A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-08-25 / 34. szám
0 Július elején oroszlánok „tüntettek“ Róma központjában, az Idegenforgalmi és Művészeti Minisztérium épülete előtt. A vadállatok nyakán jókora táblák lógtak, a következő felirattal: „Éhesek vagyunk, enni akarunk, de most és itt!" A ketrecben lévő nyolc éhes oroszlán előtt egy férfi üldögélt, a 43 éves Mario Vulkanelli. Elmondotta, hogy cirkuszigazgató és addig nem mozdul a fenevadak elöl, míg a hatóságok nem intézik el hónapok óta húzódó ügyét. Bevonták a működési engedélyét és az okmány valahol a bürokrácia útvesztőjében eltűnt. Hírek szerint az elveszett okmány gyorsan előkerült. A tollbóbitás ausztráliai papagájt igen kedvelik a madárbarátok, mert könynyen megtanulja utánozni az emberi beszédet. Ez a melbourne-i példány, Fiona Brown madara, kanállal eszik, s ha cseng a telefon, csőrével lelöki a kagylót, és elrikoltja: Halló! Fiona rögtön jön! A New York államban lévő Buffalo rendőrsége bevezette a kerékpáros járőröket. Megállapították ugyanis, hogy a nagy forgalomban sokszor gyorsabban érnek a helyszínre, mint a szirénázó rendőrautó. Éppen ez az egyik nagy előnyük: csendben, váratlanul bukkannak fel. A rendőrkapitánysággal rádiókapcsolatban állnak. A szeretett nőben - nővérben, feleségben, szeretőben - minden muzulmán a földközi-tengeri népek védöasszonyát, a Nagy Anyát látja, aki szüntetelenül gyermekeit gondozza. A Korán alacsonyabb rendű lénnyé tette a nőt, akinek nem szabad beavatkoznia a külvilág dolgaiba . . . Némelyik múzeumnak sajátos illata van. Ha átlépjük az amerikai Történeti és Technikai Múzeum tengerészeti kiállítótermeinek küszöbét, só, olaj, sülthal és kender szaga üti meg az orrunkat. Ez a három felvétel a tengerillatú múzeumban készült. # Tetőtől talpig meztelen férfi sétált be július 4-én este Rómában az egyik kerületi rendőrkapitányság épületébe. Elmondta, hogy fiatalok megtámadták, elvették a pénztárcáját, de mivel csak néhány lírát találtak benne, „büntetésből" le is vetköztették. Az öt iiatalt a rendőiség még aznap este elfogta. Tettük indoklására azt hozták fel, hogy „unatkoztak és dühösek voltak". SZÖRNYŰ BETEGSÉG Egy napon észrevette, hogy sajog a bal karja. Nem figyelt fel rá különösképpen. Sajog, hát sajog. Néhány nap múlva azonban erős húzó fájdalmat érzett. Alig várta, hogy hazakerüljön és megvizitálja, mi történt a bal vállával. Gyorsan levetette az ingét s a falitükör segítségével megvizsgálta magát. A bal válla alatt, közvetlenül a hónaljánál vöröses duzzanatot talált. A daganat körül bíborpirosban játszott a bőr. — Úristen, mi ez? — mormogta ijedten. Gyorsan felkutatta egészségügyi kódexét, jó negyven éve adták ki, de azért még megjárja. Fellapozta a tartalomjegyzéket: — Daganat .. . daganat. .. Igen, itt áll, hogy daganat. Gyerünk csak a 105-ik oldalra. — Rákos daganatok — olvassa egyre sápadtabban. - Micsoda?! „A rákos daganat: csomószerű képlet a megtámadott szervekben. Ennek a csomónak, vagy tömör, kemény tapintású daganatnak az anyaga és színe nagyon különböző lehet, de jellemző, hogy mindig eltér a környező szövetekétől." Az övé is eltér: kékes, bíborpiros . . . De olvassuk csak tovább. „A rák azért rosszindulatú, mert rohamosan nő; belefúródik, beleszűrődik a környező szövetekbe; könnyen kifekélyesedik; többnyire igen fájdalmas, ha valahol eléri a nyirokutakat, akkor a nyirok útján más szervekbe is behatol . . ." A könyv kihullott a kezéből. Hideg futkározott végig a hátgerincén és egyszeriben nyirkossá lett a tenyere. — Rákom van — döbbent belé a felismerés. A hónaljban, ahol a nyirokmirigy van. Megszámlálhatom a napjaimat. Végem. Szólította a feleségét, nézze meg, mi lehet. Az asszony nézegeti, tapogatja, végül kiböki: — Nem tudom, mi lehet. Ilyet még nem láttam. — Rák? — Ugyan.. . Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni . . . De azért menj el holnap az orvoshoz. Reggel verejtékben ázik. Idegesen remeg a keze. Gyorsan megmosdik, felöltözik és rohan az orvoshoz. Sorszámot kap, leül, de a térde folyton citerázik. Egy jó óra múlva kikukkant az orvos, aki egyébként távoli ismerőse. — Mi a baj, kedves Czibak úr? — Nem tudom, valami daganat... nagyon fáj. — Vetkőzzön le, barátom, mindjárt megnézzük. Levetkőzik, az orvos megnézi, tapogatja és hümmög. — Daganat? — kérdi tőle kétségbeesetten. — Az — válaszolja és gyanúsan csillog a szemüvege. — Rákos daganat? — Ugyan. Nem kell az ördögöt mindjárt a falra festeni.. . Egyébként ilyesmi mindenkivel megeshet. — Mi eshet meg? — kérdezi ijedten. Az orvos nem felel a kérdésre. Leül és ír. — Tudja mit, Czibak úr, menjen be azonnal a kórházba. A Metropolittal szemben, a nagy kórházba. A földszinten keresse meg az ambulanciát. Ezt a cédulát adja oda nekik. — A kórházba? Azonnal? — Legjobb, ha nem késlekedik - mondotta az orvos és a kezét nyújtotta. Sárga arccal fordult ki a rendelőből, úgy érezte, mintha fejbe vágták volna egy doronggal. Előbb még hazaugrott s akadozva mesélte el a dolgot a feleségének. Látta az arcán az ijedséget, de azért vigasztalta. — Nem lehet az olyan komoly. — Nem lehet? Akkor miért küld azonnal a kórházba? Rákom van, most már biztos. A felesége hallgatott, de kijelentette, hogy elkíséri. A villamos a kórház felé döcögött velük. Izgatott volt s úgy érezte, minden értelmét veszti. Szomorú lett körötte a világ. A kórház folyosóján homály borongott. Rideg volt minden és félelmetes. Megtapogatta sajgó karját és nagyokat sóhajtott. Jó félórát kellett várakoznia csupa idegességben, amíg kikukkantottak az ambulanciából. Egy fekete arc jelent meg az ajtó keretében. Egy néger orvos. Baljós jel - gondolta magában. A korábban érkezettek egymásután bementek. Végre rákerült a sor. Benyitott. — Tessék? — kérdezte sötét képpel a néger orvos. — Itt.. . valami daganat. — Tessék levetkőzni. Nézegette, tapogatta. — Rák? — tette fel félénken a kérdést. Az orvos ránézett és teli szájjal kezdett nevetni. — Micsoda?! Rák? Mit képzel? Még jobban nevetett, ső hahotázott. — üljön csak ide; erre a székre - szólt vidáman és a hóna aló nyomott egy lázmérőt. Szóval így megy ez — sóhajtotta borzongva. Újabb betegek jöttek és még két orvos. A néger mesélt nekik valamit, mindhárman nevettek. Megnézték a lázmérőt. — Nincs láza - szólt az egyik orvos. A másik megkérdezte. — Miért küldték magát ide? — A daganat... — dadogta — itt. . . Azt hittem, hogy rák . . . Jókedvükben egymás vállát csapkodták. — Egyszerű kelés. Mindjárt kap ró egy kis kenőcsöt. Holnap majd menjen ahhoz az orvoshoz, aki ideküldte, ő majd tovább kezeli. Bekenték valami sárga, bűzös kenőccsel, befáslizták és útjára engedték. Elmenőben még hallotta jókedvű kuncogásukat. A folyosón jedten kérdezte a felesége: — Itt kell maradnod? — Gyerünk innen, de gyorsan - mondotta neki és kisiettek az esőtől ragyogó utcára. Milyen kedves volt ez a nyári eső. Hogy csillogtak a fények. Az emberek jókedvűen siettek vagy ballagtak az utcán. Megint derűs, felhőtlen lett az élet. — Semmi bajom, semmi bajom — ujjongott benne az életkedv. A felesége, rámosolygott. — Ugye megmondtam, hogy nem lehet komoly. Felszabadulva döcögtek haza a villamoson. Odahaza azt mondta a felesége. — Hol van az a könyv? — Milyen könyv? — Az egészségügyi lexikon vagy kódex? — Itt van. Tessék. Belelapozott és átnyújtotta. — Olvasd csak, itt, ezt a részt. Minél tovább olvasta, annál vörösebb lett a füle: „Hiba, ha valaki túlzott óvatosságból vagy magaféltésből, mindig más és más betegséget gyanít sajátmagán. Az ilyen embert hipochondernek mondják. Magyarul: képzelt betegnek..." stb. Gyorsan letette a könyvet. DÉNES GYÖRGY 9
