A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-02-09 / 6. szám

HALLOTTUK

OLVASTUK

LÁTTUK

SZÍNHÁZ

Mi, alulírottak

Szimpatikus dramaturgiai törekvésnek tartom, ha egy színház

— kortárs dráma iránt érdeklődve — olyan színpadi alkotást tűz műsorára, amelynek cselekménye időszerű társadalmi, politikai témákat jár körül, szenvedélyes elkötelezettséggel. Annál is inkább, hogy az efféle színházi ambíciókat nemcsak a társadalmi élet hétköznapjainak problémái avagy a művészek mondanivalója, de a közönség igénye is színpadra hívja.

Ilyen színmű a javából Alekszandr Gelman: Mi, alulírottak című alkotása, amelyet a bratislavai Hviezdoslav Színház játszik immár hetek óta, óriási sikerrel, Gelman korábbi színpadi alkotásaihoz, az Egy ülés jegyzőkönyvéhez és a Visszajelzéshez hasonlóan, ezúttal is termelési — jobb szóval —, közleti drámát írt. A színen „csupán” annyi történik, hogy az átvételi bizottság nem vesz át üzemelésre egy kenyérgyárat. Lonya Sinayinnek, az építővállalat fődiszpécserének — megpróbálva a lehetetlent — a hazafelé utazó bizottság tagjaitól a vonaton kellene kicsikarnia az aláírásokat. Látszólag vígjátéknak indul a történet, de Gelman ekkor csavar egyet az éjszaki utazás „forgatókönyvén": kiderül, hogy a precízen eljárt átvételi bizottság csak előretolt éke valakinek, valakiknek, akik a bizottság elnökének jellemességét pusztán kihasználják a kenyérárat építő vállalat igazgatójának erkölcsi tönkretételére... A nagy fordulat akkor áll be, amikor a komisszió vezetője erre rádöbben

— s közben társadalmunk köznapi gondjai — a korrupció, az elvtelen kapcsolatok, a látszateredmények — kerülnek terítékre.

Az előadás rendezője Pavol Haspra, aki — a darab jellegének megfelelően — nem törekedett rendezői bravúrokra vagy a mondanivaló hangsúlyos túlexponálására, hanem a dráma aktuális üzenetét közvetíti mértéktartó s a publicisztikai mondanivaló plasztikus ábrázolásának eszközeivel. Színészvezetés és szerepértelmezés dolgában is átgondolt munkát végzett P. Haspra, hiszen a figurák jelleme a háttérben futó szálak egybefűzésével kerekedik egésszé. A szereplők közül a Singyint alakító Ivan Mistrik játéka érdemel

külön figyelmet, de lúlius Pántik, Štefan Kvietik és Ivan Rajniak szerepformálása is emlékezetes.

(miklósi)

KÖNYV

Miért szép századunk operája ?

Nem ez az első, ilyen jellegű kiadványa a Gondolat Kiadónak. A néhány évvel ezelőtti, „Miért szép századunk zenéje?” című kötetnek a kissé megkésett folytatását véljük felfedezni ebben a könyvben, már csak a formátuma miatt is. Még inkább a tartalma miatt.

Miért szép századunk operája? Szép-e egyáltalán? — kérdezi Várnai Péter, a kötet szerkesztője és előszavának írója. Ezekre a kérdésekre keres választ a tizenhat tanulmány. Századunk zenedráma-irodalmának tizenhat remekművéről, közöttük olyanokról, mint Debussy „Pelléas és Mélisande”-ja, Alban Berg „Wozzeck”-je, Janáček „Ravasz rókácská’’-ja, Schönberg „Mózes és Áron”ja, Puccini „Turandot"-ja és Sosztakovics „Katyerina lzmajlova"-ja.

Hacsak e néhány alkotót és művet nézzük, el kell ismernünk: tévesek mindazok a legendák és ellenlegendák, melyek szerint századunk zenedrámája hanyatlóban van, mondjuk egy Monteverdi, egy Gluck, egy Mozart, művéhez viszonyítva . . .

Hézagpótló s szinte nélkülözhetetlennek minősíthető ez a tanulmány-gyűjtemény. Mert megtudhatjuk belőle, hogy miért szép századunk operája. S hogy szép-e egyáltalán?

„A kérdés ilyen felvetése — írja Várnai Péter már idézett előszavában — úgy tűnik, felesleges. Vagy százötven éve a mindenkori kortárs-zenét csúnyának, fülsértőnek, elviselhetetlennek tartották és tartják . .. Pontosabb és célravezetőbb a kérdést így feltenni: miért igaz századunk operája?"

Hiányzik a kiadványból Bartók és Kodály. „Bartók és Kodály színpadi műveinek elemzése szándékosan maradt ki kötetünkből. Nem láttuk értelmét, hogy a „Kékszakállúról", a „Háry"-ról és a „Székelyfonó”-ról szóló sok tanulmány számát szaporítsuk — olvashatjuk egy lábjegyzetben. Am megtaláljuk a tanulmányok között Petrovics Emil „C est la geurre” és Szokolay Sándor „Vérnász,, című zenedrámáinak elemzését, s épp a Petrovics-tanulmányban írja Breuer János, hogy „A kékszakállú herceg vára” lélektani és nem deszkákból álló színpadra születvén, nem valóságos opera, Kodály pedig az operaproblématikát a népéletből vett laza jelenetek irányában került meg". Vitatkozhatnánk ezzel a tétellel, hiszen a „Miért szép századunk operája?" tanulmányai bizonyítják, hogy egységes kortárs operastílus nincs. Ahány szerző, annyi problémakör. S ilyen tág mezőnyben, ott a helye Kodály s különösen Bartók remekeinek is.

(cselényi)

FOLYÓIRAT

A Kárpátmedence a magyar honfoglalás előestéjén

Ez a címe Szőke Béla Miklós

vázlatának a 9. század történeti problémáiról, amely a Valóság 1979. évi 12-es számában jelent meg (1—12. o.). A szerző írásában ugyan a Kárpát-medence 9. századi népeinek mindegyikét nyomon követi — és ezáltal a tárgyalt időszaknak valóban „színes, eseménydús" tablója tárul az olvasó elé —, a fő hangsúly azonban mégis az avar továbbélés kérdésére esik. Ehhez a problémához gyűjt tulajdonképpen összefüggéseket, keres megoldási lehetőségeket.

A kutatók sokáig úgy vélték, hogy az avarok két évszázados uralma után a Kárpát-medencében Nagy Károly 8. század végi megsemmisítő hadjárata végleg pontot tett, amelynek következtében — az önálló államkeretekkel együtt — az avar köznép is eltűnt ebből a térségből (részben elpusztult, részben beolvadt a környező szlávságba).

Nos, ez a felvetés az utóbbi időben mindinkább tarthatatlannak bizonyul, bár ezidáig nem sikerült régészetileg megnyugtató módon igazolni az ellenkezőjét sem. Szőke Béla Miklós szerint ez azzal magyarázható, hogy az avar birodalom központi részein az élet a 9. században sem változott a korábbi helyzethez képest (idáig nem ért el frank kulturális befolyási), ezért nehéz elválasztani egymástól a két évszázad leletanyagát. Szerinte a legkézenfekvőbb megoldás az lenne, ha az avar települési tömb peremvidékeinek lelőhelyeit vizsgálnánk meg, ahol számolhatunk már kormeghatározó értékű importtár. gyakkal is. Két ilyen fontos területegységet jelöl ki: „Egyik a nyitrai fejedelemség déli része, ahol késő avar temetők sorát tárták fel, de az értékelésüknél a valós lehetőségeknél jóval „szűkkeblűbben" jártak el, mesterségesen meghúzott abszolút időhatárok közé szorították a késő avar temetők kronológiai kereteit, az importtárgyak felett pedig „elsiklottak" (...) ... ezt a lépést az is motiválta, hogy a késő avarság problémája nem volt beilleszthető abba a történeti képbe, amit a kutatók nagyszámú más, IX. századi szláv lelőhelyeik alapján oly szép ívben felrajzoltak."

A másik számbajöhető terület a Dunántúl déli része (Zalavár környéke), ahol szintén koncentrálódtak — különféle okok miatt — az egyes kulturális hatások.

Az ismertetett írás nem lezárt eredményeket közöl, hanem problémafelvetésével kívánja gondolkozásra serkenteni olvasóját, ösztönözni a kutatásokat. És ez nagy erénye!

Liszka József

Múzeumi

Híradó

Napjainkban egyre jobban elterjedt az a törekvés, hogy különböző szervek, intézmények saját kiadványaikban tudassák a külvilággal célkitűzéseiket és elért eredményeiket.

Ezt a célt hivatott szolgálni a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum Múzeumi Híradó című, negyedévenként megjelenő kétnyelvű közleménye. A kiadvány célja: hírt adni az intézményben és a járásban folyó munkáról, a legújabb eredményekről a képzőművészet, a néprajz, a történelem és a természetvédelem területén; rendszeresen tájékoztatni az olvasót a múzeumban megrendezésre került, illetve kerülő időszaki képzőművészeti és népművészeti kiállításokról, amelyek anyagát a múzeum saját gyűjteményeinek egy része és főként ma élő és alkotó csehszlovákiai művészek munkái alkotják. Az első szám 1977-ben jelent meg.

Mag Gyula, a múzeum igazgatója csaknem minden kiadványban részletes értékelést közöl a végzett munkáról, s beszámol a következő időszak terveiről.

A Csallóköz történelmével foglalkozó cikkek közül kiemelkedik Kovács László munkája a földmunkásság sztrájkjairól az 1930- as években. Sorozatban mutatták be az egyes kiadványok a járás falvaiban létesített politikai emlékszobákat.

Képzőművészeti és műemlékvédelmi írásokat elsősorban Nagy Kornélia, Skriba Pál, Benedikt Kmoško és Ivan Bajchy tollából olvashatunk. A Csallóköz természeti szépségeivel, a természetvédelemmel Szarnák Mihály és Marian Poliak foglalkozott.

A Múzeumi Híradó néhány száma érdekes néprajzi közléseket is tartalmaz. Marczell Béla Tápéi Miklós népművészeti alkotásairól, a csallóközi halászatról és a gyermekjátékokról, Bors Éva a csallóközi ünnepi szokásokról, Ág Tibor népzenei hagyományainkról és Nagy Kornélia a csallóközi népi építészetről közölt írásokat.

Az 1979. évi 3. szám teljes egészében a Csallóközi Múzeumban nemrég átrendezésre került állandó kiállítással foglalkozik. A kiállítás főleg néprajzi jellegű, s ehhez kapcsolódik a csallóközi céhek történetével és a munkásmozgalommal foglalkozó rész.

Annak ellenére, hogy a kiadvány terjedelme korlátozott, jelentős ismeretierjesztő és népművelő szerepet tölt be a dunaszerdahelyi járás kulturális életében.

Tóth Izabella

Mina, az ismert olasz énekesnő egy sikertelen műtét után előbbi önmagának csaknem duplájára hízott, sokáig a nyilvánosság elé sem mert kerülni. A közelmúltban mégis megjelent barátjá' nak, Salvatore Fiumának a kiállításán, ahol rögtön körülvet ték az újságírók.

Margaret, az angol királynő húga megérkezik Los Angelesbe. Röviddel ezután egy ir csoport merényletet kísérelt meg ellene. A Chicago polgármesterénél rendezett fogadáson Margaret nem türtőztette magát és kijelentette: Minden ír disznó. A polgármester egyébként szintén ir származású, a hercegnő szavai így kisebb „diplomáciai incidenst" eredményeztek.

8