A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-17 / 46. szám
Bodcsinszkij (Boráros Imre), a Polgármester (Dráli Mátyás) és Dobcsinszkij (Pőte István) Varsányi Mari, Boráros Imre és Szentpétery Ari az előadás egyik jelenetében • NY. V. GOGOL: A REVIZOR • ÉVADNYITÓ BEMUTATÓ A MATESZ-BAN ELŐTÉRBEN Pusztán színháztörténeti anekdota-e avagy megtörtént valóság, azt ma már eléggé bonyodalmas dolog lenne megállapítani. A hagyomány mindenesetre úgy tartja, hogy A revizor pétervári ősbemutatója után maga I. Miklós cár kezdte el a tapsot, majd nevetve így szólt: „Ilyen jól még sohasem mulattam. Ezt a darabot mindenkinek írták, de különösen nekem.” Sőt, a cár a minisztereit is kötelezte e színpadi szatíra megtekintésére, de a kormány tagjai már távolról sem voltak ennyire elragadtatva a színházban látottaktól. A hatalmi bürokrácia ugyanis önnönmagát érezte kipellengérezve, fölismerte, hogy a gogoli szatíra éle nemcsak a léhűtő álrevizor, hanem a leleplezett, nevetségessé tett kisvárosi személyiségek révén elsősorban a korrupt államhatalom ellen irányul. Igaz-e vagy sem ez a drámatörténeti mendemonda, az napjainkban tulajdonképpen már mellékes. Fontos viszont, hogy amolyan kulcsul, fogódzóul szolgálhat e mű vizsgálatához. Mert A revizor első pillantásra tökéletes vígjátéknak látszik: valaki nem az, akinek gondolják. Hlesztakov ugyanis nem revizor, s ebből az alapvető félreértésből aztán alapos félreértések, mulatságos helyzetek kerekednek. Ám Gogol nem jóízű mulatságnak szánta a darabot, szándéka szerint más itt a lényeg. Nem az, hogy Hlesztakov nem az, akinek hiszik; hanem hogy a polgármester, a járósbíró, a tanfelügyelő vagy a főgondnok sem azok a hatalmasságok, akiknek képzelik magukat. Elegendő csupán fölrebbennie a kósza hírnek, hogy revizor érkezik, s máris a végletekig korbácsolódik korrupt riadtsóguk, hatalomféltő kétségbeesésük. A Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) társulatának évadnyitó bemutatója egy sajátos stílusú és a képmutatás jellemének kifejező görbe tükröt állító előadás, amely szinte a végletekig felerősítette a darab keserű színeit, s helyenként már'nem is tragikus komédia, hanem abszurd bohócjáték. Nem véletlenül, mert a rendező (Konrád lózsel) egy olyan társadalmi kórképet vetít elénk, ahol lényegében cirkuszi állapotok uralkodnak ... Az utóbbi egy-másfél évben látott rende-A KOMIKUM zéseihez hasonlóan, A revizor komáromi premierje újra bebizonyította, hogy a MATESZ főrendezője nemcsak egyszeri ötlettel, egy-egy tétova mozdulattal emel le egy ismert művet a könyvespolcról, hanem válogatását a társadalmi mondanivaló aktualitása, az adott együttes lehetőségei és o közönség ízlésvilágának szolgálata irányítja. Egy-egy általa rendezett bemutató így nemcsak művészi esemény, hanem egyben a klasszikusok egybekötése. is a mával. Ez pedig a színészt és nézőt egyszerre gazdagítja, előrevíszi, új ízekhez szoktatja. Ezzel nemcsak Meyerhold példáját követi, de egyben az ismert tovsztonogovi jelszót is követi, miszerint: a klasszikusokat úgy kell eljátszani, hogy összecsengjenek a mával, hogy általános emberi témát hordozzanak és a ma nézőjét is izgassák. Gondolom, márcsak az elmondottak kapcsán sem lesz érdektelen, ha felidézem Konrád József lapunknak tett művészi önvallomásának azt a részét, melyben saját törekvéseinek és a MATESZ célkitűzéseinek iránytűjét szabja meg: „Meggyőződésem szerint az a színház igazán izgalmas, amely egy nagyobb vagy kisebb közösség életének tükrévé válhat, amely képes átfogni egy közösség létproblémáit. Ha nem is tud végleges válaszokat adni az alapvető kérdésekre, részt vállal a gondokból és átérzi a sorsproblémákat. Ezért a közösségi színház az eszményem." Nem véletlen hát, hogy A revizorban nem annyira a cselekményvezetésben. mint inkább a jellemábrázolásban és a komikum kiélezésében vitte tökélyre szándékát. Már az indítás ötlete is eredeti: valamiféle álmos félhomályban., alkalmi múzeumlátogatókként lépnek színre a szereplők. Hlesztakov megérkezéséig lényegében A revizor eredeti dialógusai peregnek a színpadon; az álrevizor 'színre lépésétől azonban már szabadon értelmezi s aktualizáló összefüggéseiben irányítja o darabot. Az előadást elsősorban az ereded atmoszféra teszi érdekessé, a szenvedélyek és a cselekvéskényszer végletei lendítik előre a jeleneteket. Minden egyes szerep egy-egy kóros jellem találó tükörképe . . . Kemény, sok Hlesztakov és a Tanfelügyelő vitája (Holocsy István és Sugár Gáspár) tekintetben javulásra szoruló világ az, ahol a kicsinyes butaság, a vagyonéhség a közöny, a tudatlanság a karakterek ilymérvű elferdüléséhez vezet; ahol a pozícióikat féltő emberek az egyéni énjüket is hajlandóak föláldozni, ahol kegyetlen indulatok (Hlesztakov például ostorral kényszeríti táncra az egzisztenciáját féltő városi elöljáróságot), szerelmi zűrzavarok (a polgármester a feleségét és lányát is odakínálja a rettegett álrevizornak) és véletlennek tűnő szándékos félreértések szántják föl a lelket. Jellemtorzulások, megrendítő és elgondolkoztató cselekvések során jutunk el a végső nagy összeomlásig: kiderül, hogy Hlesztakovnak semmi köze a várt revizorhoz, ő egyszerűen visszaélt a beijedt kisvárosi hatalmasságok egyre fokozódó félelmével. Érdekes vállalkozás Konrád József legújabb rendezése, ha nem is hibátlan színpadi munka. A történetben akadnak elvarratlan szálak, viszont a jellemkomikum színészi ragyogtatására régen láttam hasonló példát színházunkban. Más kérdés viszont, hogy a MIKLÓSI PÉTER sajátos rendezői fölfogás eredménye képp A revizor orosz atmoszféra és gogoli bensőség nélkül elevenedik meg a színpadon; az író mondatai elhangzanak ugyan, de súlya helyett inkább csak a szelleme van jelen a színpadon. Nagyrészt a tehetséges színészgárda érdeme is, hogy ebből a rendezői artisztikumból nem a gogoli mű hagyományos értelmezéséért pödekekedők, hanem ez az október elején bemutatott időszerűsítő változat kerül ki győztesen. A darab népes szereplőgárdája jól összehangolt, együttes teljesítményt nyújt. Dráfi Mátyás mindvégig eredeti komédiázó kedvvel és változatos színészi eszközökkel győzi a Polgármester megerőltető szerepét. A feleségének szerepében Szentpétery Ari tűnik ki beszédének tisztbságával jól érvényesítve közben figurájának ironikus vonásait. Ebben a groteszk, öngúnyoló stílushoz jól választott játékmodorban simul a darab hangulatához Varsányi Mari a Leány szerepében. Pöthe István és Boráros Imre (Dobcsinszkij és Bobcsinszkij) természetes szerepfelfogásukkal villantják a néző elé tehetségüket, sokat sejtetnek a többi figura lélektelenségéből és képmutatásából. Bogár Gáspár (Tanfelügyelő), Turner Zsigmond (Járásbíró), Fazekas Imre (Főgondnok) és Sugár Béla (Postamester) egy-egy tökéletesen kidolgozott jellemképpel gazdagítja az előadást. Jóízűen nevetünk Siposs Ernő (Rendőrkapitány) és Rozsár József (Rendőr) alakításán, karaktert ad szerepének Tóth László (Pincér) is. Lendületesen hiteles és magabiztos Ropog József játéka Oszip alakjában és reményteljes bemutatkozást láttunk Olgq szerepében Sztrecskó Anikótól is Hlesztakovot, az álrevizort Holocsy István játssza, sikeresen gazdagítva komikusi eszköztárát. Felszabadultan játszik, de a helyet látszólagos komolyságához illő keménységgel — nem drámaian, hanem az előadás hangulatának megfelelő játékos szigorral. Jól sikerültek Platzner Tibor díszlet- és jelmeztervei is. Stilizáltak, szűkszavúak és életszagúan kifejezőek, amelyek sokban még kifejezőbbé teszik ezt a bohózati elemekkel gazdagított társadalmi szatírát. Ezúttal a tervezőművésznek is jelentős érdeme van ebben, hogy az előadás során sokat nevetünk és eszünkbe sem jut azon tűnődni: vajon szabályos vagy szabálytalan komédiát láttunk-e? Inkább a látottakon tűnődünk. S joggal, hiszen tulajdonképpen ez a színház feladata. Nagy László felvételei 15
