A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-03 / 44. szám
Szégyelltem magam. Nem mások, hanem önmagam * előtt. Leérettségiztem, levelezőin elvégeztem a főiskolát, államvizsgáztam, annyit dolgoztam, mint egy barom, meglékeltek, kitüntettek .. . valahol, valamit mégis elrontottam, nagyon elrontottam, amit nem lehetett visszacsinálni... Kizártak a pártból, bíróság elé állítottak és elítéltek. Nyolc évet kaptam, nyolcat... Negyvennégy éves leszek, mire szabadulok, persze, ha nem jön közbe valami: betegség, váratlan szerencsétlenség, gondoltam magamban. Te is eszembe jutottál. Sokszor. Te .s tizenöt éves leszel, már majdnem felnőtt, talán rám sem ismersz majd, meg nem is akarsz, teljesen idegen, börtöntöltelék leszek a szemedben. Ez a gondolat nagyon elkeserített. Az ítélet kihirdetése után egy munkatáborba szállítottak. Olyan volt az a tábor, mint egy falu. Falu? ... Rosszul mondom: mint egy ország vagy világrész, egy külön világ, ahol mindenkinek egyenlő a joga és a kötelessége, még akkor is, ha voltak köztünk valódi szélhámosok, gazemberek, gyilkosok, rablók, csalók és politikai bűnösök >s szép számmal. Dolgoztam. Keményen. Ezer méternyi mélységben a föld alatt. Az első hónapok alapos próbára tettek. Nehéz volt hozzászokni a fizikai munkához. A bányászatról nagyon keveset tudtom. A bányáról is csak annyit, hogy nincsenek rajta ablakok. Szerencsére a koszt jó és bőséges volt. Engem egyáltalán nem zavartak az őrtornyok, sem a szögesdrót kerítés, mint annak idején a hadifogságban. Lassan megszoktam az új környezetet, kialakult bennem az új életritmus: a fegyelem és a pontosság. Az ideiglenes kultúrházban hetente kétszer filmelőadást nézhettem, később esténként, ha éjszakai vagy délelőtti műszakban dolgoztam, nézhettem tévé műsort. Azonkívül mindenféle folyóirat, napilap állt rendelkezésre, s a nagy könyvtárban több ezernyi szépirodalmi, politikai és szakkönyv között lehetett válogatni ... Akinek otthon családja vagy kedvese maradt, annak 'bizony nehéz volt az élete. Énjük nagyobbik felével a drótokon túli világban jártak, ezernyi ágon és szálon futottak szét az érzéseik és a vágyódásaik az ország különböző vidékeire, kicsi, eldugott faluba, nagyvárosba, ipari központba ... ki tudná mind felsorolni... A néhánysoros levélváltások újabb reményeket és vágyakat ébresztettek az emberekben, ugyanakkor kínzó aggódást és fájdalmat váltottak ki. Ezek a lelki nyűgök vetettek béklyót az idő kerekére, ezek fékezték a napok, hetek, hónapok és az évek múlását, ezek csiholtak ki belőlük keserű sóhajokat és szitkokat, s olykor-olykor ezek préseltek ki kemény férfikönnyet a szemekből. Hiszed-e vagy sem, én nem szitkozódtam. Olyan elánnal dolgoztam, mint a megszállott. A legveszélyesebb munkahelyektől sem riadtam vissza. Mintha szándékosan kerestem volna a veszélyt, a veszélyes helyzeteket. Gondoltam, ha már egyszer dolgozom, legalább legyen meg a látszatja. Nem mondom, jól kerestem. A fizetésemből csak anynyit vettem ki, ami cigarettára kellett, a többi, a fizetésből hivatalosan megszabott százalékarány a kontómra ment. Ha valamikor hazakerülök, hm, haza ... legyen néhány ezer koronám, amivel kezdhetek valamit. Néha eszembe jutott anyád. A kis szürke madár. Megelevenedtek a hozzá fűződő _emlékek ... Hová jutottunk .. . Vajon mi lett vele, mit csinál? . . . Férjhez ment-e újra vagy sem?... Elégedett-e a sorsával? És sokat gondoltam rád. Legalább egy fényképem ha lett volna rólad, de nem volt... Ahogy múltak a hónapok, az évek, lassanként elmosódtak előttem az arcvonásaid, már csak a szemedre emlékeztem, a kerekre nyíló, ártatlanságot sugárzó szemedre... Sosem felejtem el, az egyik vasárnapon nemzetközi mérkőzést közvetített a televízió. A mérkőzés után kisebb-nagyobb csoportok alakultak s a látottakon vitatkoztak. Az egyik csoportban ismerős arcot fedeztem fel. Micsoda véletlen! Nagy János állt a csoportban, ő ugyan nem vitázott, csak a többieket hallgatta látható érdeklődéssel, de ő volt az teljes életnagyságban, ő, aki azon az esős őszi estén hasamba nyomta a kést. Vállára tettem a kezem és magam felé fordítottam. Mikor felismert, mert időbe telt, míg felismert, azt hittem, menten összeesik, össze ugyan nem esett, de szólni sem tudott.- Nem ismer, Nagy uram? — kérdeztem. Valami megnyugtató félét akartam neki mondani, de hirtelen nekem sem jutott eszembe egyetlen épkézláb gondolat sem. Még mindig nem szólt, csak bólogatott, hogy megismert. Végül kibökte:- Maga itt?- Itt... — Hát tanító úr, ez nekem sehogy se fér a fejembe. — Ki gondolta volna, hogy éppen itt találkozunk ... — Hát erre aztán igazán nem mertem volna gondolni, még álmomban sem — ingatta a fejét hitetlenkedve. - Haragszik rám, ugye? — Régen volt... — Akkor is van miért haragudnia. — Mire mennék a haragommal? — Másról van itt szó, tanító úr: kis híján a másvilágra küldtem a marha fejemmel — mondta Nagy János keserű önváddal. Cigarettával kínált, maga is rágyújtott. — Én is hibás voltam ... Mindketten hibáztunk. — Megbántam én azt nagyon, tanító uram, higgye el . . . Az ember sosem elég okos, meg hát az indulat... az sem mellékes . .. Hogy egészen őszinte legyek, én azt nem úgy akartam, isten látja • a lelkemet, nem úgy akartam ... Gondoltam, egy kicsit megverem, hogy megijedjen, de mikor elkapta a nyakamat és szorította, én ijedtem meg, már-már fuldokoltam ... Atvillant az agyamon, hogy ilyen nyomorultul pusztuljak el . . . végső kétségbeesésemben nyúltam a késhez . .. — Máskülönben ... ? . - Mit mondjak ... Nehéz volt... Tudja, tanító uram, a parasztember, aki a nagy természethez szokott gyerekkorától... minek magyarázzam, jobban tudja, mint én .. . Három hónap van még hátra, de hosszabb lesz ez a három hónap, mint három év... Néhányszor meglátogatott a feleségem, egyszer a kislányomat is elhozta, aki már nem is olyan kicsi. Szólásmondás: a lánygyerek a pad alatt is megnő... Szép kislány, legalább !s az én szememnek az... A feleségem szerint jól megy a szövetkezet. Apám kocsiskodik, ő meg, mármint az aszszony, a kertészetben dolgozik. A lány iskolába jár, anyám meg a ház körül tesz-vesz: neveli a baromfit, sertéseket. A télen is kétmázsását öltek. Nagy csomagot küldtek. Szobatársaimnak is jól esett a disznótoros kóstoló: hurka, kolbász, pecsenye... Tavasszal azt írták, hogy kilencezer korona osztalékot kaptak. Szép pénz. Meg gabonát is jócskán... Egyszóval: elvannak jól, csak hogy én hiányzóm nekik, de majd csak hazasegít a jó isten . .. Újabb cigarettára gyújtottunk. — Annak idején meg attól tartott, hogy én akarok rendelkezni a birtokával. — Attól én, a marha fejemmel... A tanító úrnak lett igaza: minden úgy van, mint ahogy akkor megmondta ... Csak még egyszer hazakerülhessek! — Három hónap nem a világ. Néhányat sóhajt még, aztán csak úgy robog magával hazafelé a vonat. — Robog, ha robog. Én már csak akkor hiszem el, ha hallom magam alatt kattogni a kerekeket... Hanem az egyszer biztos, mihelyt hazaérek, leiszom magam a sárga földig. Részegségemben ugatni fogok, mint a fekete Bodri kutyám, hacsak meg nem döglött azóta .., Tudja, tanító uram, olyan okos állat volt, hogy csuda. Éppen csak beszélni nem tudott. A hűséges két szeme úgy sütött az emberre, mint a gyémántkő... Nagy Jánosnak végül is letelt az utolsó három hónap is. Felkeresett, hogy elbúcsúzzék. — Isten áldja, tanító úr! — Minden jót! — Ha tényleg nem haragszik rám, keressen fel, ha kiszabadul. — Ha módom lesz rá, meglátogatom . .. Keményen megszorította a kezem és elment. Dehogy ment! Szállt, mint a télire befogott madár, mikor tavaszszal kinyitják a kalitkája ajtaját. A táborban mindenféle tanfolyam működött. Én is beiratkoztam a gépjármű-vezetőire, el is végeztem. Gondoltam, sosem lehet tudni, hátha hasznát veszem valamikor. Az én szakmámba vágó munka is akadt. A táborparancsnok harmincharmincöt írástudatlant bízott rám, tanítsam meg őket írni, olvasni. Többségük cigány volt. Két évig foglalkoztam velük. Kissé talán furán hangzik, de őszintén mondom, büszke voltam rájuk. Igaz, ők is énrám. Amikor sajátkezűleg megírták az első levelüket és felolvasták, elhomályosodott a szemem. A táborparancsnok — komor, szikár ember —, elismerően szorította meg a kezemet, és azt mondta, ad egy hét szabadságot, hazamehetek. Haza? ... Hová, kihez mentem volna?... Elcsodálkozott rajta, hogy nem fogadom el. Az ajánlata és az elismerése természetesen nagyon jól esett, talán jobban átmelegítette a szívemet, mint annak idején az a kitüntetés, amit a szocialista iskola fejlesztéséért kaptam. Az Új Szóban azt olvastam, hogy Kerekes Marikának megjelent a negyedik kötete. Szerettem volna megszerezni, de nem tudtam. Akkoriban kezdtem írogatni. Egyre rendszeresebben, egyre többet. Hiszed vagy sem, gyönyörűségemet leltem az írásban. Első hosszabb lélegzetű írásom Tondóról szólt, a második pedig a táborparancsnokról. De vegyük sorjában ... Tondo, a-bivaly! fgy ismerték, így hívták. Vele aztán senki nem vitázhatott. Veszedelmes ember volt. Durva, mint a pokróc, lobbanékony természete nem ismert határt. Ha valaki az orra alá szólt, rögtön ütött, s ahová az ökle ért, roppant a csont. Addig mindig úgy tudtam, hogy a nagyon erős emberek tunyák, anyámasszony katonái. Tondót más fából faragták. Az első héten dúlt-fúlt közöttünk, senkihez nem szólt, ami a lába elé került, félrerúgta. Viszont dolgozni tudott. Annyi munkát senki nem végzett, mint ő, de nem is keresett annyit senki. Ki tudja, hány ezer korona lehetett a kontóján, nyilván jelentős összeg. úgy alakult a helyzet, hogy öttagú csoportunkból az egyik társunk szabadulván hazament. Szóltam Tondónak, közénk állhat, ha akar. Tondo beleegyezően bólintott. „Falon" dolgoztunk, mint az utóbbi időben mindig, ugyanis ott lehetett a legtöbbet keresni. Tondo úgy dolgozott, mint egy bányakombájn. Egyszerűen nem tudott elfáradni. Az embernek az volt mellett az érzése, hogy Tondo nem dolgozik, hanem játszik. (folytatjuk) 10
