A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-10 / 45. szám
(220 éve született o realista történelmi dráma megteremtője) Friedrich Schiller — vagy teljesebb nevén Johann Christoph Friedrich von Schiller — 1759. november 10-én született Marbachbon. Apja felcser, majd toborzótiszt volt a württembergi herceg hadseregében, a fiatal Schiller pedig a herceg alapította stuttgarti katonai akadémián nevelkedett, jogot és orvostudományt tanult. Tanulmányai befejeztével kinevezték ezredorvossó, a szigorú kaszárnyaéletet azonban nem sokáig bírta: mikor a herceg megtiltott neki mindenféle „komédiaírást", Mannheimbe szökött. A korabeli német irodalommal azonban csak Weimarban került szorosabb kapcsolatba: itt ismerkedett meg 1787 nyarán Wielanddal, Herderrel, Goethével. Két évvel később már a jénai egyetem professzora, igaz, fizetés vagy bármiféle járandóság nélkül. 1795-ben megalapította a Horen című folyóiratot, s munikatársul megnyerte Goethét, okivei most már haláláig szorosan együttműködött. 1799-ben Schiller véglegesen átköltözött Wei_ marba. Ott is halt meg, 1805. május 9-én. Noha Schiller életművének legértékesebb tartománya a dráma, s úgy tartjuk őt számon, mint — Racine és Ibsen között — a nyugati irodalom leggazdagabb drámaíróját, néhány szót verseiről is illik ejtenünk. Első nagyszabású — s talán mindmáig legismertebb — költeménye Az örömhöz című óda, a szeretet, a testvériség, a barátság himnusza. A művész és a művészet hivatásáról szóló versek sorát A művészek című költemény nyitja meg; Schiller meggyőződése, hogy a művészetet — mint az emberi kultúra legmagasabb rendű megnyilvánulását — a szépség, az igazság és az erkölcs egységének gondolata határozza meg. Legszebb drámáinak közponi problémája a szabadság, pontosabban oz elnyomó társadalom és a szabadságra törekvő egyén konfliktusa. Első drámája, a Haramiák (1782) nyolc évvel a Wetrher után íródott, Goethe regényével együtt a romantika jelszavává lett. Nem is csoda, hiszen a szenvedély jogát hangoztatja a konvencionális erkölccsel és az osztályelfogultsággal szemben. Tartalmát egy mondatban körülbelül így foglalhatnánk össze: A nemeslelkű Karl Moor gonosztevő lesz, hogy megbüntesse a bűnös társadalmat, végül azonban Önmagát pusztítja el. „Ez az a mű — írja a Haramiákról Szerb Antal —, amelyet minden Sturm und Drang, majd később minden romantika és még később minden expresszionizmus meg szeretett volna írni, de senki sem érte utol. Az emberi lélek egy örök lehetősége; kinevetjük és mégsem avul el soha; giccs és mégis halhatatlan. Izzik és pattog és robban minden sora, Schiller legnagyobb, iegélőbb alkotása. Meg lehet érteni, hogy hatása a Wertherével vetekedett; előadása közben oz emberek ájulton estek le a székről; folytatóinak, átköltőinek, utánzóinak száma légió. Schiller később éppúgy idegenkedett tőle, mint Goethe a Werthertől. De ő sem tudta soha többé utolérni első sikerének intenzitását. Akár tetszett neki, akár nem, a Räuber szerzője maradt." Az Ármány és szerelem című társadalmi dráma az egyén és a polgári társadalom konfliktusát már nem szubjektiven és elvont általánosságban vizsgálja, ezért konkrétabb és „valósógízűbb" a Haramiáknál. Az Ármány és szerelem Szerb Antal szerint nem más, mint „vádirat a kis német fejedelemségek romlottsága, maitresse-rendszere, emberkereskedése, az udvaroncok szolgalelkű aljassága, a rokokó világ árnyoldala ellen". Schiller fiatalkori drámái közül okvetlenül meg kell említenünk még a Don Carlost, ezt a bonyolult „intrikadrámát”, amelyben a romantika minden pazarságát felfedezhetjük: a véres és bársonyos spanyol miliőt, a csuklyák pomjáját, a felismerés és a kétségbeesett szerelem jeleneteit. Az alakok közül nem is a címszereplőre, hanem mindenekelőtt II. Fülöp fekete alakjára érdemes odafigyelnünk: benne határozotton modern figurát teremtett Schiller: azt a gonosz embert, akinek szánalmas a gonoszsága, mert gyengeségből és fásultságból fakad. A Don Carlos útón a drámaíró Schiller tizenegy évig hallgat. Goethe biztatására egy német történelmi drámasorozat gondolatával foglalkozott. Egy olyan múlt víziójával akarta felébreszteni a német nemzeti öntudatot, amilyet az angolok Schakespeore-nél találtak, ezért alaposan foglalkozott Shakespeare műveivel. 1797 novemberében irta Goethének: „Az elmúlt napokban elolvastam Shakespeare-nek a Rózsák háborújával foglalkozó darabjait, és most, hogy befejeztem a III. Richárdot, teli vagyok őszinte ámulattal. Ez a darab egyike a legnemesebb tragédiáknak, amelyeket csak ismerek ..." A levél azzal a megjegyzéssel zárul, hogy a Wallenstein írása kielégítően halad. Valóban, 1798-ban a weimari udvari színház megnyitására előadták a Wallenstein'trilógia első részét, majd hamarosan a következő két részt is. Az irodalomtörténészek a realista történelmi dráma, s egyben a német nemzeti dráma megszületését „ünnneplik” a Wallensteinben. Lényegében egyetérthetünk velük, noha minden német dráma közül ez — éppen ez a nemzeti! — a legshakespeareibb: arról tanúskodik, hogy Schiller alapos tanulmányokat folytatott hozzá, s mindenekelőtt Shakespeare IV. Henrikjét, II. Richárdjót és III. Richárdját tanulmányozta. Schiller elsősorban a színpadi tömeg „kezelését" tanulta Shakespeare-től. Forradalmán meggyőződése ugyanis arra ösztökélte, hogy a politikai eseményekben a tömegeknek adja a főszerepet. Mivel a tömeg bemutatása kívül esett a neoklosszikus színház hatókörén, Schiller — Goethe sugallatára — Shakespeare drámáiban kereste a megoldást. A Wallenstein azonban nem valósítja meg teljes mértékben Schiller szándékait, hiszen a tömeg életét csupán egy különleges előjátékban mutatja be. Legnépszerűbb drámája — utolsó befejezett drámai alkotása —, a Teli Vilmos főszereplője azonban már az „egész nép”. A történet magva a svájci pásztorok felkelése a Habsburg elnyomás ellen. A Teli Vilmos tulajdonképpeni hőse tehát nem is Teli, hanem a függetlenségéért harcoló svájci nép. Schiller azonban nemcsak költő és drámaíró volt, hanem kritikus is: elsőrangú filozófiai-kritikai életművet hagyott az utókorra. Igaz, a kanti filozófia hatására arra a következtetésre jutott, hogy a szükségszerűség birodalmában, a földi világban nem valósulhat meg a szabadság. Az ember csupán a művészetben, az alkotásban lehet igazán szabad. Idealista volt, mondjuk róla, de — s most ismét Szerb Antal szavaival élünk — nemcsak a szó „filozófiai, transzcendentális értelmében", hanem „abban a nehezen meghatározható közhasználatú értelemben is, ahogy félig sajnálkozva, félig csodálattal azt mondjuk egy embertársunkról, hogy idealista. Egy kissé Posa márki volt, az eljövendő szabad századok polgára. Szeme, mint a Goethével közös szobron,' a távolba tekintett, ahol elérhetetlen eszményeink élnek ...” Azóta már tudjuk — a történelem megtanított rá bennünket —, hogy a forradalmár Schiller eszményei nem is voltak olyan elérhetetlenek. —v— VOJTECH KONDRÚT: KOLLÉGA (Emil Boleslav Lukáčnak) Két éve egy budapesti ifjúsági klubban Vilém Závoda felolvasott néhány sort kettőik nevében is: „Lám, közbeszólt az ég!“ mosolyogtál szomorkásán a taxiban az Európa Szálló előtt búcsúzásunk pillanataiban A költőkkel mindig sok a gond szűk nekik mindegyik porond nem bírják ki együtt a bolybon nem tartják a lépést a sorban tülekedik mind s az Olymposzra ront Te csak mosolyogtál kis bajúszkád alatt mint általában Már nem győzhetsz meg soha arról hogy a Csorba-tónál találkozott Hviezdoslav és Ady (Ám feltevésedet sem dönti meg senki!) Nem prédikálsz Európáról tíz szunyókáló fáradt szlovókocskának Vaňarecen nem száll fel szádról betyárnóta a tévéhíradó kamerái előtt „Ej zabili, zabili . ..“ És aztán hibátlan Selmecbányái magyarsággal — akár az érettségin — Adyt szavaltál fejből (a szlovák fordítást viszont elvétetted!) A szórenden semmi sem múlik: bármi lefordítható A sorrenden semmi sem múlik: a halál nem fordítható Vacsora után meghívtad egy kávéra „valahová másüvé" az ismeretlen hölgyrajongót Kiléptünk az éjszaka térségeibe (de időközben eleredt az eső) Tanácstalanul tártad szét karjaidat: „Lám, közbeszólt az ég!" Ma jeges szél söpört itt végig meghalt egy jó európai — s bár mindennapi kis gondjaink a lányaink a lakás az asszony (ám mindenekelőtt mi magunk) csendesen szürkitenek mégsem mindegy vagy-e , vagy sem -kolléga . .. 1979. 9. 14. (Batta György fordítása) V. Bistika felvétele
