A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-07-28 / 30. szám
9— Senki nem kérdezte... Az életrajzomba viszont beírtam . .. * igaz . .. csak az írtam, hogy fogságban is voltam, de hogy meddig, azt nem ... Nagy dongó körözött a mennyezet alatt zümmögve, majd nekicsapódott az ablaküvegnek. Szinte sírt az üvegen, szabadulni szeretett volna. — Sok a három év, nem gondolod? — így az elnök. — Mit követtél el, hogy három évig nem engedtek haza? A gyomrom csomóba rándult s valami izzani kezdett bennem. Tudtam, hogy uralkodni kell magamon, különben baj lehet. — Kérdezzétek meg Sztálinéktól - mondtam csendesen. A bizottság tagjai felhördültek, mintha darázs csípte volna meg őket: — így aztán mégsem beszélhetsz, Szőnyi elvtárs! A kemény hang felhergelt, agyamat elöntötte a makacs harag, de azért nem kiabáltam. — Mit követhettem el, no, mit?... Azt, egyszerűen azt, hogy fogságba estem . . . hát azt a hibát követtem el . . . — Mit akarsz ezzel mondani?- Csak azt, hogy még egyszer nem esnék fogságba, inkább ... — Tudod, hogy ezzel a Szovjetuniót gyalázod? — Nem tudom... nem akarok én senkit és semmit meggyalázni,, csak azt akartam mondani, hogy a hadifogság nem gyerekjáték, azt csak az tudhatja, aki végigcsinálta . . .- Elmehetsz... — mondta az elnök. Lementem a szobába és végigvetettem magam az ágyamon. Pattanásig feszült minden idegszálam. Csigalassúsággal múltak a percek, s a bizonytalanság félelmetes érzése hatalmasodott el rajtam. Tehetetlenségemben ordítani szerettem volna. Megtelt körülöttem a szoba. Társaim egyre kérdezgették, mi van, mit döntöttek, de én csak hallgattam. Sötétedés után villany gyúlt. Nem bírtam elviselni a fényt, a kutató, fürkésző tekinteteket, amelyekből szánalom parázslott felém. Felpattantam és kimentem a városba, egyenesen a feketehajú lányhoz. Hajnalban negyvenöt lépcsőfokot számoltam lefelé ... Nem bocsátottak el, ráadásul pénzt kaptam anyádtól. Estefelé részegre ittam magam. A Duna partra botorkáltam. Egy hadirokkant morzsát szórt a galamboknak. Fehér volt a haja, reszkető a keze, pedig öt évvel sem lehetett idősebb nálamnál. Vajon megkérdezte-e tőle valaki, hogy merre járt, mit élt ót s hogy megy a sorai? .. . Odamentem, ahol annak idején Marikával ültem. Most értettem meg őt igazán, hiszen engem is megperzselt az ő félelme, talán újabb lyukat égetett az emberségemen. Szívből sajnáltam, dehát nem tehettem érte semmit. Néhány nap múlva megkezdődtek a vizsgák és szerencsésen be is fejeződtek. Tíz-tizenkét hallgató kivételével mindenki megfelelt, akik már „képesítővel" a zsebükben jelenhettek meg a búcsú-esti mulatságon. Szesz nélkül is jó, emelkedett volt a hangulat. Kár, hogy nem volt harmonika. Éjfél tájban félrehívott Fazekas Sándor, a bizottság egyik tagja, aki csendes szóval megdorgált. — Forró fejű különc vagy, öregem, ismerd be! . . . Azt hiszed, hogy körülötted forog a világ? — Soha nem hittem. — Szerencséd, hogy nem kötöttünk útilaput a talpad alá, nagy szerencséd, öregem I — Dehát miért? - sértődtem meg nyomban. — Akárhogy vesszük is, a fogság körül nincs minden rendben .. . Meg aztán, azt hiszed, mi nem tudjuk, hogy többször lerészegedtél, meg kurvákhoz jártál?! — Senkinek semmi köze a magánéletemhez! — Ne viccelj, öregem!... Hát mi az atyaúristenből tevődik össze a társadalom, ha nem a magánéletekből!?... Azt hiszed, hogy azzal minden elintézel, ha adod a nagy sértődöttet?!... Tanító leszel, egy egész falu néz fel majd rád, harminc-negyven gyerek lesi a szavadat, figyeli a magánéletedet... — De nagy okos vagy, a fene vinne el! — mondtam, mire ő elvigyorodva hátbavágott: — Jól van, no, ne duzzogj, inkább menj táncolni! — Hát akkor meg mért nem rúgtatok ki — kérdeztem. — A származásod miatt, mert abban nincs hiba ... — mondta jóindulatú mosollyal, mire én faképnél hagytam. Kimentem a folyosóra, a nyitott ablakba könyököltem és néztem a város fényeit. Jól esett a friss levegő áramlása. Annak ellenére keserű csomó ült a torkomon, szinte fojtogatott: „A származásoddal nincs semmi baj..." Csak ezért nem rúgtak ki? Egyébként rongy ember vagyok?... Taknyosok! Tudjátok is ti, mi az élet? Csak jártatok volna a halólfolyosóban, szívták volna a tetűk meg a poloskák a véreteket, vágtatok volna három évig fát, zabáltatok volna hónapokig savanyú káposztalevest!.. . Tudjátok is ti, mi az a halálfélelem, a megfagyás réme!? A származásoddal nincs baj! . . . Vagy tán mégis nekik van igazuk?, . . Makacs és forrófejű vagyok? . . . Másnap hajnalban összecsomagoltam a holmimat, elköszöntem a szobatársaktól meg a bóbiskoló, őszhajú portástól, kimentem a pályaudvarra és hazautaztam. Délelőtt tíz óra tájban értem haza. Anyád kócosán, ólmos szemmel nyitott ajtót, akkor bújt ki az ágyból. Meglepődött, majd a mellemre borult és sírni kezdett, ezúttal azonban örömében. A kisasztali hamutartóban rögtön észrevettem a sok cigarettavéget. Szörnyű gyanúm támadt, egész belegyengültem. (Milyen önző is az ember!) — Ki járt itt? — támadtam rá. — Ki járt volna?... Senki... Ja, a cigarettavégekre gondolsz? ... Én szoktam rá . . . — Hazudsz! — Mondom, hogy nem járt itt senki - mondta nyugodtan, azzal cigarettát dugott a szája sarkába és gyakorlott mozdulattal rágyújtott. Mélyen tüdőre szívta a füstöt. Bár meglepődtem, egyúttal meg is nyugodtam. — Most már elhiszed? — kérdezte kedvesen, majd hozzám bújt, átfonta a nyakam és csókolgatott. Űjra a régi szürke kismadár volt, a kedves, anyáskodó feleség. A kiságyban mocorogni kezdtél. Jókedvű gőgicseléssel ébredtél, harangozott a kezed-lábad. A combod, mint a fodros hurka, és mosolygott a babszemnyi szád. Karomba kaptalak. Nyomban pisilni kezdtél. Nagy ívben, mint egy kis fecskendő. Nagyot nevettünk rajtad, miközben a közénk ékelődött feszültség teljesen szertefoszlott. — Nem haragszol, hogy rászoktam a cigire? — kérdezte anyád később. — Ha mór egyszer rászoktál, mit csináljak? Néhány nap múlva megkaptam a kinevezésemet. Nyomban vonatra szálltam, hogy körülnézzek. Előbb a járási tanfelügyelőséget kerestem fel. A tanfelügyelő középkorú, enyhén kopaszodó szemüveges férfi, barátságosan fogadott. Megtudtam tőle, hogy a jelzett falu öt kilométernyire van a járási székhelytől, hogy vasútállomása nincsen, kövesút is csak a közbeeső állami gazdaságig vezet, s a villanyvilágításra is kell még várni néhány évet. Egytanerős iskola vár negyvenhat tanulóval. Azt is tudtomra adta, hogy az igazgatói teendőket is el kell látnom. — Nem kell attól félned, majd belejössz - biztatott. - Utasítottam a szlovák kollégádat, hogy mindenben segítsen. Párttag vagy? — Nem. — Nem baj, majd az leszel. A beszélgetés után csendes ünnepélyességgel letettem a hivatalos esküt, megkaptam róla az igazolást és elköszöntem. Vegyes érzésekkel róttam az utat a kis falu felé. Igazgató tanító!... Álom-e, vagy valóság? Rovod az utat... Az augusztus végi égbolt egyetlen izzó napkorongból áll. Verejtékezik a homlokod, de te fütyülsz. Valami soha nem hallott, ismeretlen, vidám dallamot. Körülötted csicsergő fecskék villognak, némelyik egészen közel suhan el, utána kapsz, hogy megsimogasd ... Aztán talpad alól elfogy a kövesút, nemsokára a vastag porú földút is, és a kis dombról letekintve elibéd tárul a falu, az akáclombok alatt lapuló. Ismeretlen, mégis ismerős: hányszor megálmodtad már! Megijedsz. Kicsinek, kevésnek érzed magad. Vajon befogad-e a falu? Ha igen, megbirkózol-e a feladatokkal: negyvenhat tanuló, igazgatóság, népnevelés, távtanulás, s ki tudja még, mi minden más. Előre tudod, hogy a távtanulás lesz a legnehezebb, hiszen tanítás után hetente négyszer el kell gyalogolnod az állomásra, onnan vonattal a körzeti iskolába, ami vagy huszonöt kilométernyire van, majd előadás után, éjnek idején, ugyanazt az utat kell megtenned esőben, sárban, fagyban, esetleg hóviharban... És mindezt két éven át kell csinálnod, hogy végül az érettségiztető bizottság elé állhass, hogy teljes értékű tanítói képesítést kaphass. A faluba érve előbb a falu komiszárját kerestem fel. Éppen akkor fogta ki a lovakat, amikor az udvarukba léptem. A tornácon nyolc év körüli, kerekszemű, göndörhajú kislány játszadozott. A komiszár harminc-negyven közötti, nagydarab ember, kötélnyi izmokkal, bőrét feketére pörkölte a nyári nap. Ijesztő, torz arccal nézett rám: arcának bal felét eltévedt golyó, vagy inkább aknaszilánk túrta szét. A hegyekből került a falu élére. Bemutatkoztam, s nyújtottam a jobbomat. Mintha acélbilincsbe szorult volna a tenyerem, de a munka kérgétől még az enyém is kemény volt. Nevetett a komiszár meleg, barna szeme. Törte a magyar szót, így hát oroszra fordítottam a beszédet. Tökéletesen megértettük egymást. — Vártuk már — mondta egyszerű természetességgel. A lovakat erőskötésű feleségére bízta és beinvitált a konyhába. Megkínált szilvapálinkával. Égetett, mint a tűz, lehetett vagy hatvan fokos. — Most már megnézzük az iskolát - mondta fél órányi pálinkázás után. Útnak indultunk. A széles utca két oldalát akácfák szegélyezték. Megszorult a hőség, igazi nyári kánikula volt. Szinte állt az átforrósodott levegő. — Ez itt a szlovák iskola — mutatott a komiszár menet közben egy magas, nagyablakos épületre. Tovább haladva, majdnem a falu végén megálltunk. — Hát ez volna a magyar iskola — mondta. — Bizony vénebb, mint a dédnagyanyám. Az udvarban embermagasságú dudva, sűrű, mint az őserdő. A falakról mállott a vakolat, s tán egyetlen üvegszem sem csillant meg az ablakkeretben. A tanteremben kopott padok, fakult, repedezett tábla, a mennyezetet pókháló szövevénye díszítette, s mindent ujjnyi vastagságú, érintetlen por lepett. A tanítói lakás három hatalmas szobából meg konyhából állott. Az áporodott levegője szinte fojtogatta az embert. Az épület hátsó részén istálló meg fáskamra állott, tele patkánnyal. És nem nagyon igyekeztek a láb alól. Ezek szelídített patkányok, istenit a fajtájuknak. Vilógéletemben utáltam a patkányt, akkor is felfordult a gyomrom. A megrökönyödéstől, csalódottságtól és az elkeseredéstől alig bírtam megmozdulni. (folytatjuk) 10
