A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-29 / 52. szám
"N Az 1980-as év előrevetítése Ezerkilencszáznyolcvanban1 nyolcvanéves lesz a nyolcvanévesek nemzedéke, hetvenéves lesz a hetvenévesek nemzedéke, hatvanéves lesz a hatvanéveseké, ötvenéves az ötvenéveseké, negyven a negyvenéveseké, harminc a harmincéveseké és így tovább. Én harmincegy leszek, mert ezerkilencszáznyolcvanban kell harmincegy évesnek lennem. Miként meg fognak születni azok is, akiknek ebben az évben kell megszületniük, s meg fognak halni, kiknek meghatniuk ebben az évben kell. És lesz tél is, ősz is, nyár is meg tavasz is ezerkilencszáznyolcvanban. És nagymamának is tovább fáj majd minden porcikája, éppen úgy, mint ezerkilencszázhetvenkilencben, de nem úgy, mint ezerkilencszázhúszban, mivelhogy akkor még makkegészséges2 volt. A gyermekeim ezerkilencszáznyolcvanban is a gyermekeim lesznek1, s az anyjuk is az anyjuk marad, holott kérdéses4, hogy a feleségem marad-e. És lesz háború is meg béke5 is, lesznek esők meg sarak, s lesznek napsütések6, és feltehetően ezerkilencszáznyolcvanban is az ezerki lene százhetvenkilences életritmusom szerint logok étkezni, üríteni, szeretkezni. S úgy hírlik, tovább gyártanak majd a gyárak, tovább hajólkodnak a hajók, s a szántóföldek is változatlanul földiem lógnak. Ezerkilencszáznyolcvanban ezerkilencszáznyolcvan lesz, ezt biztosan tudom, éppen ezért ajánlatos mindenkinek jól megjegyeznie7. 1979. november MEGJEGYZÉSEK 1 Természetesen i. u. 2 Aki ismeri nagymamát, annak talán meglepő ez a közlés, ám föltehetően igaz, habár ezt az igazságát ma mór meglehetősen nehéz lenne elhihetően bizonyítani. 3 Amennyiben valóban az enyémek. Annyi azonban bizonyos, hogy saját gyermekeimként nevelem őket, s ők is saját apjukként nevelnek engem. 4 Az ilyesmi, gondolom, mindig kérdéses. 5 Bizonyos jól értesült körök politikai prognózisa szerint. 6 S mi sem természetesebb, hogy lesznek fehérek, kékek, pirosak, sárgák, zöldek, barnák, lilák (etc.) is. 7 Gondolom, nem kell magyarázni, hogy mindenkinek a saját érdekében. Mert ugyan mi is történne, ha valaki az ezerkilencszázhetvenkilences, s megint más az ezerkilencszáznyolcvanegyes év szerint próbálna élni ezerkilencszáznyolcvanban?! — A szerző megj. ZS. NAGY LAJOS CERUZASOROK HA NEM TISZTA, NEM TISZTA a kiscica megissza. így szól az a kis versike, amit még elsős elemista koromban tanultam és most azért jutott eszembe, mert Kormos nevű fekete macskánkat az olajos kanna körül látom ólálkodni. Mór ez is elég furcsa látvány olyannyira, hogy kétségeim támadnak, vajon felébredtem-e igazán, hiszen ez a macska nagyon kényes a szagokra, a fűtőolaj szagát meg kimondottan utálja, íme, most mégis belebujik a kannába és fürgén lefetyeli a maradék olajat. Nagyon szomjas lehet, gondolom, aztán elkergetem őt, mert méltatlannak tartom egy macskához, hogy olajat igyon víz helyett. Visszasettenkedik, mint egy engedetlen gyerek és újra a kannába bújik. Issza az olajat, én meg a karomba csípek és megállapítom, hogy ébren vagyok. Aztán be kell fűtenem, mert az olajkályhában kialudt a tűz. S csak amikor az olajat pumpálnám a kannába, akkor látom, hogy abban körülbelül egy liter víz van. Szép tiszta víz, mintha a kútról hozta volna valaki, vagy valami erdei forrósból. Kormos cicánk sértődötten félrehúzódik és nyávog. Körülnézek és látom, hogy minden száraz, fölöttem tiszta az ég, eső nem eshetett az éjjel. Fonák bibliai helyzet ez kérem, valaki az éjszaka vízzé változtatta a fűtőolajat. Nem tudok befűteni. A macska gúnyos hangon nyávog mellettem. Öntök neki egy kis tejet, mert mór idegesít. Nem kell neki a tej, valószínűleg egeret fogott az éjjel s most vízre szomjazik. A kétkoronós fűtőolajat azonban mégsem itathatom meg vele, mégha idő- és szállítás közben vízzé változott is. Mert bizonyos fokú energiaválság van, s ezt Kormos cicánk nem tudhatja. Ő csak azt tudja, hogy ez nem is olaj, hanem víz, tiszta víz. Ennek még csak olaj szaga sincs. Kérdés: hogyan kell meggyújtani a vizet? Mert nekem nem akar meggyulladni, pedig lassan már minden sajtóterméket elégetek a lakásban, beleértve a lobbanékony napilapokat és a tűzálló természettudományi lexikont is. Csak a fűtőolaj nem lobban lángra. Kormos cicánk is kikéredzkedik, mert fázik idebent. ABSZTRAKT KÉPEK ABLAKKERETBEN Nem vagyok nagy híve az absztrakt művészetnek, bár jól tudom, hogy bizonyos mértékig minden mű absztrakció, hiszen a legrealisztikusabban megfestett almát sem lehet megenni - hogy csak egy ilyen triviális közhelyet mondjak — mégis jobban szeretem a realista műveket, mint az elvontakat, melyeknek még művészetvoltát is vitatni lehet. Most azonban a legnagyobb művész, a természet alkotásait nézem, ablakkeretbe fogott, végérvényesnek tűnő absztrakcióit, egyszóval ablakunkon ót a téli fákat. Ebből a szemszögből — ha szabad így neveznem - tiszto és szépséges absztrakció az egész. Mert a Tűtetlen szobában fekszem, hanyatt az ágyon', az orrom hegyéig betakarózva, s csak a lombjukat vesztett tar ágakat látom: erőteljes, határozott, fekete vonalak, megnevezhetetlen mértani alakzatok ráfeszítve az ég kékesszürke vásznára. Ebből a helyzetből szinte megállapíthatatlan, honnan indultak, hol végződhetnek ezek a vonalak, de — ebből o helyzetből — ez nem is lényeges. A fontos, hogy a furcsa vonalak kitöltik az ablakkeretet, jótékony, csalóka játékkal szinte kézenfogják és vezetik a tekintetet, s azt a látszatot keltik, mintha mindennek valami célja vagy mélyebb értelme lenne. Munkát adnak a szemnek és a képzeletnek, s ez nagyon jól jön ebben a hideg szobában, ahol a kéz tétlenségre van kárhoztatva. Egyedül fekszem a kihűlt lakásban, családom tagjai a nátha, reuma és tüdőgyulladás fenyegetései elől melegebb égtájakra - munkahelyre, iskolába - költöztek, ablakkeretbe foglalt absztrakt képekkel vigasztalom magam, meg azzal, hogy gondolkodom, tehát előbb vagy utóbb kigondolok valamit ez ellen a testraszabott, egyszemélyes energiaválság ellen és hogy végeredményben az intellektuális tevékenység - így pl. absztrakt képek tanulmányozása — is munka. Persze egészen más lenne a helyzet, ha volna egy titkárnőm, aki itt ülne az írógép előtt és csapongó ötleteimet, gondolataimat papírra rögzítené. Elképzelem, hogy van egy szép és fiatal titkárnőm, aki narancssárga, feszes, kötött pulóverben ül az írógép előtt, nagy barna szeme van, meleg tekintetét rámfüggeszti, türelmesen és szótlanul várakozik, kizárólag arra vár, hogy nekem eszembe jusson valami, és világosszürke nadrágot visel, hogy meq ne fázzon. Még Sokkal jobb lenne a helyzet, ha a Villamosművek meggondolná magát és bekapcsolná a villanyáramot, a villanyradiátorom hangtalanul duruzsolni kezdene, akkor a titkárnőm pulóver helyett fehér selyeminget viselhetne piros szolaggal a nyakán, és sötétkék rakottszoknyát. Feltehetően a gondolataim is sokkal színesebbek lennének, stílusom remek fordulatokban bővelkedne. Két mélyebb gondolat között megkávéznánk kettesben a titkárnőmmel. A kávét is ő főzné természetesen - a presszógép kint van a konyhában -, tálcán hozná az ágyamhoz, s noha ő maga a szőnyegre ülne a jó meleg szobában, együttlétünk híján volna minden pajzán gondolatnak, titkárnőm szemérmesen lesütött szemmel heverészne a szőnyegen, halkan szürcsölné a kávéját, s gondosan eligazítaná a szoknyáját, ha a bokájáról netán feljebb csúszna. A kávézás után ismét szorgalmasan dolgoznánk. Ehelyett azonban hirtelen egy kövér varjú száll az ablakkeretbe foglalt műalkotás kellős közepébe, ettől az egész kép inogni kezd és szürrealista jelleget ölt. A hatalmas fekete madár felém fordul, bánatosan ingatja fejét, mintha belátna a szobába, mintha látna, ahogy végérvényesen belefagyok a levegőbe, bánatában károgni is elfelejt. Ez a madárnémaság szimbolikus jelentést kölcsönöz a műnek - csak az a baj, hogy o jelkép értelmét nem vagyok képes megfejteni. Ilyesmi jut eszembe: „Hidegben hallgatnak a költők." Persze egyáltalán nem biztos, hogy ezt jelenti. Azt is jelentheti, amit az ősi népbölcsesség állít, hogy nemsokára havazni fog, mert ez a kövér varjú éppen az egyik vékony ág hegyére ült. „Hess, madár!” - kiáltanám, de nem jön ki hang a torkomon, ahhoz itt túl hideg van. Pedig nem szeretném, ha hovazni kezdene, még mielőtt megoldanám a családi energiaválságot. Várjunk hát, varjú komám, várjuk meg, amíg új olajszállítmány érkezik, kevesebb vízzel, várjuk meg, hogy véget érjen az áramszünet, mindenképpen várjunk még azzal a havazással. Micsoda madár! Okos fejében a készülék felfogta dideregve sugárzó gondolataimat, kitárja hatalmas fekete szárnyait, csodálatra méltó mozdulót, ahogy ellöki magát a vékony diófaágról s kirepül a képkeretből. Marad a tiszta, mozdulatlan és szigorú absztrakció. 11
