A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-12-08 / 49. szám

VITA KI MIT „HALLOTT" FÉLRE - ÉS MIÉRT ? (VÁLASZ VARGA IMRE VITACIKKÉRE) Egyszer mór elmondtam itt a Balta Kálmán írásával kapcsolatos véleményem, Varga Imre vitocikke azon­ban arra indított, hogy ismételten tollat fogjak, a cikk elolvastával ugyonis a következő meggyőző­désre jutottam: nem a korábban közölt vitacikkek­nek szolgált mintául az „abszurd színpad“, hanem éppen Vorgo Imre írásának. Szóval, értsük meg egy­mást. hiszen a vita — Varga Imre szerint is - csak okkor lehet hasznos, ha a szemben álló felek értik egymást. Persze, megbocsátható félreértés, ho vala­ki véletlenül „félrehall" valamit, ám tisztességtelen dolog, ha az ember szándékosan ért félre - ha szándékosan hall mást, mint amit mondanak neki. De erre még visszatérek. Térjünk most a tárgyra, hiszen a papír véges, egy vitacikk sem lehet végtelen. így hát csők azokban a kérdésekben vitázom Varga Imrével, amelyekben nem tud velem egyetérteni. „Varga Erzsébet. .. bizonyára más írást olvasott mint én, mert Ballo dolgozatában szó sem esik »közösségi líra« elutasításáról" - írja. Meg kell mondanom, ugyanazt az írást olvastom, mint Varga Imre, méghozzá nem is egyszer, nem is kétszer, s elismerem, hogy Balia Kálmán csakugyon nem döngeti a mellét, hogy „márpedig én a közösségi lírát elutasítom". Egytől-egyig elmarasztalja azonban a „tárgyi (közösségi)" költészet képviselőit - már akiket ő azoknak tart, s ezt a hozzáállást vélemé­nyem szerint fölösleges bővebben magyaráznunk (talán szükségtelen megismételnem, hogy Ballo líra­­felosztását - az alanyi és tárgyi-közösségi líra „skatulyáját“ — lehetetlen elfogodnunk; hogy miért, azt mór egyszer itt bővebben is kifejtettem). Varga Imre továbbá erősen kételkedik o „közösségi líra" fogalmának pontosságában. Nos, a félreértések el­kerülése végett megjegyzem, hogy ezen a fogalmon én mindig a társadalmi érdekű költészetet értem, ami nem teljes mértékben fedi a politikai vogy a közéleti költészet fogalmát, s amit Balia Kálmán „tárgyi" költészetnek is nevez. (A „nép nevében" szóló Petőfiről pedig fontosnak tartom megismételni, hogy ő nemcsak közösségi, hanem szerelmes versei­ben is plebejus demokrata, s - hogy ismét Csukás István szovaival éljek - „a mogánélet és a közélet talajából táplálkozó szerelmi lírájával polgárjogot vív ki a realitásában és természetességében szép emberi érzésnek akkor, omikor az már - a kapita­lizmus üzleties szelleme miatt - úgyszólván kiszorult az európai líra tematikai köréből“. A magánélet és a közélet egységének talaját akár aló is húzhat­nánk, Petőfi költészete azonban mindenféle aláhúzá­sok nélkül is világosan beszél és tanúskodik ön­magáért.) A magyar irodalom egységének bizonyítását Varga Imre József Attila-idézettel kezdi, kiszakítva az idé­zetet összefüggéseiből és József Attila életművének kontextusából. Ez a módszer ismerős és eléggé kompromittált — segítségével ugyanis a fehérre is rábizonyíthatjuk, hogy fekete. A Vorgo Imre idézte szövegrésszel a József Attilától oly idegen formalista (nyelvi-zsonglőr) törekvéseket vagy irányzótokat is igazolhatjuk. József Attila az Irodalom és szocializ­mus című művészetbölcseleti előadásában azonban nemcsak azt állapította meg, hogy az irodalom „az a művészet, amelynek anyaga a nyelv", hanem azt is, hogy „Művet csak úgy alkothatunk, ha az olko­­tás pillanatában fennálló formájú társadalomnak valóságos összefüggéseiből alkotjuk*. Varga Imré­nek azzal a megállapításával sem tudok egyetérteni, miszerint „A szocialista politikai irányítású romániai, jugoszlóvioi, magyarországi vagy csehszlovákiai tár­sadalmak között nyilván semmilyen lényeges különb­ség nincs". Varga Imre talán elfelejti, hogy a szo­cializmus sohasem jelentett (és bizonyára a jövő­ben sem jelent majd) „uniformizálódást", s ha egy kicsit is figyelemmel kíséri a politikai élet esemé­nyeit, tudhatja, hogy o szocialista tábor országai sem egészen egyformák (Jugoszlávia egyébként nem is tartozik a szűkebb értelemben vett szocialista táborhoz, hanem az „el nem kötelezetteknek" is ne­vezett tömbön kívüli országok táborának egyik szer­vezője és tagja) - ezeket o tényeket figyelmen kívül hagyni nem más, mint vulgarizáció. Vargo Imre „történelmi példája" sem éppen helyénvaló. „Irodalomtörténetünk (tudtommal) nem három fejezetben tárgyalja a XVI. és XVII. század­beli magyarság irodalmát, noha Erdélyt, a Felvidé­ket vagy a törökök uralta Belső-Magyarországot és Dunántúlt katonai-közigozgotási határok választot­ták egymástól. Pázmányt és Bethlen Miklóst eszerint azért kellene külön tárgyalnunk, mert oz egyikük felvidéki, másikuk erdélyi honos volt" — írja. Nem tudom, miféle irodalomtörténetről beszél Varga Imre, amely nem külön tárgyalja - egyebek között „ho­nosságuk" miatt — Pázmány Pétert és Bethlen Mik­lóst, mert A magyar irodalom története 1849-ig (negyedik kiadáso 1971-ben jelent meg a budopesti Gondolat Könyvkiadó gondozásában) igenis külön tárgyalja őket. Bethlen A magyar próza fejlődése Erdélyben című fejezetben kapott helyet, Kemény János, Szalárdi János, Misztótfalusi Kis Miklós, Hal­ler János és mások „társaságában". A könyv egyéb­ként a továbbiakban is külön tórgyolja o korabeli erdélyi irodalmat (lásd még A XVIII. század erdélyi prózairodalmat, Tudományos és irodalmi kezdemé­nyezések Erdélyben c. fejezeteket). Ám — ho ezt az irodalomtörténetet túlságosan „hivatalosnak” tartjuk- akár a Szerb Antal irta Magyar irodalomtörténetet is megnézhetjük: Szerb ugyoncsak külön fejezetben- az Erdélyi főurak címűben - tárgyalja Bethlen Miklóst és erdélyi irókortársait. (A róluk szóló al­­fejezet címe: Erdély önmagába tekint.) A példákat (a különféle „irodalomtörténeteket") természetesen tovább sorolhatnánk, de bizonyítékul tolón ennyi is elég. S ha már a korabeli „katonai-közigazgatási határok" is belekeveredtek a vitába, tartozunk az igazságnak azzal a megállapítással, hogy ama XVI-XVII. századi határokat a maiakhoz hasonlítani enyhén szólva onakronizmus. (Ugyanolyan anakroniz­mus, mint a mai romániai és jugoszláviai magyar irodalmat erdélyinek, illetve vajdaságinak nevezni.) S nemcsak azért, mert a három részre szakadt állam mindhárom része továbbra is magyar ország maradt (ahol o magyar nép nem nemzetiségi kisebbségként, hanem többségként volt jelen), hanem azért is, mert ilyen esetekben a historizmus elvét sem aján­latos szem elől tévesztenünk. A historizmus marxista felfogása pedig durva hibának minősíti azokat az eseteket, amikor az objektumot nem a történelmi fejlődés adott fokának, hanem egy ennél történel­mileg korábbi vagy későbbi fejlődési foknak meg­felelő fogalmak és kategóriák segítségével jellem­zik. Barta Gábornak Az erdélyi fejedelemség szüle­tése című könyvéből idézek: „A török hatalom még fénypontján sem tudta .elzárni felségterületét a ma­gyar és erdélyi végvári portyázók elől, s ő sem tartotta vissza saját martalócait az ellenséges védő­vonalak mögötti vállalkozásoktól. Kétségtelen, hogy e nélkül a véresen kíméletlen eszköz nélkül a ma­gyar uralkodó osztály mihamar elvesztette volna ellenőrzését a török áltol elhódított földek fölött. Márpedig ez az ellenőrzés végső soron pótolhatat­lan eszköze volt Magyarország jövendő egyesítésé­nek. (...) Ugyanekkor e harcmódnak elkerülhetetlen járuléka volt. hogy míg a magyar katonaság a török uralta falvak, mezővárosok lakosságát kényszerítette a magyar földesúrnak járó szolgáltatósok megfize­tésére, a török portyázók a magyar és erdélyi vég­várak mögötti területeket vonták a török adószedők hatáskörébe. (...) A három ország bizonytalan ha­tárainak érintkező pontjára szorult Debrecen mező­város 1567-től egyaránt adózott a magyar királyság­nak, a töröknek és Erdélynek .. .* Ilyenek voltak hát a korabeli „határok", s lám. Bethlen Miklóst mégis külön, az erdélyi prózairók között tárgyalja a ma­gyar irodalomtörténet, mert tagadhatatlanul közéjük tartozott. De mi célból említi Varga Imre a „történelmi példát“, s miért tagadja a nemzetiségi irodalmak önálló voltát? Azért, hogy bebizonyítsa: „A magyar irodalom ügye egy és közös, s közös célja is: a ma­gyar irodalom - Szabadkán, Kolozsvárott vagy Kas­sán ugyanúgy." Szép szavak, nagy szavak, de o Vorga Imre áltol megfogalmazott célt (vagy inkább „öncélt" lehetetlen elfogadnunk: a magyar irodalom célja nem lehet a magyar irodalom - se Szabad­kán, se Kolozsvárott, se Kassán, sehol sem. Mert az írás célja nem az írás és az olvasás célja nem az olvasás. Vulgárisabb példával élve: az evés célja sem az evés, hanem az éhség csillapítása. Varga Imre szerint „minden jófejű gimnazista tudja, hogy formát és tartalmat lehetetlen egymás­tól elválasztani", Ballát viszont éppen azért méltá­nyolja. mert Bolia kritikusi módszere „- csak a vak nem látja - nem téma hanem, esztétikumközpon­tú !" Ho tehát elfogadjuk azt az igazságot, amelyet már minden jófejű gimnazista ismer, Balta kritikusi módszerét is el kell vetnünk, mert a téma elválaszt­hatatlan a tartalomtól, s így ugyanúgy része az esztétikumnak, oz „érzéki formában megjelenő emberi lényegnek", mint a műolkotós többi kom­ponense. Hiszen o téma nem más, mint a tartalom két összetevőjének egyike (a másik oz eszmei mon­danivaló), o tartalmat viszont a formával dialektikus egységben kell vizsgálnunk, tehát egyiknek sem sza­bad - a másik rovására - „központi" helyet bizto­sítanunk. De hót mit ért Varga Imre az esztétikum­központúságon? Mit ért az olyan esztétikumon, amelyből kizárjuk a témát? Vagy szerinte a Ballo vizsgálta esztétikum a témát is magába foglalja? Ha igen, akkor egyetértünk, tekintse úgy, hogy erről a problémáról nem szóltam semmit. Varga Imrének egyébként valóban szívügye lehet Ballo „kritikusi módszere", hiszen cikkének végén még attól sem riad visszo, hogy szándékosan félre­halljon. félreolvasson, vagyis, hogy egyszer itt már közölt, kinyomtatott — tehát előkereshető és így ellenőrizhető - idézeteket elferdítsen. Íme: „Balia szerint azok a Tőzsér-versek a jobbak, teljesebbek, amikben a költő »gondolatai« (s érzelmei) nem válnak eszmékké, hanem -érintkeznek a valósággal«. (Figyelem: a valósággal, tehát a csehszlovákiai magyar valósággal!.. .)” Figyelem, bizony, figyelem! Mert Ballo Kálmán nem a valósággal érintkező Tőzsér-verseket tartja jobbaknak, teljesebbeknek, hanem az egzisztenciával érintkezőket, s az egzisz­tenciát valóságnak hallani (sőt látni!) nagyobb félrehallós, nagyobb félreértés, mint ha valaki a hívott-at hízott-nak (mint Varga Imre „mottóul" választott „utcai beszélgetésében"). Vaga Imre félre­­hallása, illetve félreolvasása még ennél is nagyobb, sőt súlyosobb félreértés. Képletesen szólva: Vorga Imrétől azt kérdezték: „Maga hívott?", mire ő azt felelte: „Csirkepaprikás!" S ez már nem nevetséges, hanem bántó dolog, mert Varga Imre félrehallósa szándékos volt. Cikkének Koncsollal, Sidóval vagy Egrivel vitat­kozó részeire váloszolni nem az én feladatom. Varga Imre Ballót magyarázza, mert ő — úgy látszik — tudja, mit akort megírni Balia, amit a vitatkozók többsége félreértett. Én ilyen mértékben nem isme­rem Koncsol, Sidó vagy Egri véleményét, az ő ne­vükben tehát nem beszélhetek. Annyit azonban érdemesnek tartok megjegyezni, hogy oz irodalmi művek értékelésekor tényleg „más szempontjai von­nak az ötvenes éveknek s megint mások a hetvene­seknek"). Gondoljunk itt ismét a historizmus elvére!) Mert az élet nem áll meg, s a fejlődés a társadalmi élet minden területén - még az irodalomtudomány­ban is! - törvényszerű. VARGA ERZSÉBET 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom