A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-10 / 45. szám
Néhány nap elteltével hozzám fordult: * — Te is tudsz melózni -mondta elismerően és megkínált cigarettával. — Nem tudok én Tondo, csak akarok. Sandán rámnézett: — Mi vagy te civilben? — kérdezte. — Tanító... — mondtam, azzal faképnél hagytam és elmentem a könyvtárba. Fél óra múlva utánam jött. Leült az asztalomhoz. Hosszú hallgatás után megszólalt. — Te miért kerültél ide? — Idekerültem . .. Hát te? — Mi közöd hozzá! — Hogy őszinte legyek, nem is érdekel — mondtam foghegyről. Sértődötten felállt és elment. Két napig nem szólt hozzám. Rám se nézett. Kissé elvetettem a sulykot, gondoltam, jóvá kellene tenni, de hogyan? Egyik este takarodó után mesélni kezdtem a szobatársaknak. Azt hiszem Maupassant Szép fiújának érdekes részleteit adtam elő. Nagy érdeklődéssel figyeltek. Tondo is. Aztán váratlanul hozzá fordultam: — Légy szíves hozzál egy pohár-vizet, megszomjaztam . . . Mindenki azt leste, hogy mi történik„ jómagam is. És Tondo megmozdult. Lelépett az ágyról, kapta a poharam és indult a mosdóba. Az ajtóból visszaszólt: — Várj, addig ne folytasd, míg vissza nem jövök .. . A szobatársaim elaludtak, már csak én virrasztottam, meg Tondo. — Alszol? — kérdezte. — Nem. — Tényleg nem érdekel, hogy miért kerültem ide? — Ha jónak látod, elmondhatod . . . — Nézd, tanító, én olyan kelekótya vagyok, ha egy kicsit iszok, hogy csuda . . . Néhány kiskocsmát már kirámoltam életemben, de ami utoljára történt, egyszóval, akkorát ütöttem a pasas fejére, hogy hideget fingott . . . Utána már megsajnáltam a nyomorultat, de hiába öntöztem, pofozgattam, hiába koptam a karomra s futottam vele orvoshoz, csengettek . .. — Minek verekszel, ha nem tudsz kicsit ütni!? — Nagy marha vagy te, tanító! — röhentette el magát. — Hogy még minek verekszek . . . Nekem ne pofázzon senki vissza, hanem tartsa a száját! — Némák közé mehetnél, ha a füled nem bírja az emberi hangot, ők nem pofáznának vissza. Csendesen kuncogott. — Jópofa pasas vagy te, Gábor bácsi ... Gábor bácsi! Hát ezt is megértem. Attól az estétől mind jobban összemelegedtünk. Sikerült a szivéhez férkőznöm. Aztán már a tűzbe is eljött volna utánam. Egy prágai zenész került közénk. Gyönyörűen gitározott meg énekelt. Állandóan a felesége, a három lánya és a két fia után kesergett. A nehéz munkában eléggé eldurvultak az ujjai, de azért ha csak tehette, játszott. Szenvedélyesen szerette a muzsikát. Később megtanítottam őt néhány magyar népdalra. Meglepetésemre Tondót, a bivalyerős óriást is megfogta a népdal varázsa. Ö is megtanult néhányat. Derűsebb pillanatainkban együtt dalolgattunk. Igazi barátság alakult ki hármunk között. Mikor Karel, a zenész közénk került, már csajt két hónapja volt hátra, amikor meg a rettenetes eset történt, már csak öt napja. Éppen délutáni műszakra indultunk, mikor a táborban szétszaladt a hír, hogy bányaomlás történt. Kilenc ember élete forgott veszélyben, köztük Karelé is. Tondóval együtt azonnal jelentkeztünk a mentőosztagba, amelyet egy jól képzett bányamérnök vezetett. Három embert tudtunk megmenteni. Karel meghalt. Nagyon megrendített ps elszomorított az eset. Napokig szótlanul lézengtünk, mint az őszi legyek, sem enni, sem aludni nem tudtunk. Éjszaka volt, Tondo hányát feküdt, fel-felizzott a cigarettája parazsa s egyre sóhajtozott. — Alszol, Gábor bácsi? — Nem. — Nagyon sajnálom Karéit. — Én is . . . — Mi lesz a családjával? — Nem tudom, Tondo. Az óriás felkönyökölt és felém fordult : — Tudod mit gondoltam ki?... Az én kontómon szép summa lehet már, felajánlok a családjának ötezret. Mit szólsz hozzá? r~ Okos gondolat... Ezret én is felajánlok . .. Tondo másnap papírt, ceruzát vett a kezébe és nyakába vette a tábort. Estig harmincegynéhány ezer korona felajánlást gyűjtött össze. Az ívet elvitte a táborparancsnokhoz azzal a kéréssel, hogy az összeget utalják át a Karel felesége címére. Néhány nap múlva magához hivatott a táborparancsnok. Cigarettával kínált, s egy pohár rumot is töltött. — Évek óta nem ittam szeszt, parancsnok elvtárs — mondtam szabadkozva. — Egészségére! - koccintotta a poharát az enyémhez. Mintha nem is hallotta volna a szabadkozásomat. Hirtelen az építkezés meg a folyópart jutott eszembe. Mintha anyád hangját hallottam volna a pohár csilingelősében : „Szereti a rumot?" „Talán még nem is ittam. Hát te?" „Én sem. Majd megszeretjük együtt.' Szinte látni véltem, amint ott ült előttem a fűben, szoknyája szétterül, mint egy nagy, színes virág. A part alatt halkan csobogott a víz a kövek között. Hányát feküdtem. A nagy, magas ég lassú ringásba fogott, bolondos jókedvemben szerettem volna felkiabálni, de hogy mit, magam sem tudom. A bőröm alat t bizsergett valami a szesztől. — Nekem az az érzésem — rebbentette szét hangjával az őrnagy az emlékezést -, nos az az érzésem, hogy maga jól érzi itt magát, vagy pedig rettenetesen szenved. Mi hát az igazság? — Nem tudok mit mondani, őrnagy elvtórs ... Az ember igyekszik beépülni abba a környezetbe, amelybe a sorsa löki és úgy élni benne, ahogy a körülmények megengedik .. . Siránkozni, lázadozni? Értelmetlen lenne . . . Feladni sem akarom. Nem magam miatt, őrnagy elvtárs, hanem a fiam . . . van egy fiam . . . — Tudom, néhányszor áttanulmányoztam az iratait — mondta az őrnagy maga elé meredt szemmel. — Nekem fiam sincs, senkim sincs, egyedül élek itt, az isten háta mögött, a szöges drótok között, mint maguk ezren, kétezren . . . akik naponként, havonként vagy évenként váltják egymást ... — Töltött, ivott, engem is kínált. - Belemerülök a zenébe, egy-egy jó könyvbe, és figyelem az előttem elvonuló arcokat, embereket, jellemeket ... Legalább tehetségem volna az íráshoz, mi mindent megírhatnék okulásul, vagy mit tudom én miért. . . Tondo a szobában várt rám. — Miért hivatott a parancsnok?. . Semmi disznóságot nem követtek el veled szemben? — Nincs semmi baj, Tondo, semmi baj . . . — Sokat gondolkodtam azon, mi lesz itt velem, ha te hazamész... Szétverem a tábort, szét én! — Ne marhóskodj, . Tondo! Tovább dolgozol, mint eddig, aztán ha hazakerülsz, feleségül veszed a kis szöszit. Nem is értem, hogy ekkora termettel miért választottál olyan kis, törékeny nőt. . . Aztán ha nagyon boldogok lesztek, azért néha gondoljatok rám is . . . Tondo nem szólt semmit. Mosolygott. Mint egy nagy, kamasz gyerek. Hátba veregetett, azzal eloldalgott. Kis idő múlva visszatért.- Jópofa vagy, nagyon fogsz nekem hiányozni — mondta. Szájába fogott két cigarettát, meggyújtotta mind a kettőt s az egyiket átnyújtotta. Már a hetedik évemet töltöttem a táborban. És elérkezett a hetedik karácsony is. Rád gondoltam, mint annyiszor az utóbbi hetekben, hónapokban. Rád, a kis Gabira, vagy már Gáborra, hiszen a következő év májusában töltötted be a tizennegyedik életévedet. Milyen lehetsz? Nagyra nőttél? Most is fekete a hajad és dióbarna a szemed? Kár, hogy nem leveleztem veled rendszeresen, gondoltam sokszor. Az az igazság, hogy szándékosan nem írtam, ne kelljen szégyenkezned miattam a barátaid előtt. De ha egyszer kiszabadulok! Kinevethetsz, ha akarsz, de én bizony sokféleképpen elképzeltem a találkozásunkat. Elhatároztam, hogy magamhoz veszlek és minden tőlem telhetőt megteszek érted . . . Abban reménykedtem, hogy ha egyelőre nem is, de egyszer talán megértesz és megbocsájtasz nekem, ha ugyan van mit megbocsátani. Nagyon, nagyon reménykedtem abban, hogy egyszer egészen hozzám fogsz tartozni... Elérkezett Szilveszter éjszakája. A bányában szünetelt a munka. Éjfélkor egymást ölelgettük s minden jót kívántunk. Elnéztem Tondót, az óriást. Szép emberpéldóny volt. Téged láttalak benne. Furcsa, de így vált. Vajon mit hoz az újesztendő? Mit is hozhatott volna. Lassan, de biztosan kivirult s ránk köszöntött a tavasz. Rügyet, levelet, virágot bontottak a fák, selymes fű borította a táboron kívüli tájat, s a kék égről aranyragyogással sütött a nap. Illatot lehelt az egész világ, talán még a föld mélyébe is behatolt a tavasz illata. Az elpergő évek folyamán azt tapasztaltam, hogy tavasszal a megszokottnál mindig jobban elszorul az ember szíve, tavasszal mindig jobban vágyik a szabadságra. Nem is kicsivel. Minden porcikájával, minden érzékszervével. Tavasszal az ember lázadozik, nem kifelé, hanem befelé. Álmok, tervek, vágyak záporozzák a szivét, megbántottság, keserűség és fájdalom szorongatja a torkát. Mindig azt kívántam magamnak, bárcsak tavasszal szabadulnék, tavaszszal, amikor legnagyobb bennem a lobogás! Tavasszal, hogy lenne kedvem és erőm az újrakezdéshez . . . Május tizediké volt. Reggel. Micsoda reggel! Csupa illat meg ragyogás. A táborparancsnok hívatott. Ami azután történt, még most is valószínűtlennek tűnik előttem. Az őrnagy az asztala mögött ült. Az arca kifejezéstelen. Mintha kőből faragták volna ki. — Itt a betétkönyve: huszonöt ezer négyszázhetvenöt korona nyolcvan fillérre szól ... Ez pedig az elbocsátólevele, tessék! Kellemes utazást! Elmehet! Kezetrázott velem, azzal az asztala mögé ült és beletemetkezett az iratokba. Komorsága és szikársága most talán még nagyobb hangsúlyt kapott. Nem szoktam egykönnyen elérzékenyülni, de határozottan állítom, az volt életemnek egyik legemberibb, legmelegebb búcsúzása. A tárgyilagos, ridegnek tűnő, pattogó szavakból annyi meleg emberség sugárzott felém, hogy szinte megperzselt. Talán még köszönni is elfelejtettem. Végre útra készen álltam. (folytatjuk) 10
