A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-15 / 50. szám
MESSZIRŐL JÖTT TÁ A híre hamarább ideért, mint ő maga. Nem is csoda! A híre telefonon jött, míg ő kerékpáron jár. Barátságos mosollyal, mint aki megpihenni barátok közé érkezett, köszöntött be a szerkesztőségi szobába. Kemény kézfogás, bemutatkozás után kiderült, hogy éppen aznap volt a születésnapja, a hetvenötödik. Egy tányér felvágottal s egy palack sörrel vendégeltük meg. Vasila Lajos pedig cserébe mesélt, mesélt... — Augusztus húszadikán léptem át Magyarország határát. Igyekeznem kellett, mert az ünnepre, az évfordulóra, augusztus 29-re Rimaszombatban akartam lenni. Minden öt évben eljövök. Újra és újra látni akarom a tájat, ahol a halál kerülgetett, beszélni akarok a bajtársakkal. Tőlük akarom hallani, mi valósult meg abból, amiért harcoltunk. Apám, anyám magyar. Nyolcvan éve költöztek a moldovai Foksányba, román nevén Focsaniba. Én már ott születtem, ott is lakom. Híres, jó bortermő vidék az. Volt saját házam, de lebontották. Most tömbházban élek. Szeretem a virágokat. Egész virágoskertet varázsoltam a házunk körül. Mondja is mindig a feleségem: „Te vén bolond, minek fáradsz? Látod, letapossák a virágaidat. Más még egy szalmaszálat sem mozdít a ház körül." Nem baj, én szeretek velük bíbelődni. Meg aztán kell valami elfoglaltság. A szobám is tele van virággal. „Majd a koporsóban a fejedhez teszem a kaktuszaidat" - szokott zsörtölődni a feleségem. — Amikor kitört a háború, engem is behívtak katonának a román hadseregbe. Először gépkocsizó századba akartak beosztani, de az egyik fülemre nagyot hallok, fgy az utászokhoz tettek. Itt harcoltam Szlovákiában. Nem sokáig, az első adódó alkalommal leléptünk a partizánokhoz. Klenóc környékén, a Kozlov-partizánosztagban harcoltam. Itt van e — s egy fényképet mutat - ez Alekszander Kozlov, ez meg én vagyok. Hetvenegyben, a felkelési évforduló ünnepségein készült ez a felvétel. Kemény tél volt a negyvennégy-negyvenötös. Megsérültem, s jócskán megdagadt a lábam, jöttek a szovjet csapatok, s partizán alakulatunk csatlakozott hozzájuk. Szerencsém volt, hogy nem öltek meg a fasiszták golyói. Meg a feleségemnek, a három gyerekemnek is szerencséje volt. Egészben maradt a család. — Három héttel ezelőtt, amikor már éppen készültem, hogy elindulok hazulról — szintén kerékpáron pár méternyire a házunktól elgázolt egy teherautó. A hátsó kereke kapott el. Kisebb fejsérülést szenvedtem, össze kellett varrni a sebet. (Itt szedték ki a varratot Rimaszombat mellett.) Mondta is a feleségem, hogy ez rossz jel, ne induljak. De hát most utoljára, még 16
