A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-17 / 46. szám
B TISZTÁBB, IGAZABB MEGÍTÉLÉST (Hozzászólás Balia Kálmán Van-e költészetünk? c. cikkéhez) Néhány évvel ezelőtt a magyarországi lapokban (Kortárs, Élet és tudomány), hosszú ideig hullámzott a vita Nemeskürty István Ez történt Mohács után című könyve körül. Balta Kálmán abban az időben Pesten tartózkodott, bizonyára tud róla. Nemeskürty bevezetőjében önmagát mentve a következőket írja: „...Kérem a kételkedő történészt, tekintse művemet regénynek; kérem a nyájas olvasót, tekintse igaz történelemnek." Más papírba csomagolva, egy másik postán Balta ugyanezt az üzenetet küldte el hozzánk, sajnos, használati utasítás nélkül. Ennek ellenére — ismerem a közlés előzményeit —- nemcsak Balia Kálmánt okolom a cikk megjelenéséért, hanem elmarasztalom a Hét szerkesztőségét is, mivel nem vették figyelembe a megjelenés következményeinek minden lehetőségét. Tudom, a cél az volt, hogy egészséges, építő vitára késztessen. Ám a cikk elkerült a „nyájas olvasóhoz” is, aki nem valószínű,^ hogy ugyanezt fedezi fel benne, mint a szakember vagy a józan kritikusi elme. Ady Endre, László Gyula, de Fábry Zoltán is nyomatékosan felhívta a figyelmet a sajtónak az olvasóra gyakorolt tudatformáló erejére, s arra a veszélyre is, hogy egy hamis csengésű, felelőtlenül megírt és útjára bocsátott közlés mennyit árthat még annak az ügynek is, amelynek az érdekében — a mi esetünkben — megíródott. A SZÜLŐFÖLD VONZÁSÁBAN (Széljegyzet egy kiadvány margójára) A minap Erdélyben járt ismerősöm jóvoltából egy érdekes és tanulságos könyv került a kezembe, amely László Ferenc válogatott írásait tartalmazza a bukaresti Kriterion Könyvkiadó gondozásában (1978-ban jelent meg). A századelő jeles erdélyi polihisztorának (többek között régészettel, néprajzzal, meteorológiával és botanikával is foglalkozott) dolgozatait László Attila rendezte sajtó alá, aki egyébként szép bevezető tanulmányban a szerző régészeti munkásságát is elemzi. Ezenkívül azonban olvashatunk értékelő dolgozatokat László Ferenc néprajzi, pedagógiai és természettudományos tevékenységéről is. A kötet tehát két részből áll: először mai kutatók mutatják be a szerzőt az utókor higgadtságával, majd saját írásaival mutatkozik be. A kiadványt bő fénykép- és rajzanyag egészíti ki, amely maradandóbbá teszi az olvasás élményét. Az 1908-as kolozsvári régészeti tanfolyom résztvevőiről (akik között László Ferenc is szerepel) készült fényképet nézegetve, a névsort olvasgatva a szegedi Móra Ferenc mellett föltűnik a komáromi Alapy Gyula neve is. A fölfedezés aztán rögtön hazai tájakra röpít, és elgondolkoztat: mennyire ismerjük önmagunkat, van-e önismeretünk olyan szinten, hogy egyben megtartó erőt is jelentsen? A válasz — azt hiszem — nyilvánvaló (és a kérdés is inkább szónoki volt!) — tehát gondolkodjunk el inkább azon, hogy lehetne a helyzeten változtatni?! Hangsúlyozni szeretném, hogy az átlagolvasóban nem az a kérdés merül fel elsősorban, hogy Balia milyen szándékkal irta meg tanulmányát, hanem a legtöbb esetben elfogadja a szerző érvetését, bízva annak szakmai ismereteiben. Ne gondolja Balia Kálmán, hogy bagatellizálok. Azt se gondolja. hogy tanulmányában nem vettem észre a felrázó szándékot. Többen is észrevettük. Igaz ugyan, hogy az eddigi „vitafelszólalók" első felindultsógukban megfeledkeztek róla, s e megnyilvánulások jószerével csak az ösztönös védekezés — érthető — első haragjának a szülöttei. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy költészetünknek és egyáltalán irodalmunknak égető szüksége lenne egy gyógyító vérfrissítésre, amely tiszta, fegyelmezett és szakmailag kiforrott verselést biztosítana költészetünk fejlődésének. Mégsem hinném, hogy ezt a célt, a fejlődést, egy olyan érvágással lehetne elérni, hogy megtagadjuk, nem vállaljuk azt a költői múltat, amelynek eredményeként néhány jó és kristályosán tiszta vers is belekerült nemzetiségi irodalmunkból abba a folyamatba, amit egyetemes költészetnek nevezünk. Nyugodt lelkiismerettel állítom, hogy matematikusaink az ő titokzatos nyelvükön kevés erőlködéssel kimutathatnák nem csupán a jelenlétét (létezését), hanem helyét is a csehszlovákiai magyar költészetnek mind az egyetemes magyar költészetben, mind a világ költészetében. Ellenben megkérdőjelezni költészetünk létezését annyit jelent számomra, mint megkérdőjelezni ^yelvi mivoltunkat. S ha frázisként hat is, kimondom: abban a pillanatban, amikor költészetünk megszűnik önmaga lenni, pulzáló nemzetiségi tétünk is megszűnik — végérvényesen. BaHa nem azzal vétett, hogy megírta a tanulmányt, hanem azzal, ahogyan megírta. Nem merem a szerzőt felkészületlenséggel vádolni, mert az Eötvös Lóránt Tudományegyetemen nem osztogatják ingyen a diplomát, de nyomatékosan szeretném felhívni a figyelmét, hogy Budapesten, különösen egyes klubokban és irodalmi körökben hovatovább kialakul egy olyan anyaországon kívüli kisebbség-tudat, amely gyakran hamis képet ad a valós helyzetről. Nem ártana, ha Balia Kálmán ezen a téren kamatoztatná elvitathatatlan irodalmi műveltségét és bátorságát, elmélyülve a nemzetiségi tudat és irodalom izgalmos összefüggéseinek szakértői megvizsgálásában, mielőtt kimondaná a szentenciát a „kisebbségi hegyi beszédek" fölött. Másrészt viszont, ha Bafla ismer valamiféle mércét, amely megbízhatóan eldönti, hogy a költészet mettől meddig költészet, és mettől meddig nem az, miért nem mutatja ezt fel? — Útmutató lehetne költészetünk egyértelmű fejlődéséhez. A tanulmány második részében a KONOZSI ISTVÁN FELVÉTELE szerző jelzésszerűen kitér a Jelenlét című versgyűjteményre. Azért mondom, hogy jelzésszerűen, mert a kötet szerzőinek túlnyomó többsége eddigi munkásságát összefoglalandó, már eleve külön tanulmányt érdemelt volna vagy érdemelne. (Még annak ellenére is, hogy a ballai értelmezés szerint gyakorlatilag igen, elvileg viszont nincs költészetünk; ha ez így van, akkor a dialektikát át kell vizsgálnunk, mert valahol elkontárkodták a dolgot.) A felületes, jóformán ötletszerűen kiragadott példák semmiképpen sem adhatnak átfogó képet költőink vagy költészetünk egészéről, emberi vagy szakmai értékéről. S jóllehet több helyen osztom az antológiáról felmutatott véleményt, legjobb akaratom mellett sem fedeztem fel benne sem azt a tisztaságot, sem azt a rendszerességet, sem azt a fegyelmezettséget, amit Balta költőinktől oly nagyvonalúan megkövetel. Azt pedig már végképp nem értem, hogy honnan veszi a szerző azt a bátorságot, hogy megállapítsa, kinek az írása hiteles, vagy - „személyi hitel nélküli?” Nem elnagyolásra, hanem tudatos, elmélyült alkotói munkára lett volna szükség. A lehetőségek felmutatása lett volna a feladata Balia Kálmán munkájának is, de más fórumon (Irodalmi Szemle) és tisztább, igazabb megítéléssel. Mert kritikánk csak akkor lehet építő, ha abból mindannyian egyértelműen meríthetünk. Bízom abban, hogy Balia Kálmán következő munkái ezt a célt szolgálják majd. SOÓKY LÁSZLÓ önismeretünk gazdagítása — véleményem szerint — lényegében két forrásból táplálva történhet. Egyrészt kulturális hagyományaink föltárásából és ápolásából; másrészt napjaink valóságának minél hűebb rögzítéséből. Figyelembe kell azonban venni, hogy a szlovákiai magyarság történelmének jó fél évszázada alatt (de azt megelőzően is!) történtek mór kísérletek hagyományaink fölkutatására. Ezek — ha nem is voltak mindig eredménytelenek — általában gyorsan elvetéltek és mára teljesen elfelejtődtek. Pedig ismeretük két szempontból is fontos lenne: 1. Megkönnyítenék a mai kutatásokat, hisz a régebbi kutatók tapasztalatait is fölhasználva eredményesebben (kevesebb „üresjárattól”) dolgozhatnánk. 2. Általában lelkes, önfeláldozó emberekről van szó, akiknek munkássága esetleg nem lett időtálló, ám erkölcsi hozzáállásuk, ügyszeretetük mindenképpen példaadó lehetne a szlovákiai magyar társadalom minden tagja számára. Mindenesetre először is ismerni kellene őket ahhoz, hogy eldönthessük, milyen tanulságokkal szolgálhatnak! önismeretünk elmélyítése, szilárdabb alapokra helyezése nemcsak saját tapasztalataink (illetve tapasztalatlanságunk) alapján érhető el, hanem a mások által zseniálisan kiagyalt vagy „csak" megfelelő szorgalommal végigcsinált) módszerek átvételével is. Követendő példa lehetne a rövid elmélkedésem ürügyéül szolgáló munka is, amihez persze nemcsak egy László Ferenc-i pólyára, életműre lenne szükség (ami elméletileg akár nálunk is adva lehetne), hanem olyan lelkiismeretes, szorgalmas és közben alapos felkészültségű utódra is, mint az említett kötet szerkesztője. LISZKA JÓZSEF 14
