A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-08-25 / 34. szám
— Mostanában semmire sincs időd... Emlékszel a folyó* partra? Feküdtünk a fűben és te nem mertél megcsókolni, azt mondtad, hogy félsz tőlem ... Én már akkor is büszke voltam rád, örültem, hogy melletted lehetek, hogy gondoskodhatok rólad, mert olyan voltál, mint egy szomorú, elhagyott gyerek ... Akkor én nagyon, nagyon boldog voltam, olyan tolón soha életemben nem leszek... Más vagy, más lettél, mint amilyen akkor voltál... Eltávolodtál tőlem. Lassan már mindenkié leszel, csak az enyém nem, de én nem hagylak el, nem adlak oda senkinek, mindig csak az enyém leszel, mint akkor ott, a folyóparton ... — Nem akarlak én elhagyni téged, tudhatod ... — Elolvastam néhányszor azt a levelet, amit az a lány írt neked, sehogy sem tetszik . . . Ha tudnád, mennyire gyűlölöm őt, rettenetesen gyűlölöm! — Hiszen nem is ismered. — Akkor is gyűlölöm! — Bolond vagy te, nagy bolond ... Közben Marikának több verse és két prózai írása is megjelent a lapokban. Egyik írása a törött szárnyú repülőgépről szólt, amiből arra következtettem, hogy nem felejtett el, s hogy ő is gyakran gondol rám. Talán igaza van Katónak, gondoltam, s joggal gyűlöli a lányt. Talán ezt nevezik a párját féltő nőstény tudatalatti, kifinomult ösztönének. Ismét beállított az anyós. Csendes alázattal jött, aztán összekuporodott, mint egy kivénhedt varjú. Könnyben ázott a szeme és nagyokat hallgatott. Rettenetesen féltél tőle, ordítva menekültél a közeléből, a világért sem ültél volna meg az ölében. Kató ellenséges szemmel méregette az anyját, de hogy miért, nem tudom. Tapintatosan kimentem. Alig húztam ki a lábam, felcsattant Kató hangja. — Minek futkos ide örökké, hiszen alig két hete, hogy csomagot meg pénzt küldtem!?... Azt hiszi, nekünk az égből potyog?! Az anyós sem hagyta annyiban: — Ugye, édes lányom, most már így beszélsz, mert felvitte az isten a dolgod, urak lettetek, most már nem kell a szülő, dögöljenek meg? Talán szégyellsz is!? ... Mikor a szaros pelenkádat mostam, jó voltam, meg amikor a hurkámat húztam magam után az urasági tarlón, hogy kenyeret keressek a bendődbe, akkor jó voltam!... Most már nem kellek, ne futkossak utánad!... Várj csak várj, megver az isten . .. egyszer te is megöregszel... Fennhangon zokogott. Mikor benyitottam, már csend volt. Anyád a tűzhely mellett szorgoskodott, az anyós meg a szemét törölgette a köténye sarkával. Keserves ábrázattal fordult felém: — Nagy bajban vagyunk, fiam, pálinkát főztünk, valaki beárult, hogy hulljon le róla a hús, aztán a fináncok meg rajtakaptak. Két ezer korona kellene ... Ha nem tudjuk kifizetni a büntetést, becsuknak, engem csuknak be, mert apátok nyomorék, vele semmit se tehetnek ... Segítsetek rajtunk, a jó isten áldjon meg benneteket... — Nincs pénzünk - válaszolt helyettem Kató. — Pénzből élünk mi is, mama — szólaltam meg én is —, és messzi van még az elseje... Különben, minek főzték a pálinkát, anélkül ellehetnének, én se iszok, mégis itt vagyok .. . Váratlanul a komiszár állított be, pártgyűlésre hívott. Mikor az anyós megtudta, hogy ki a jövevény, előadta nagy panaszát. Sírt, valósággal ájuldozott. Engem szégyen mardosott, dűlt velem a világ, miközben a komis.zár mosolyogva elővette a pénztárcáját. — Szívesen adok én a tanító elvtársnak kölcsön, hiszen emberek vagyunk... tessék! Az anyós saskarmokkal kapott a pénz után. Diadalmas fény parázslott a szemében. Alig vártam, hogy elmenjen a komiszár. Rettenetes harag feszült bennem. Mikor magunkra maradtunk, rádörrentem az anyósra: — Tegye az asztalra a pénzt, de azonnal! — Édesfiam, hát... — Tegye le a pénzt, mert nem állok jót magamért! Reszkető kézzel tette az asztal sarkára a pénzt. Mintha az életétől vált volna meg. Én meg szélesre tártam az ajtót: — Takarodjon innen! Riadtan behúzta a nyakát és úgy eliszkolt, mintha puskából lőtték volna ki. Őszintén szólva megsajnáltam. Te megszeppenve ültél az asztal lábánál, anyád meg sírt — Ezt azért mégsem kellett volna — mondta csukladozva. — Elzavartad, mint a kutyát... Mégis csak az anyám. A végén jól összevesztünk. Aztán téged a karomra kaptalak és kimentem a kertbe. Leheveredtem a fűbe, téged a mellemre ültettetelek. Később végigfeküdtél rajtam, arcod az enyémhez szorítottad és egyre ismételgetted : — A-pu-ta ... a-pu-ta ... Fenn, a magasban gólyák köröztek. Méltóságteljesen írták a köröket, alig rebbent a szárnyuk, miközben Marikára gondoltam. Aztán felpattanva a nyakamba kaptalak és csikóvá . változtam alattad. Apró nyerítésekkel ficánkoltam veled a fák között. Boldog sikongással meg kacagással kapaszkodtál a kezembe, a két kantárszárba ... S végül megírtam az első bizonyítványokat ... Közben értesítést kaptam Pozsonyból, hogy a nyári szünetet ott kell töltenem az esti iskolában tanult anyag összefoglalása és elmélyítése céljából. Anyád elszomorodott, nekem sem tetszett a dolog: jó lett volna egy kicsit megpihenni a nagy hajsza után. — Lesz időd bőven a nyáron, olvasgass - mondtam anyádnak. - A könyvek elszórakoztatnak, aztán majd elmeséled, hogy mit olvastál, ha hazajövök ... — Ne törődj te azzal, hogy mivel töltöm az időmet — felelte paprikáson. — Ne félts, tudom én, mit kell csinálnom . .. — De én féltelek, mert tovább látok az orromnál. Értsd meg már végre, hogy az ember nem azért él, hogy megmaradjon olyannak, mint amilyennek megszületett. Sötétségben meg butaságban akarsz megvénülni? — Szóval én buta vagyok? - kérdezte sértődötten. — Azt nem mondtam, hogy buta vagy, de a tanulás mindenkire ráfér... — Talán már szégyelled is, hogy ilyen buta feleséged van?! Keserű szájízzel utaztam Pozsonyba. Újra együtt volt a megszokott társaság, s az internátus ismét megtelt zsongással. Az első héten alig aludtunk valamit, mindenki elmesélte az élményeit. Mindjárt az első napon levelet írtam Marikának. A harmadik hét közepe táján értesítést kaptam a lánytól, hogy szombaton felutazik a fővárosba a dolgait intézni, s akkor találkozhatunk. Az internátus előtt vártam rá. Jó estefelébe hajlott már az idő, amikor a sarkon feltűnt szép, formás, karcsú alakja. Alig változott valamit, legfeljebb nyugodtabbá és magabiztosabbá vált a tartása. — Kicsit megvárakoztattalak, bocsáss meg mondta. - A szerkesztőségben voltam, alig tudtam tőlük szabadulni. Ráérsz? — Hétfő reggelig szabad vagyok - feleltem. — És most hová, merre? — kérdezte. — A parkba? — Ahogy te akarod . . . A szökőkút vize éppen úgy csobogott, mint egy éve, a madarak is épp úgy csattogtak, csak Marika .. . úgy véltem rideg, elutasító a magatartása. Vagy mégsem? ... Azt nem kívánhatom, hogy a nyakamba boruljon, elvégre csak barátok vagyunk ... Sokáig beszélgettünk. Elmondta, hogy most már teljesen egyedül él, hogy egy nagyobb textilgyárban dolgozik, persze sokat olvas és természetesen ír. Arról is beszámolt; hogy a szerkesztőségben tehetségesnek tartják, s ha minden jól megy, rövidesen megjelenhet az első novellas kötete, mivel hogy a prózában erősebb, mint a lírában ... Azt is elárulta, hogy a Carltonban kapott szobát, s hogy este tízkor találkája van a szállá bárjában egy fiatal költővel. — A beszélgetés után elmehetünk moziba, vagy akár táncolni is, ahogy akarod - mondta kedvesen. — Nekem mindegy ... Hosszan nézett rám. — Szomorúnak látszol - mondta. - Talán nem örülsz a találkozásunknak? — Hogy mondhatsz ilyet? Később elsétáltunk a Duna partra. Megálltunk azon a helyen, ahol egy évvel azelőtt ültünk és néztük a vastag víztömeget. — Talán jobb is, hogy így történt — mondta Marika csendesen. — Mindig úgy van jól, ahogy éppen van . .. Közben megnéztük a kiránduló hajók menetrendjét és elhatároztuk, hogy másnap elhajózunk Dévényig. — Jaj, csak szép idő legyen! — örvendezett már előre Marika. — Mit gondolsz, Gábor, jó idő lesz? — Ha te kívánod, biztosan. Este kilenc után elmentünk a Carltonba. Marika átöltözött és beültünk a bárba. Konyakot rendeltem, ittunk. — Bárcsak ne jönne el a költő - mondta a lány. — Miért? — Most csak veled akarok lenni, jól érzem magam__Tudod mit? Gyerünk el valahová, ne maradjunk itt! — Biztosan fontos dolgokról akartok beszélni ... és megígérted neki, hogy várod — mondtam. - Ha megérkezik, én átülök egy másik asztalhoz, hogy nyugodtan tárgyalhassatok, aztán ha elmegy, visszajövök hozzád, jó? — Bemutatlak neki... hármasban ‘s beszélgethetünk, nem? — Nem, nem, én csak zavarnálak ... Tíz előtt néhány perccel megérkezett a költő. Magas, szőke fiatalember volt, alig látszott húsz évesnek. Marika asztalához ült és konyakot rendelt. Ittak és beszélgettek. Én is konyakot rendeltem és ittam. Lassanként megtelt a bár. Mind sűrűbben csilingeltek a poharak, szólt a zene, táncoltak már, egyre többen, vilióztak a fények, az órám percmutatója nagyon sietett, konyakot rendeltem egyszer. .. ötször, ki tudja már, hányszor... Tizenegy óra is elmúlt már, a költő nem mozdult, ivott és táncolni hívta Marikát... A szesz az agyamra telepedett, könnyített és nehezített egyszerre ... Közben Marika egy-egy elnéző mosolyt villantott felém, és táncoltak és ittak, a fények szivárványoztak, a hangulat egyre emelkedett és az óramutató fél tizenkettőt mutatott... Dacos makacsság futott szét bennem . .. Az asztalomnál fiatal párocska enyelgett, szürcsölték az italt, suttogtak, a fiú a lány pelyhes nyakába csókolt ... s a költő önfeledten ropta a táncot, hosszú karja Marika derekára fonódott, csapzott, szőke haja a homlokába hullt és fehér vakítással nevetett, pergett a dob, jajongott a szaxofon, vadultak a táncoló párok — nagy lihegő gomolyog a parkett közepén ... s a fények viliózva játszottak ... (folytatjuk) 10
