A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-15 / 50. szám
sorával bizonyított kritikai alapelvvé még nem vált. Irodalmunk jelenlegi (a mondottak ellenére tisztes értékekét is létrehozó) szakaszában, amikor a nagyonnagyon hiányzó irodalomtörténeti összegezés elkészítése egyre halaszthatatlanabb feladatként jelentkezik, ró kell mutatni — méghozzá hangsúlyozottan - arra, hogy a harmadvirágzásról alkotott képünk csak akkor mutatja meg valódi arányait, értékeit és álértékeit, ha e három évtized termését lesz merszünk — anakronisztikussá vált gondolatokat, téveszméket, kritikusi tévedéseket, könnyen osztogatott írói-költői rangokat, felületes, langyos recenziókat félresöpörve —, lesz merszünk gyökerestül újraértékelni, túllépve a beltenyészetben, kipillantva - összevetés végett — a cseh, a szlovák, a kortárs magyar irodalomra is. S a „kipillantás" gondolata már egy olyan problémakört érint, amelynél — jóllehet az eddigi vitában nem esett róla szó - ugyancsak érdemes elidőzni. Irodalmunk eleddig nemcsak hogy az érték fogalmát nem tudta tisztázni (s főleg: remekművekkel igazolni); adós maradt önmaga helyzetének, sokat emlegetett „kettős kötődésiének elméleti tisztázásával is. A nemzetiségi irodalom és a nemzeti irodalom, illetőleg a más nyelvű többségi irodalom egymáshoz való viszonyában két, egymással ellentétes, de dialektikuson egybetartozó felhajtóerő nyilvánul meg; én legalábbis így vélem. Nevezzük e két erőt hasonulásnak, illetve elhasonulásnak. Irodalmunk mint a csehszlovákiai kultúrpolitikai kontextus része, mint egy más társadalmi közeget és élményanyagot tükröző írásbeliség, bizonyos vonatkozásban a saját életét éli, s elhasonul a többi magyar nyelvű irodalomtól, amelyhez viszont ennek ellenére is szoros szálakkal fűzi a közös nyelv, a közös történelmi, irodalmi, művészeti hagyomány. Az utóbbi jellegzetességek a szlovák (cseh) irodalom viszonylatában megkülönböztető, elhasonitó vonósainkként nyilvánulnak meg; a hasonulás alapja itt a közös államiság, a közös irodalompolitika, a társadalmi lét bizonyos kérdései mint témák stb. Anélkül, hogy részleteznénk e kérdést, látható: amellett, hogy a „bikulturáltságon" túlmenően a világirodalom is hat ránk, a szlovák (cseh) és a magyar irodalomhoz (irodalmakhoz) sajátosan kötődünk. Elméletileg, persze. Mert a gyakorlat azt mutatja: e kettős kötődés valójában kettős sehovásem-tartozás, két szék közé ülés. Hiszen a magyar nyelven született értékek második (vagy sokadik) szűrésére, felfogására és felmutatására hivatott antológiákból (az évente kiadott Szép versekből, a kisprózából válogató Körképből) irodalmunknak azok a képviselői is rendre kimaradnak, okik pedig produkáltak egy-két szép verset, rangos novellát. E sehová sem tartozást jelentő „kötődés" legújabb példáját a Hét évszázad magyar versei című négykötetes antológia szolgáltatja, amely — jóllehet egy szovjetunióbeli s több romániai, illetve jugoszláviai lírikus alkotását közli — a mi költészetünket, nem tudni, mi okból, semmisnek ítélte, nem létezőnek nyilvánította. íme, a kötődés egyik oldala! És a másik? Nem segít az egészségtelen beltenyészet" felszámolásában, az értékkiemelés munkájában a kötődés másik ága, a szlovák (cseh) irodalom sem. Noha irodalmunk legjobb alkotásai (akár önállóan, akár összegező antológiák formájában) fordításia érettek, a tolmácsolás rendre várat magára, s nemzetiségi irodalmunk hiába óhítozza a többségi nemzet valószínűleg miénkénél fejlettebb értékítéletet, az esztétikai visszaigazolást, az öntömjénezést oszlató kritikai megméretést, amely által — hitem szériát — a szlovák szellemiség is gazdagodna, hiszen sajátos színeket, világképet fogadhatna magába. Közös dolgaink tisztábban látását segítené elő például, ha a szlovák olvasó nemcsak Ladislav Ballek A segéd című regényéből ismerhetné az 1945—1948 közötti dél-szlovákiai eseményeket, hanem az e témakörbe vágó szlovákiai magyar alkotásokból is. E többségi meglátás, e külső mérce nélkül, úgy érzem, irodalmunk sokáig „önmaga levében" fortyog még (mint Grendel Lajos mondotta); s öntisztulási folyamata nemcsak hogy hosszadalmas lesz, hanem egyenesen kétséges kimenetelű. Annak okán, hogy e felemás, mi több: provinciális és dilettáns műveket termelő irodalom a maga legkevésbé sem esztétikai természetű „alkotói" motivációival lehetetlenné teszi, megbénítja a többre, nagyobbra törekvő, de számszerűleg jelentős kisebbségben levő alkotók csoportját, s elidegeníti az élő irodalomtól azt az egy-két szól kritikust is, aki ne adj'isten, túl merészel lépni irodalmunk beltenyészetén (lásd Turczel Lajos, Szeberényi Zoltán visszahátrólását az irodalomtörténetbe; a Szemle-beli korszaka után hosszú ideig hallgató Tőzsér Árpád esetét, a Tizenkét hónap tíz könyvé-nek igényes elemzése után elhallgató Koncsol Lászlót). Irodalmunknak egyébként — néhány gondolatom talán már sejttette — van egy olyan vonulata, amely magasan kiemelkedik a vitázák által kárhoztatott provinciális és dilettáns grafomániából. E vonulatban, a poétikai sokféleség mellett, kétségkívül kimutatható bizonyos temaökai-életérzésbeli-magatartásbeli egység is. E tekintetben nem Balia Kálmánnak, hanem Koncsol Lászlónak adok igazat; annál is inkább, mert egy korábbi tanulmányomban. az időben sorjázó versek egymásutánját faggatva, magam is arra a (korábban talán általam sem hitt) megállapításra jutottam, hogy még költészetünknek poétikai szempontból egymással homlokegyenest ellentétes irányait is összekapcsolja bizonyos szemléleti integrálódós, amely a leginkább éppen a sorskérdések megfogalmazásában ölt testet. Hozzákapcsolható e vonulathoz a novella-, az elbeszélés-, illetőleg a regényirodalom java is. Hogy aztán e szemléleti egység, létérzékelés és a Koncsoltól megállapított „antihős" tipológia elegendő-e ahhoz, hogy irodalmunkat „autonóm"-nak fogjuk fel, azon is lehet, kell is vitatkozni. Mivel eredendően a csehszlovák társadalmi-kultúrpolitikai kontextus határozza meg írásbeliségünket, amely nemzetiségi körülmények között egyfolyóiratas, irodalomtudományi intézet nélküli literatúraként működik, teljes, a nemzeti kultúrákkal azonos önállóságáról aligha beszélhetünk; legföljebb sajátszerűségére mutathatunk rá. Más dolog persze az irodalmi élet szervezetiintézményes lehetőségeinek sajátszerűsége, és megint más az esztétikumban megfogalmazott sajátszerűség, amely éppen irodalmunk „csúcsteljesítményeiben" mutatható ki. Idézőjelbe tettem a fogalmat, mert használatán rögtön felmerül a kérdés: mihez viszonyítva minősülnek csúcsnak ezek a művek. A vitában kárhoztatott jelenségekhez viszonyítva? Vagy egyetemes mérce szem előtt tartásával? Úgy vélem, az utóbbi viszonylatban a harmadvirágzás csúcsai dombokká szelídülnek; alapjában véve tisztességesen megírt, szolid színvonalú, becsületesen középszerű alkotásokról van szó. Aki sértésnek venné ez a véleményt, gondoljon arra; az irodalom alapját mindig és mindenhol a tisztességes középszer alkotta; remekművek nem évente pattannak ki az írók agyából. Az egyetemes szempontból középszerűnek bizonyuló írások miatt, úgy vélem, nem kell szégyenkeznünk. A középnemzedék prózaírói, ha történelmi-szociológiai szemléletükhöz végre a magyar regény poétikáját, szerkezeti elveit, stilustanát megújító bátorság is társulna, túlléphetnek e középszeren. Egy-két - ugyancsak középnemzedékbeli - költőnktől meg, aki a nyelvvel bánik szuverénül, ennek éppen az ellenkezőjét várnám: a tartalmigondolati, világképi összegezést, azt a szintézist, amely úgy fogja be a (különben már elég sűrűn olvasható) kitűnő, de még túlságosan önmagukban álló, rendszerré nem szerveződött versek sorát, mint égbolt a tájat. .S végül: nagy lehetőséget látok a hetvenes évek elején indult nemzedék legjobbjaiban, akiknek eddigi pályája azt sejteti, hogy az értéket dualisztikusán: esztétikum és önkifejezésvalóságóbrázolás megbonthatatlan egységeként próbálják megvalósítani, olyan vers-képletben, amely semmiben sem marad el sem szlovák, sem magyar kortársaik líranyelvétől, korszerű gondolatiságától és kifejezőeszközeitől. Ez és ennyi költészetünk (s tágabb értelemben: irodalmunk) kisebbrészt tisztességesen középszerű, nagyobbrészt provinciális-dilettáns vonulatának a képe, három évtizeddel az újrakezdés után, anno 1979. Az volna messianizmus, ha azt hinnénk: e vita máról holnapra bármit is megold. Ám a jelent is meghatározó történelmi adottságok, az indulás körülményei — melyek időközben hamis, értéket értéktelenséggel egybemosó „egységfront-tudattá" gubancolódtak - aligha számolhatók fel varázsszóra. Irodalmi gondolkodásunk tudathasadásainak gyógyítása csak folyamatként képzelhető el. Szükséges volna ehhez egy „nemzedékesditől" mentes ellen-egységfront, egy egész irodalmunkat átfogó értékközpontú szerkesztési-kritikai gyakorlat kialakítása, amely mind a tartalmi-eszmei, mind a legtágabban értelmezett formai összetevők szem előtt tartásával végre-valahára különbséget tudna — és merne! — tenni irodalom és „irodalom" között. A harmadvirágzás kusza ok- és okozat- és következménykomplexumait (és komplexusait!) ismerve úgy vélem, hogy a nyolcvanas évek is a jobb sorsra érdemes úttörők magányos harca lesz. Adjon nekik erőt, hitet a tudat: az idő igaz, s eldönti, mi nem az. Csáky Károly két verse: Új ROMANTIKA íme az erdő fásuló halmaz csupán vádjai is szelídülnek s növekszik befelé a sötét csönd van szélzúgásra hiába vársz titoktartók lettek a fák mert minden mozdulatot elárulnak a lombok ELÉGTÉTEL HELYETT csak a vad hajtásokat növöm ki magamból irgalmatlanul kegyelmet így talán kérnem se kell mért is oldoznátok fel engem hisz tudatosan kerülöm a bűnbeesést 15