, vagy a helyi nemzeti bizottság ezzel kapcsolatos irataiban szerepelnek. Ide tartozik még, hogy a verekedésért a helyi nemzeti bizottság a fiatalasszony anyját, 200.— (kettőszáz) korona pénzbüntetésre ítélte. Vizsgálat és tanúvallomások alapján, természetesen. özvegy Pápay Mária ezekutón megtámadta az eltartási szerződést és a bíróságnál kérte annak felbontását és tulajdon vagyonjogi, szociális helyzetének visszaállítását. Mert ilyen tapasztalatok után mi mást tehetett volna? Akinek eltartási szerződés megkötésére állampolgári joga van, annak ugyanúgy joga van a szerződés bírósági úton történő felbontására is. Mindez meg is történt. Petrécsék persze fellebezésben támadták meg a legutolsó, 1979. november 8-án született bírósági határozatot, amely kimondja az 1979. január 26-án kelt szerződés semmissé nyilvánítását, s Petrécséket egyben kötelezi a perköltségek, az ügyvédi- és tanúköltségek megfizetésére, öszszesen 2315 korona és 80 fillér összegben. Ez a bírósági határozat — mivel fellebeztek — egyelőre, e sorok írásának napjáig, tehát 1980. január 4-ig nem jogerős. A feljebbviteli tárgyalásra remélhetőleg rövidesen — esetleg már e írás megjelelenése előtt sor kerül, bár félő, hogy Petrécsék ezekután is megpróbálják tovább húzni-halasztani az ügyet. Fellebbezésükben igazságos megoldást követelnek. Hogy ezt hogyan gondolják, az talán a tárgyaláson majd kiderül, mindenesetre a fellebbezés szövegéből elég egyértelműen sejthetők, hogy Petrécsék abba fogódzkodnak: az öregasszonyt nem ők verték meg, hanem Fülöp Jolán, a fiatalasszony anyja, illetve férjének anyósa. Csakhogy az öregasszonynak ennek ellenére is joga van a szerződés felbontásához, régebbi életformájának, saját nyugalmának és szociális viszonyainak helyreállításához. ■ ■ ■ 1979 október elsején kapta meg szerkesztőségünk az üggyel kapcsolatos panaszlevelet, amely nyilvánvaló, hogy özvegy Pápay Mária jogos érdekeinek képviseletében íródott. A levél aláírója Ábrahám Ilona, a sókszelőcei EFSZ állatgondozója, aki, mint írja, nem csupán saját felháborodásának ad hangot soraiban, de úgy érzi, minden jószándékú, becsületes ember nevében beszél, s hogy pátriájában a legtöbb ember igenis jószándékú, akiket az eset felháborított. A helyi nemzeti bizottság korábban ötven aláírással ellátott levelet kapott, melyben az embe12
