A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-10-13 / 41. szám
LOVICSEK BÉLA Amíg én lótottom-futottam, gürcöltem, szinte emberfeletti munkát végeztem — süketté meg vakká váltam —, nem vettem észre, hogy valami jóvátehetetlen dolog történt a családi életemben. Nem vettem észre, hogy veszélybe kerültél te, az egyetlen valaki, akit mindenkinél jobban szerettem. Mikor rájöttem és észrevettem, már késő volt... Pedig volt valaki, aki jóindulatúan figyelmeztetett, mondván: .Úgy oszd be a munkádat, csak annyit vállalj magadra, hogy idődből a családod számára is jusson. Látod, mi lett a fiadból? A kis vasgyúróból?... Őszre már iskolába megy, s olyan szegény, mint a madárijesztő. Ez a fejlődő emberke már sok mindent tudna és szeretne kérdezni tőled, sok minden érdekli, sok mindenre kiváncsi. Szeretné, ha néha kézen fognád, nagyokat sétálnátok a folyóparton, követ ugratnátok a víz tükrén, beszélgetnétek a madarakról, virágokról, együtt csodálnátok meg az emelődarukat... Mindezt elmulasztod, pedig értelmes, okos a gyerek, de nem fejlődhet az értelme, meit az anyjának sem türelme, sem akarata nincs hozzá, hogy fejlessze. Neki más elfoglaltsága akadt, egészen más..." Egyik este, mint annyiszor, ismét későn mentem haza. Egyedül voltál a lakásban. A kiságyban ültél és keservesen sírtál. — Anyuka hol van? — kérdeztem tőled. — Nem tudom__ nem tudom ... — mondtad kimerültén a sok sírástól, s bújtál hozzám, vadul szorítottad a nyakamat, mintha attól féltél volna, hogy én is ellöklek magamtól és magadra hagylak. Később, mikor meggyőződtél róla, hogy veled maradok, megnyugodtál. Már mosolyogni is tudtál. — Ide ülj mellém, apuka ... Éhes vagyok . . . Hiába kutattam vacsora után a konyhában, semmit sem találtam. Más híján kenyeret Zsíroztam, azt adtam a kezedbe. Jóízűen bekebelezted. Majd teát főztem, azt is megittad. Aztán összegömbölyödve az ágyban elaludtál, de még álmodban is görcsösen szorítottad az ujjam. Fájdalom és rettenetes harag költözött belém. Alig vártam, hogy anyád hazajöjjön. Éjfél is elmúlt már, és sehol senki. Egyik cigarettát a másik után szívtam, s a percek múlásával egyre nőtt a haragom. Jaj, csak ne kövessek el valami szamárságot, csillapítottam magam figyelmeztetőn, de remegtem minden ízemben. Éjfél után két óra lehetett, mikor anyád bebotorkált a lakásba. Részeg volt, alig állt a lábán. Agyoncsapjam, megfojtsam? — Hol voltál? — kérdeztem fuldokolva az indulattól. — Voltam ... klassz helyen__csudát mulattam... A haja kócos, egyszóval gyalázatoson nézett ki. — Hol voltál? — kérdeztem erélyesebben. Meghökkenve végigmért. A szeme zavaros és fátyolos volt, az arcán mélységes undor ült, ellenségesen csengett a szava: — Mi közöd hozzá, te, te...! Én sem kérdem tőled, merre csavarogsz... Mulattam__ Csavarogtam ... Kurválkodtam, te, te, rongyos igazgató úr! — Ordított már eltorzuló arccal. Megfogtam a vállát, majd kiráztam belőle a lelket, mire ő minden átmenet nélkül hahotázva röhögött a szemembe. Mintha megőrült volna. Megfojtom, megfojtom a nyomorultat, aztán legyen, ami lesz, gondoltam abban a pillanatban, mégis uralkodtam magamon. Durván ellöktem magamtól. Elterült a padlón, de még akkor sem hagyta abba a rettenetes röhögését. Kimentem az utcára. Sokáig gondolkodtam, mit csináljak. Ha így folytatja, lehetetlenné teszi az életemet, nem beszélve rólad, mert te is tönkre mész. Mit csináljak? Mit csinálhatok? Hirtelen elhatározással Kerekes Marikához utaztam. Rövid kérdezősködés után megtaláltam a lakását. Estefele járt az idő, otthon leltem, éppen a városba készült. Rámcsodálkozott — De nagy újság vagy!__Tessék, foglalj helyet, no, mozdulj már meg! Mi van veled?... Mivel kínálhatlak meg?... Éhes vagy?.,. Iszol valamit? ... Van jó konyakom, kérsz? Hát persze, hogy kérsz!... Kávét is főzök ... Ott a cigaretta, gyújts rá, érezd magad otthonosan ... Tulajdonképpen azzal a céllal utaztam hozzá, hogy megmondjam, menynyire szeretem, hogy pokol az élétem, hogy a fiam jövőjéről van szó stb., stb. Amíg Marika ide-oda futkározott, körülnéztem. Barátságos kis szoba, állapítottam meg. Bármerre néztem, mindenütt csak a rengeteg könyvet láttam: a két szekrény zsúfolásig megtöltve, könyv a széken, a padlón, az íróasztalon, könyv, könyv ... — Tessék, egészségedre! — kínált Marika. Jólesett a konyak. — Gyűrött az arcod, fáradt lehetsz, és a szemed?!... Még soha nem láttam ilyen szomorúnak ... Gábor, csak nem történt veled valami? — Nem, semmi... — lódítottam. — Errefelé utaztam, gondoltam, közben meglátogatlak ... Valóban fáradt vagyok, nem aludtam egész éjjel__ Nem bírom már az éjszakázást... hiába, szaladnak az évek ... — Kissé megöregedtél__— jegyezte meg Marika. — Te meg szebb vagy, mint valaha ... Mondd, hogy csinálod? Marika felnevetett. — Boldog vagyok... és azt mondják a rossz nyelvek, hogy a boldog ember kivirul. . . Rövidesen férjhez megyek ... Mit szólsz hozzá? Abban a pillanatban egy világ dűlt bennem össze. — Hát... gratulálok és ... és azt kívánom ... — dadogtam szánalmasan vergődve. Felálltam és készülődtem. Marika ugyan marasztalt, de hiába: elköszöntem és hazautaztam. Akkoriban balga fejjel azt hittem, illetve gondoltam, hogy Marika a legbiztosabb pont az életemben, hogy ő az iránytűm és a világítótorony, a biztos fedezék, ahová s akihez elmenekülhetek, ha minden kötél szakad, ha felborul körülöttem a világ, a családi életem, de hogy milyen jogon hittem és bíztam a homokra épült fedezékben, máig sem tudom. Egyszóval lesújtva ültem vonatra és utaztam hazafelé. Ügy éreztem magam, mint akit kilőnek a világűrbe, s mint akivel megszűnik minden földi összeköttetés. Elmúlt néhány hét. Elhatároztam, hogy még egyszer megpróbálom rendes mederbe terelni a családi életünket. Akkor már nem az egyéni boldogságomat kerestem. Azt, hogy kiegyensúlyozott családi életet éljek, megkövetelte a nevelői mivoltom, az igazgatói pozícióm, nem utolsósorban te, a fiam. Arra gondoltam, hogy milyen ember nevelődhet belőled egy feldúlt családban, ahol nap mint nap csak veszekedést hallasz és haragoskodást látsz? Hogyan állhatok eléd tiszta lelkiismerettel, hogyan foghatom meg a kezed, hogyan beszélhetek neked a jóról és a szépről, ha életem példája pont az ellenkezőjét tükrözi? Egyik vasárnap délután anyádhoz fordultam: — Felejtsünk el mindent, ami eddig történt köztünk, és kezdjük elölről. Gúnyosan felnevetett: — Jó vicc!... Nekem így tetszik, ahogy van... Eszem ágában sincs változtatni rajta. — A lakásban kosz. rendetlenség . . . Nem főzöl rendszeresen... A gyerekkel sem törődsz__ Hová vezethet ez az út? — Te taszítottál erre az útra! — Én mindig arra kértelek, hogy tanulj, művelődj, hogy együtt emelkedjünk fel. mint ahogy százezrek felemelkednek. — Köpök az okosságodra. — Amikor megtudtam, hogy nem tudsz írni-olvasni, segíteni akartam rajtad. Nem kellett a segítségem. — Az nem az én bűnöm, hogy nem járhattam iskolába, te állat — felelte eltorzuló arccal —. nem az én bűnöm! — Elhiszem — mondtam csendesen. - De az már a tiéd, hogy nem akarsz rajta változtatni... Miért van arra hajlamod, hogy a rossz és a mocsok felé sodródj?... Kényelmesebb?... Csábítóbb?__ Könnyebb?__ Miért nem választottad a nehezebb utat? Vagy neked nem adott elég erőt és buzdítást az én gürcölésem?__Hiszen te tudod a legjobban, hogy milyen körülmények között verekedtem fel magam ide, ahol ma vagyok, és még ezt is fel akarod rúgni, esztelenségeddel engem is lehetetlenné akarsz tenni!? Gúnyosan felnevetett: — Csak ettől fesz?__Félsz, hogy kirúgnak az igazgatói állásodból?... Nyomorult! Egész életedben képmutató, hiú és beképzelt, piszok önző voltál! Most a te mocskaidat akarod rámkenni, engem hibáztatsz mindenért!? ... Maradtál volna ott, az építkezésen, ma a kutyának sem mutatnánk utat, megértenénk egymást, egyforma volna a .társadalmi pozíciónk*, ahogy te szoktad mondani, nem szégyellnéd senki előtt, hogy én vagyok a feleséged, én, aki kiráztalak a koszból, etettelek, munkát kerestem neked. Ha ott volnánk, akkor most nem szégyellnéd a bogáncsot, a kis szürke madarat! Ha tudnád, mennyire gyűlöllek! Tönkre tetted az életemet, nincs egy nyugodt percem sem, semminek, senkinek, levegőnek érzem magam melletted . . . Hát oda, azok közé járok, akik néznek valakinek, akiknek kellek, ha más nem, legalább ez a nyomorult testem... Gyűlöllek! Meg tudnálak ölni, a tíz körmömmel tudnálak ízeidre tépni! — Társadalom, gyerek? ... Köpök egy nagyot az egészre. Mit adott nekem a társadalom, mit!? Azt, hogy elvette a lelki nyugalmamat, azt, hogy megnyomorított... Megrendítettek anyád szavai és sokáig törtem a fejem, mivel győzhetném meg érvelésének az ellenkezőjéről. Végül Kerekes Marika sorsát hoztam fel példának: — Ismertem egy lányt, Kató... akit a származása miatt eltanácsoltak a tanfolyamról annak idején, és mégsem adta fel, nem szédült a mocsokba, pedig a szépségével sok mindent elérhetett volna ... Munkájával és tehetségével kiverekedte magának a megbecsülést és az elismerést. Nevét ma már ismeri az egész ország ... Hát ez az, ami elgondolkodtatja az embert__ Fáj, hogy éppen a mi fajtánkban akad sok olyan, aki a tálcán felkínált lehetőségeket sem fogadja el, nem kap utána két kézzel, hanem ellöki magától... Anyád is csendesre fogta a hangját: — Szaladj hozzá, nyald ki a fenekét! . .. Azt hiszed, nem tudom, hogy már régen érte esz a fene?... Nem állok az utadba, elmehetsz hozzá: ő igazi úri dáma, okos. művelt, hát hozzád való... De lehet, hogy le se ejt, tojik rád, különben már régen vele élnél. Nem vagyok én olyan buta, mint hiszed, van nekem eszem ... Hát csak szaladj, le ne késs, siess abba a másik világba, az új uracskák világába ! . . . így van az, ha egy koszos kikecmereg a szemétből és azt hiszi, hogy megfogta az isten lábát!... Hát csak uradzatok, törjön ki a nyavalya benneteket__ (folytatjuk) 10
