A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-12-08 / 49. szám

EGY ISMERŐS ARC SZÜLETÉSNAPI BESZÉLGETÉS FAZEKAS IMRÉVEL Eddigi pályafutása során, lelkiismere­tesen és hozzáértő igyekezettel, egy sor igényes főszerepet s ennél is több emlékezetes epizódalakitást formált meg. A Magyar Területi Színház ko­máromi (Komárno) együttesének tag­jaként huszonöt éve járja az orszá­got; huszonöt esztendeje, hogy a Csal­lóközben, a Mátyusföldön, a Zobor­­alján vagy Dél-Szlovákia többi tájain régi ismerősként tűnik föl az arca, ha színpadra lép. Fazekas Imre. Úgyszólván hihetetlen, hogy a na­pokban már hatvanadik születésnap­ját ünnepli. És bár ma is még épp olyan odadással és szeretettel gyúrja jellegzetes figurákká a rá osztott sze­repeket, akárcsak esztendőkkel ezelőtt; mégis magában hordja már a hazai magyar hivatásos színjátszás felszaba­dulás utáni történelmének értékes mozzanatait is. Közelgő születésnapja alkalmából az emlékeiről és művészi pályájáról beszélgettünk. 9 — Elöljáróban egy lényeges kérdési kellene tisztáin/: hogyan lett színész? — Koromat tekintve későn. Jóval túl járiam már a harmincon, amikor fel­vételit tettem az akkoriban alakuló MATESZ-ban és 1954 januárjában az­tán a színház tagja is lettem. Ha jól emlékszem, akkor Műnk Pista elnökölt a bizottságban s én Konrád Józseffel, Siposs Jenővel, Tories Margittal, Ki­rály Dezsővel vizsgáztam együtt. Ere­detileg biztosítási tisztviselőként dol­goztam és a tehetségvizsgára is csak úgy mehettem el. hogy egyúttal szol­gálati úton voltam itt, Komáromban. A felvételi tárgya egy szavalat volt, egy etűd féle szerepvázlat és egy színdarabrészlet. A CSEMADOK kere­tében akkor játszottuk a Mélyszántás című darabot, ahol egy kulák szere­pét alakítottam, ezt a figurát mutat­tam be a bizottságnak. — Korábban, mondjuk gyerekkorá­ban akart-e színész lenni? — Akartam, de azt hiszem ebben nincs semmi különös, mert valahogy minden gyerekben él ilyen vágy. Fa­lusi, lédeci születésű vagyok, már ott szerepeltettek o tanítóim. Gyakran szavaltunk, jeleneteket játszottunk. Ezek voltak az első találkozásaim a színpaddal. Érettebb diákéveimben vi­szont nem a színházat szerettem, ha­nem a filmet. Volt olyan hét, hogy hétszer voltam moziban. — Miiéle darabokat játszottak Léde­­cei: (Ladice) és milyen tormában ér­lelődött a szinészkedés iránti vágy? — Gyerekkoromban ez valami iz­galmas, ma már nehezen utolérhető nélyebb érzés volt néhány kedves grimasznál vagy az idősebbek után­zásánál. Eléggé ütőképes, lelkesen dolgozó műkedvelő gárda toborzódott a helyi magyar iskola körül. Jómagam gyerekszereplőként kezdtem ifjúsági darabokban, de játszottam a felnőt­tekkel is. Később, miután már nálunk is megalakult a CSEMADOK, már én is rendeztem. Például a ludas Ma­tyit mutattuk be szép sikerrel. Aztán elkerültem Lédecről, úgyhogy nem él­tem együtt a helyi szervezettel, leg­följebb be-besegítettem valamiben. Ez a szándék ma is fennáll még. — A hatvanéves Fazekas Imre egy­ben huszonöt éve színész is, Az el­múlt negyed évszázadban, akár az in­dulás éveiben, akár később, mi jelen­tette az igazi nehézséget ezen a pá­lyán? — Rögtön a kockázat, hogy túl jár­tam már a harmincon, amikor föl­csaptam színésznek. Még ma, a meg­élt sikerek tudatában is azt vallom, hogy az ilyesmihez komoly merészség kell. Harmincnégy-harmincöt éves ko­ráig ugyanis sokminden lerakódik az emberben, ami köznapi tapasztalatok ban gazdagítja ugyan, de gyakorlati szempontból megnehezíti a pályakez­dést. Ezeket a beidegződött lerakódá­sokat nem könnyű lefejteni és .sem­mivel sem könnyebb újakat, színészie­ket gyűjteni. . . Persze, olyan korban még bátran nekivág az ember a leg­nehezebb feladatoknak is. Tele vol­tam akarattal, elhatározással, úgyhogy bátran vállaltam a színészetet. Saj­nos, kezdeti lépéseimet e pálya leg-­­nagyobb ellensége: a beskatulyázás nehezítette meg. Abban az időben sok erősen sablonos darabot játszot­tunk, sok volt bennük a hamiskásan csengő dialógus, a papír ízű funkcio­nárius figura. Az alkatom révén már akkoriban is előlegezett bizalmat él­veztem a rendezőknél az ilyen szere­pek iránt, úgyhogy sorra játszottam is ezeket a figurákat — már amennyire tudtam mit kezdeni velük. Ez az egy­oldalúság kissé késleltette bennem a színészi érést, nem szolgálta, nem szolgálhatta a művészi fejlődést. De bizonyos lerakódások itt is a hasznom­ra váltak: amikor a hatvanas években a Szivárványban vagy a Sütő-féle Té­kozló szerelemben hasonló figurákat osztottak rám, akkor már életet tud­tam adni ezekbe az alakokba, fel tudtam mutatni oz ilyen típusú em­berek igazi arcát. — Az imént említett lerakódások lefejtésén kivül, színészként, milyen további újdonságokat kellett még megtanulnia? — Mindent, a színészet teljes ábé­céjét. Az volt a fontos, hogy sikerül­jön művészileg is színésszé válnom, a szó legnemesebb értelmében. Ebben a tekintetben szerencsém volt: beug­rásképpen megkaptam Bartalo szere­pét A szevillai borbélyban. Úgy érzem, ez volt az első olyan szerepem, amelyről elmondható, hogy már ki­forrott színészi munka. A második Brozovics szerepe volt az Aranyem­berben, ami igazi kiugrásnak sikerült. A bemutató utón például odajött hoz­zám Műnk Pista és azt mondta: „No, most már le is Schauspieler lettél!" Mindkét figurának a közönségnél is sikere volt. — Melyek azok a szerepek, ame­lyek keretbe loglalják Fazekas Imre művészetét? — Az imént említett Bartalo és Bra­­zovics Atanósz mindenképpen. Szíve­sen emlékszem Tulipán szabómester alakjára az Ingyenélőkben vagy a ci­gányprímás villanásnyi szerepére A tanítónőben. Kedves figurám volt Son­ka Rudi A furfangos diákban vagy von Walter alakja az Ármány és sze­letemben. Eljátszhattam a Volpone címszerepét és a Falstaffot is A wind­­sori víg nőkben. Tulajdonképpen nem szeretem rangsorolni a szerepeket, mert minden új bemutatóra egyforma igyekezettel készülök. — Voltak színészi „fél lecsúszások" is eddigi pályáján? — Voltak, s nem szégyellem beval­lani. Például egy zenés színmű: Az öreg la is kivirágzik, Seribe darabja, az Egy pohár víz vagy Gyárfás Mik­lós vígjátéka, a Változnak az idők. Az ilyen félrecsúszások rengeteg kínló­dással. de még több tanulsággal jár­nak. — Mit jelent egy színész számára a kínlódás? — Sok töprengést és valami ki­mondhatatlanul kellemetlen érzést. Ha nem érzi magát otthonosan a szerep­ben, akkor kín fölmenni a színpadra, kín ott lenni, de még lejönni is az. . . — Felidézve ifjúságát: mikor érin­tette meg a művészet szele? — Ez így túl szépnek, hangzatos­nak tűnik. Valójában egyszerűen ked­vet kaptam hozzá otthon, a barátok és ismerősök között. Közösségi szel­lem hajtott bennünket, örömmel csi­náltuk, mert az anyanyelvűnkön játsz­hattunk. Említettem már, hogy engem a film juttatott először művészetközei­be. Pesten Jávor Pált láttam játszani a színpadon, még ma is borzong a hátam ettől az élménytől, ötvennégy­ben pedig a győriek előadásában A kőszívű ember fiait láttam Komárom­ban. Ez meghatározó élmény volt szá­momra, rádöbbentett, hogy érdemes színésznek lenni. — Fiatal színészként kapott-e vala­kitől olyan tanácsot, amit még ma is helyénvalónak érez? — Az ötvenes évek második felé­ben gyakran megfordult színházunk­ban Lendvay Ferenc. Ö figyelmeztetett arra, hogy a színházban sok a gyat­ra hétköznap. De aztán egyetlen ün­nepnap kárpótolja az* embert mind­azért, amit a hétköznapokon átszen­vedett. . . Egy jó előadás, egy jó ala kitás, a nézők körében tapasztalt vissz­hang tényleg minden fáradságért kár­pótolja az embert. — Huszonöt esztendő tapasztalatai­val tarsolyában miben látja a hazai magyar színjátszás sajátosságait? — Elsősorban abban, hogy -valami­féle átmenetet képezünk a csehszlová­kiai és a magyarországi színjátszás között. Nyelvileg, sok tekintetben mű­vészileg is érthetően a magyar szín­művészetet figyeljük; társadalmilag és küldetésbelileg viszont a hazai szín­játszáshoz kötődünk. Munkánk minő­ségét sok tekintetben színházunk tá­jolási jellege is meghatározza, bál előadásainkat közvetlenebbeknek ér­zem a hagyományos kőszínházi pro­dukcióknál. A legfontosabb azonban küldetésünk felismerése! Azt tartom: ahol hazánkban magyarul beszélő emberek élnek, oda el kell mennünk játszani. Ez a kötelességünk, hiszen a MATESZ a csehszlovákiai magyar dolgozóké Manapság mit jelent Fazekas Imre számára a Zoboralji táj? — Sajnos, ezen a vidéken kevés az olyan község, ahol megfelelő kultúr­­házban játszhatnánk. Nyitrára járunk meg Lédecre, a szülőfalumba. Jó len­ne gyakrabban járni erre a vidékre, mert nem a legjobbak itt a rádió és tévé vételi lehetőségei, úgyhogy az emberek igénylik a magyar nyelvű szinielóadásokat. Pogrányban, Bodo­­kon, Berencsen és másutt sincs azon­ban megfelelő játéklehetőség. — Mi a véleménye a sikerről? — Ez a legjobb érzés, minden szí­nész a sikert szereti jobban, mint a fizetését. Ha telt ház előtt játszunk, akkor a napi kétszáz kilométernyi uta­zást is szívesen vállalja az ember, el­lenkező esetben otthon is keserű a já­ték. — Hadd kérdezzem meg színházunk Kiváló munkáért érdemrenddel kitün­tetett művészét: vajon miként látja ma, mi hiányzott a pálya még telje­sebb, még sikeresebb kibontakoztatá­sához? És mi az, amit adott, illetve amitől megfosztotta a színészi pálya? — Hogy mi hiányzott? Az indulás éveiben talán jobb feltételekre volna szükségünk, amelyek gyorsabban elő­segítették volna munkánk művészi ér­­lelődését. Többnyire vendégrendezőink voltak, úgyhogy sok tekintetben csak magunkra, pusztán a saját tehetsé­günkre támaszkodva kellett kialakíta­ni egyéni játékstílusunkat. Sok-sok küszködés, még több lemondás árán jutottunk el oda, ahol most vagyunk. És hogy mitől fosztott meg ez a pá­lya? Azt bizony nem tudom, mert honnan is tudhatnám. . . Am azt vi­szont annál inkább tudom, hogy mit adott! Kenyeret. Örömet és bánatot. Élő kapcsolatot a közönséggel. Ezer­nyi szép emléket. Tulajdonképpen egy életet. MIKLÓSI PÉTER Foto: Gyökeres György 15

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom