A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-10-27 / 43. szám
VITA GRENDEL LAJOS: IRODALMUNK BELTERJESSÉGÉRŐL EGY VITA KAPCSÁN Balta Kálmán bírálta a Jelenlét című költészeti ontológiáról nem szokványos könyvkritika. Balia veszi magának a fáradságot (és bátorságot), hogy rátapintson irodalmi életünk allergiás pontjaira is. írása így könyvkritikóból a költészetünkről kialakult szemléletek, hol közvetett, hol közvetlen, bírálatává tágul. Balia szemmel láthatólag nem rokonszenvezik az irodalmi alkotásokat a publicisztika és direkt közéletiség, a pragmatikus, napi hasznosság nézőpontjából megítélő ad hoc-koncepciókfcal. Mint ahogy az irodalom öntörvényűségét és immanenciáját védelmezve szembeszáll (jogosan) minden olyan költői szemlélettel és gyakorlattal (kimondatlanul is nem költőinek tartva ezt a szemléletet), amely a költészetet (s az irodalmat általában) csupán eszköznek, szócsőnek használja messianisztikus elképzelések megfogalmazásához. Mit sem ér a költemény, ha költőjük gondolatai nem érintkeznek az egzisztenciával, véli Balia. A költő a maga konkrét létélményének kifejezésével juthat csak el sorskérdéseink (nemzeti, összemberi) autentikusátélt, nem pedig külsődleges-messianisztikus-doktrinér megfogalmazásához. Csak a személyes-individuális sorsmodell képes modellálni egyetemesebb sorsképleteket is. Az empirikus kiindulás tehát döntően fontos, ha kell, minden »eddig tudott"-nafc a zárójelzésével és szüntelen korrekciójával. Az ilyen költői alapállás azonban ritka költészetünkben. De nem áll szándékomban megismételni Balta Kálmán ítéleteit, amelyeket, szinte légszomjtól fuldokolva (és sajnos, sokszor kifejtetlenül és kategorikuson), egyszer elmondott már ezen a helyen. Okfejtésének nagyrészével különben is egyetértek, s hogy megállapításaiból mivel nem, az nem tartozik ide. Hiszen jóval többről van, illetve inkább lehetne itt szó. Odvös volna, ha vitapartnerei nem vélt szellemi magaslatokról ostoroznák Ballát, hanem kitérnének irodalmi életünk állóvízszagú közállapotaira is (a kritikai szellem pangásától a virágzó dilettantizmusig), s annak a szellemi renyheségnek az okaival i$ foglalkoznának, amelyeket írásában Balia is érintett: .... irócsoportunkat kívülről a körülmények nyomása, belülről a kritika hiánya közösen tartotta mindeddig egyben. A következmény egészségtelen nivellálódás, értékesnek és értéktelennek egy szintre hozatala protokolláris vagy személyes érdekből, s a csoportlélektan törvényeinek egyéb megnyilvánulásai." Lacza Tihamér és Rácz Olivér kioktató és lekezelő válaszcikkei .nagyvonalúan“ átsiklanak ezeken a sorokon. Ismét láthatjuk, hogy az esztelen vagdalkozásokba és nem egyszer denunciáló személyeskedésekbe fulladt Egyszemű éjszaka-vita iszapja alatt mi minden maradt tisztázatlanul. Csaknem egy évtized múlt el egyfajta hamisan értelmezett egység jegyében, amely, mondani sem kell. nem esztétikai-ízlésbeli egység volt, hanem sorvasztó kompromisszum és sok esetben a dilettantizmussal kötött fegyverszünet. Mert bizony a dilettantizmus „harmadvirágzásának.“ is tanúi lehettünk. Az elvi-esztétikai tisztázások elodázása megbosszulta magát. A dilettáns művek nemhogy eltűntek volna irodalmunkból, hanem esetenként újrakiadásukat is megértük. Visszaszorításukat éppen a Balia által is említett „protokolláris" és „személyes" érdekek gátolják. így hát irodalmunk leghalaszthatatlanabb feladata, az irodalmi minőség és a szellemi teljesítmény preferálása, a frázisköltészet, az epigonizmus, a lektűrpróza következetes bírálata álom maradhat csupán. Nincs talán még egy irodalom egész Európában (se többségi, se kisebbségi), amelyben a valóságos irodalmi értékeket olyan halálos öleléssel fojtogatná a dilettantizmus és önképzőköri irodalmárkodás, mint a miénk. Irodalomtörténet-írásunk mindeddig képtelennek bizonyult arra, hogy a szlovákiai magyar irodalom felszabadulás utáni harmincesztendős szakaszának értékközpontú elemzését elvége/ze. Az egyetlen komolyabb kísérlet, Kortcsol Lászlóé, mindmáig kéziratban hányódik, tudja fene, miféle tapintatoskodás folytán, s azon sem csodálkoznék, ha hamarább jelenne meg szlovák nyelven, mint magyarul. Az ún. harmadvirágzás (de groteszkül is hangzik ez a kifejezés! Hiszen minek a harmadvirógzása? S meddig virágzás még, mikor hoz végre gyümölcsöket is?) irodalmáról persze íródtak rangos tanulmányok (Koncsol, Tőzsér, Zalabai tollából) ezek azonban belevesztek a napi, fölületesen szociologizáló, híg, az irodalom belső törvényeit, szemléleti jegyeit, formateremtő elveit még csak nem is érintő publicisztikai írások tengerébe. Koncsol László esszékötetét például, amely a szlovákiai magyar irodalmi gondolkodás egyedülállóan rangos, kimagasló teljesítménye, olyan süket csönd veszi körül, hogy szinte beleszakad a dobhártyánk. (Vagy pedig félreértik, mint Lacza, Koncsol műközpontú elemzései mögött eleve strukturalizmust gyanítva.) Irodalomkritikánk átlagprodukciója lesújtóan sivár. Koncsolt, Tőzsért, Zalabait s néhány, kritikusként még náluk is ritkábban megszólaló fiatal költőnket nem számítva, kritikusainknak még csak szempontjaik sincsenek az „irodalom valóságának" megragadásához. így nem csoda, hogy irodalmunk („harmadvirágzásunk") megítélésében sokszor példátlan értékzavar uralkodik. Ilyen körülmények között vajon föltehető-e a kérdés, mit jelent ma - itt és most — szlovákiai magyar írónak lenni. Föltehető-e a kérdés, hol húzódik a választóvonal provincializmus és korszerű hagyományértelmezés között? Föltehető-e MOLNÁR LÁSZLÓ linóleummetszete a kérdés, hány korszerű, eredeti, öntörvényű alkotás született az elmúlt három évtizedben szlovákiai magyar költők, prózaírók, esszéisták tollából? Föltehető-e a kérdés, mi az íróinktól unos-untalan számon kért, agyonmisztifikált szlovákiai magyar valóság, amelynek történeti, szociológiai, nemzetiséglélektani - tehát tudományos! - vizsgálatával egyetlen intézményünk sem foglalkozik, Föltehető-e a kérdés, irodalmunk jövőjére tekintettel, meddig viselhető még el a dilettantizmus kontraszelekciója? Irodalmi életünk funkciózavarai nagyrészt a különböző személyes érdekszövetségek, baráti klikkek hallgatólagos fegyverszünetén nyugvó álegység (ismétlem: nem szemléleti, nem stílusbeli egység) mindenáron való fenntartására vezethetők vissza. Ennek az állapotnak a további, mesterséges meghosszabbítása irodalmunk számára káros. Igaz, ez a hamis tudat elég kárt okozott már eddig is. Következményei? Belterjesség, a kritikai szellem pangása, az irodalmi utánpótlásunk elakadása, közöny és óvatoskodás. Tüneti jelenség, de meszszebbre mutat: nemcsak Koncsol esszékötete maradt érdemi visszhang nélkül, de tulajdonképpen Duba Gyula utolsó regénye is, egy rangos Tózsérkritika kivételével Tóth László Átkelés című kötete is és legutóbb Cselényi Krétakora is. Pedig, ki tagadná, eseményszámba ment mind a négy könyv. Az igénytelenség, közöny és cinizmus riasztóbb példáit legszívesebben nem is említeném. Legföljebb sgyet. Mint a Madách Kiadó szerkesztője nemegyszer tapasztaltam, hogy egyik-másik külső lektorunk (elvben a szerkesztő támasza és szövetségese) égig mogasztal kéziratokat, amelyek a kiadhatóság mértékét alig vagy egyáltalán nem ütik meg, s amelyeket azután a szerkesztőknek szinte az első mondattól az utolsóig át kell írniuk, mivel e kéziratok nyelvi-stilisztikai minősége sokszor egy átlagos érettségi dolgozat nyelvi színvonalát sem éri el. Lehet, hogy Balia Kálmán helyenként sarkítottan fogalmazott, lehet, hogy sebeket is osztott, s lehet, hogy értékelésének-véleményének egyik-másik kitétele nagyon is vitatható. Úgy vélem azonban, kiindulópontjai helyesek, s akinek a szlovákiai magyar irodalom eszmei-formai előrelépése szívügyünk, örömmel olvasták cikkét. Irigységgel vegyes ámulattal lapozgatom néha a Híd, a Korunk, az Új Symposion, az Igaz Szó, az Utunk lapjait. A romániai és jugoszláviai magyar irodalom semmivel sem kevésbé nemzetiségi irodalom a miénknél. Mégis, akár tudományos publicisztikájukat nézem, akár rangos esszéiket, kritikáikat, verseiket, szépprózájukat, alig látóm nyomát provincializmusnak, szólamoknak, melldöngető öntömjénezésnek. A romániai és jugoszláviai magyar irodalom összehasonlíthatatlanul nyitottabb a miénknél, mind a román, szerb stb., mind a magyar irodalom és kultúra irányába. Vitáik is érdemibbek. S általában: egész szellemiségük kulturáltabb a miénknél. Úgy közvetítenek nemzetek és kultúrák között, hogy közben maguk is komoly értékeket teremtenek, mert volt erejük szembenézni magukkal. A mi irodalmunk belterjességére mi sem jellemzőbb, mint hogy elvétve, s akkor is megkésve reagálunk a magyar, szlovák, cseh irodalom és szellemi élet éppen aktuális eseményeire. Elég csak föilapozni az Irodalmi Szemle bármelyik évfolyamát! A mi irodalmunk évtizedek óta önmaga levében fortyog, valahol félúton még mindig az almanachjellegű írásbeliség és irodalom között. Pedig szervezeti és intézményes feltételei annyiraamennyire adottak. Csak éppen még azzal sem tudunk élni, ami van. Irodalmunk (minden rangos műve és vitathatatlan értékei ellenére) mindaddig provinciális marad, amíg a belterjesség és klikkszellem bűvös köréből ki nem tör. Az pedig nem\ fog sikerülni viták és polémiák nélkül. 14