A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-10-13 / 41. szám
ÁLMODNAK-E BENNÜNKET? VITA (HOZZÁSZÓLÁS BÁLLÁ KÁLMÁN CIKKÉHEZ) A szociális kontextuson kívül nincs, nem lehet művészet — ez a marxistaleninista esztétika egyik alapvető axiómája. A valóság problémáitól, a kortól, az emberiség sorsától való elszakadás a művészet halálát jelentené. Minden művészet — tehá az irodalom, s ezen belül a költészet is — a társadalmi valóság szülötte, még akkor is, ha egyes képviselői tagodjók ezt. A legmodermstóbb, sőt a legdekadensebb irodalom is a szociális és történelmi viszonyok talajában gyökerezik, valamiképpen a társadalmi volósógot tükrözi, még ha az általa nyújtott tükörkép hamis vogy totz is, s igy kizárja magát a megismerés szférájából, lemond a világ esztétikoi elsajátításának és interpretálásának funkciójáról. Lényegében ebből a tényből indul ki Roger Garaudy, a „parttalan realizmus“ elfogadhatatlan elméletének megfogalmazója is, aki azt állítja, hogy tulajdonképpen minden műalkotás realista. Goraudyva! természetesen nem érthetünk egyet, hiszen az ö nézeteit elfogadni annyit jelentene, mint elutasítani a „realizmus" mint stílusirányzat, mint művészeti kategória létjogosultságót. s egyenlőségjelet vonni realizmus és művészet közé. De ne kalandozzunk messzire, maradjunk most a művészet és a művészet szociális-történelmi kontextusának problémájánál, mivel érzésem szerint Balia Kálmán éppen ennek a viszonynak a létét próbálja megkérdőjelezni, amikor a csehszlovákiai magyar irodalom önálló voltát tagadja. Most természetesen nem azt akarom bizonyítani, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom nem része az egyetemes mogyor irodalomnak, de hát ezt Koncsol László sem állította óbban a tanulmányában, omellyel Balia Kálmán meggondolatlanul vitóbo száll. Azt tagodni, hogy irodalmunk része az egyetemes magyar irodalomnak, tulajdonképpen irodalmunk mogyor nyelvűségének a tagadását jelentené, márpedig ez képtelenség. .... szlovákiai magyar költészet elvileg (fogalomként) nem létezik, gyakorlatilag (segédfogolomként és gyűjtőnévként) azonban igen* — állapítja meg Balia, s ezzel lényegében a szlovákiai magyar költészet (és irodolom) önálló voltát tagadja;, vagyis azt, hogy a szlovákiai magyarság valósága — amelyet irodalmunk tükröz vagy legalábbis tükrözni hivatott — különbözik a mogyarországi. a romániai vagy éppen a jugoszláviai magyorság valóságától. Mi ez. ha nem badarság? A szlovákiai magyar valóság nem lehet azonos mondjuk a magyarországival, hiszen a mi létünk nemzetiségi (vagy mint Bolia mondaná „kisebbségi*) lét, a mogyarországi mogyoróké viszont nem az. Ebből kifolyólag a problémáink sem lehetnek azonosak, tehát a problémákat, a sors- és létkérdéseket tükröző „osszmogyor* művészet, irodalom, költészet sem lehet egységes. Tagadni a szlovákiai magyar irodalom önálló voltát végső soron onnyit jelent, mint tagadni a szlovákiai magyar valóságot, a szlovákiai magyarság létét, azaz azt állítani, hogy nem vagyunk, hanem „csak álmodnak bennünket*. Balia Kálmán írását ötvösva egyébként valóban az az érzésem támadt, mintha a cikkszerző a megkérdőjelezett önállóságú irodalomból, illetve költészetből csakugyan szeretné „kilúgozni* a társodalmi valóságot. Erre csupán egy példát hozok föl. Tőzsér Árpád költészetének értékelését. Balia szerint Tözsér „önmaga felől közelít a világhoz, s ha nem ezt teszi, mindjárt programverset ír. vitatható tételekkel. (Fejezetek__, főleg a 3. része.) Reprezentatív verseit megszenvedte, gondolatai nem válnak eszmékké, hanem érintkeznek az egzisztenciával (...) Bizonyos, hogy az Ősz, A papír partján, a Búcsúcsók és társaik fognak megállni az időben az időszerűség támogatása nélkül, nem pedig a kisebbségi hegyibeszédek." Hogy mit ért Balia Kálmán „kisebbségi hegyibeszéden", nem tudom, anynyi azonban bizonyos, hogy az Ősz, A papír partján és a Búcsúcsók című Tőzsér-versek nem közvetlenül kapcsolódnak a szlovákiai magyar valósághoz és az adott időhöz (a korhoz), a Fejezetek egy kisebbségtörténelemből viszont igen: ez a vers egy darab valóságot mutat fel. olyan valóságot, amely csakis a miénk, omelyet nem tükrözhet sem a magyarországi, sem a romániai, sem a jugoszláviai mogyor költészet — s éppen ez az a többlet, omelyet nekünk, a mi irodalmunknak kell bevinnie az egyetemes magyar irodolom tárházába, omellyel csakis mi gyarapíthatjuk az összmogya művészetet Persze, teljesen érthető, miért akarja Balia elhatárolni irodalmunkat a szlovákiai magyar valóságtól; ő a „nemzeti kultúra részekre bontásának dogmája* ellen harcol, s ha elfogodja, hogy a társodalmi valóság meghatározza az irodalmat, azt is el kell ismernie, hogy ama bizonyos „dogma* tulajdonképpen nem dogma. Tőzsérrel kapcsolatban egyébként őzt sem fejti ki. miért erény, ha valakinek a gondolatai „nem válnak eszmékké, hanem érintkeznek az egzisztenciával*. Bolia lényegében semmit sem fejt ki, ő egyáltalán nem érvel, hanem kinyilatkoztat ezzel pedig manapság már senkit sem tud meggyőzni. (Legalább zárójelben azt is érdemesnek tartom megjegyezni, hogy a Balia említette „egzisztencia", amellyel szerinte Tőzsér gondolatai „érintkeznek*, már régen lejáratott fogalom; lejáratták a különféle modernista, illetve dekodens művészeti irányzatok képviselői. A marxista esztétika lényegében elfogadja Kosztasz Varnalisz görög tudós és esztéta definícióját miszerint az „egzisztenciát* már nem szabod a szó empirikus értelmében használnunk, mivel ez a fogalom egyáltalán nem azonos az egyszerű, mindennapi „létezéssel". Az „egzisztencia" lényegében nem más, mint a közvetlen, azaz az okságtól és a törvényszerűségektől, a megismeréstől és a tettektől megszabadított létezés. — Tehát csak a gondolkodástól, az észtől megfosztott „biológiailag egzisztáló" ember-állat az, ami létezik. Annak von „biológiai-egzisztencialisztikus identitása"! Minél kevesebbet gondolkozik az ember, annál igazóbban létezik. Vajon Balia Kálmán is így értelmezi az „egzisztenciát"?) Költészetünk eddigi — nemzedékek szerinti — felosztásáról szólva Balia elveti a korábbi skatulyákat és újakat kínál helyettük; a tárgyi (közösségi) és az alanyi költészet skatulyáját (Úgy látszik, skatulyák nélkül ő sem tudja elképzelni az irodalomtörténetet; nálunk bizony megrögzött rossz szokássá vált, hogy minden írót-költőt „sorolni* okarunk valahová, akár erőszakkal is.) Véleményen szerint a BaBa által — kétségtelenül jobbító szándékkal — javasolt új skatulyák még az eddigieknél is gyöngébbek. A közösségi és az alanyi líra között is lehetetlen éles határvonalat húzni. Illetve lehet ha magunkénak fogodjuk a realistaeHenes irodalom egyik központi problémáját, az ember szubjektív világa és az objektív valóság tragikus, megoldhatatlan ellentétét, az emberi „én" és a külső világ közti diszharmóniát s a valósógóbrázolósra törekvő költészetet egyszerűen kiebrudaljuk az irodalomból. Megjegyzem, a jelenlegi ontireafista művészeti irányzatok zömének közös vonása a szubjektivista elv abszolutizálása, az író „én"-jének a környező világtól való teljes izolálása, a beteges önelemzésbe-menekülés. (A költő és az olvasó között ilyen esetben mindenféle összeköttetés megszakad, mivel a költészet kiválik a kulturális élet szférájából.) Talán a mi költészetünktől is ezt kívánná Balia? Merthogy a közösségi lírát szinte teljes egészében elutasítja, mondván — vagyis a rá jellemző módon kinyilatkoztatván —, hogy „A létkérdést Európában nem lehet közösségileg kifejezni, minthogy átélni sem*. Vojon miért? Érvekre érvekkel Ülik váloszolni. Bal lónak azonbon nincsenek érvei, igy hót nem is „vitatkozom" vele, csupán a világ- és magyar irodalom eddigi történetére hivatkozom; ami a múltból időtállónak bizonyult, amit ma is ismerünk és elismerünk, az jórészt a közösségi líra „terméke*, o néptömegek sorsának időszerű, mert korhoz kötött költői kifejezése. (A legmarkánsabb példa talán a világirodalomban is előkelő helyen álló Petőfi Sándor, a „nép nevében" szóló mogyar költő; érdemes itt idéznünk Csukás István találó megállapítását is. miszerint Petőfi „Egész életműve az uralkodóvá lett nép művészi formakincsével fejezte ki a magyar s egyben az európai haladás akkor legmélyebb tartalmait". Legnagyobb költőnk tehát a "nép nevében" beszélt és a „nép művészi formakincsét " haszná Ita I) Persze, ha mindezt elismerjük, o költőiséget lehetetlen pusztán „a stílus és a szemlélet feszültségeként" értelmeznünk, amint azt Balta Kálmán teszi Zs. Nagy Lajos költészetéről szólva. A stílus és a szemlélet feszültségeként megnyilvánuló „költőiséget* bármely művészeti irányzatra „rákényszeríthetnénk", s a legköftőietlenebb „költészetet" is pozitív jelenséggé, követendő példává nyilváníthatnánk. Zs. Nagy költészetének értékét nem az „alanyiságban* vagy „a stílus és a szemlélet feszültségében" kell látnunk, hanem mindenekelőtt abban, hogy művészi eszközökkel tudja ábrázolni (s természetesen bírálni is) a környező valóságot hogy nem mond le a világ esztétikai elsajátításának és interpretálásának funkciójáról, hogy az általa nyújtott „tükörkép* nem homis és nem torz, még akkor sem, ha o költő ironikus nyelven beszél. Zs. Nagy költészetében jelentős szerephez jut a realista irodalom egyik legősibb eleme, a költői kép, amelynek fontosságát ma is érdemes hangsúlyoznunk, hiszen a modernista és pszeudorealista irodalmárok körében már szinte divattá vált a képszerűség elvének elutasítása. A Zs. Nagy-i költészet ezen felül közérhető, hozzáférhető a néptömegek számára, tehát megfelel az egyik legfontosabb követelménynek, amelyet Lenin támasztott a művészettel szemben: a népi ség követelményének. A népiséget most természetesen a lenini értelmezésben használjuk: tehát nem Szobolcska Mihály-féle rigmusokat törtünk népies verseknek, hanem olyan közérthető költeményeket, amelyek — éppen közérthetőségüknél fogva — ideológiailag és esztétikailag is hatni tudnak a tömegekre. A vers értékelésének egyik legfontosabb kritériuma eszerint a művészi egyszerűség és világosság. Ha az elmondottakat figyelembe véve értékelnénk a csehszlovákiai magyar költészetet, egészen más következtetésekre jutnánk, mint Balia Kálmán. Például nem ítélnénk el olyon egyértelműen Bábi Tibor költészetét, a költő „feltétel nélküli odaadását' (de hát miféle „odaadásról* beszél tulajdonképpen Balia?), Bábi gondolati líráját sem tartanánk „a szónokias bölcselkedés zsákutcájának*, s talán még Gál Sándor verseinek őszinteségében, „sze: mélyes hitelében" és „megszenvedettségében* sem kételkednénk. Persze, a Jelenlét költőinek újraértékelésére itt most nincs efég terünk. Végezetül hát csak annyit jegyzek meg, hogy Bállá Kálmánt nem rosszindulatú, hanem tapasztalatlan kritikusnak tartom, aki tapasztalatlanságában kritikátlanul átveszi a legkülönfélébb művészeti és esztétikai koncepciók képviselőinek nézeteit, s megpróbálja azokat ráerőszakolni irodalmunkra. A kritikádon „átvételből* következik, hogy Baliánok nincs egységes kritikusi koncepciója, szilárd és következetes álláspontja, nézetei zavorosak és eklektikusak. Volószínűleg a meggyőző erejű érvelés is ezért hiányzik írásából. No meg bizonyára azért is, mert kinyilatkoztatásait igazán nehéz lenne meggyőző érvekkel alátámasztani. Hogyan válaszolhatunk hát Balia Kálmán szónokinak szánt kérdésére: Von-e költészetünk? Talán ismételnem sem kellene, hiszen az elmondottak alapján nyilvánvaló, hogy mindenféle „önünneplés* és „önteltség" nélkül egyértelműen állíthatjuk: igen, van költészetünk, van csehszlovákiai magyar költészet, mert mi, csehszlovákiai mogyorok is vagyunk; nem álmodnak bennünket és nem álmodjuk önmagunkat. VARGA ERZSÉBET 14
