A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-07-14 / 28. szám

7 Másnap vasárnap volt. Ebéd után egy ideig heverésztem, aztán el­­* mentem a Duna partra. Kerestem egy csendes helyet és leültem. Szemem előtt folyt a temérdek tíztömeg lefelé. A játékos habok tetején csillogott a napfény — millió kis tükör. . . Olykor haragosan felzúgott a vastag víztömeg, mintha lázadás tört volna ki a titokza­tos mélységben ... József Attila meg Petőfi versei jutottak eszembe, halkan mormoltam, aztán hirtelen rátok gon­doltam ... Gondolataimba mélyedve észre sem vettem, hogy valaki megállt a hátam mögött: Kerekes Marika volt. — Melléd ülhetek? — Tessék! — mondtam azzal oz el­határozással, hogy a fenébe kell külde­­nem, míg nem késő. Ha másképp nem megy, hát durván, keményen. Tanulni kell, semmi értelme felesleges kalan­dokba bocsátkozni. — Mikor nősültél? — kérdezte várat­lanul.- Egy éve ...- Jól éltek?- Jól... — Gyerek van már? — Van egy kisfiú. Másfél hónapos .. . — Helyes? — csillant fel a szeme. — Másfél hónapos ... Marika elhallgatott. Egy ideig a mél­tóságteljesen hömpölygő vizet nézte, s mintha csak magának mondta volna: — Mégis szomorú vagy... Te mindig szomorú vagy? — Miért lennék? .. . Nem vigyorog­hatok mindig, mint a félhülye ... — Szomorú vagy, látom én . .. Pedig te nyugodt lehetnél, neked sikerülni fog, biztosan tanító leszel, már csak azért is, mert munkósszármazósú vagy ... Elöntött a méreg, fejembe Szaladt a vér:- Hát persze, meglátni azt, igaz? - kérdeztem haragosan, de nyomban le­csillapodtam: elvégre igaza van, kérges kezű melás voltam világéletemben. Fel­álltam, hogy faképnél hagyom, de ő ijedten utánam kapott. — Bocsáss meg, nem akartalak meg­sérteni ... Ne menj el... — Mit akarsz tőlem? — Semmit... csak egy kicsit elbe­szélgetni — mondta csendesen. — Nem bírom már tovább, valakivel beszélget­nem kell... — De miért éppen velem!? — Mert te komoly vagy ... őszintének látszol... meg ... mit tudom én ... biztonságban érzem magom a közeled­ben ... Ezzel leszerelt, nem tudtam elmenni. Rágyújtottam. — Engem meg sem kínálsz? Megkínáltam. Mohón, mélyen tüdőre szívta a füstöt. — Félek — mondta sokára maga elé nézve. — Félsz? . . . Kitől, mitől és miért? — Hiszen te is hallottad, hogy elbo­csátottak két lányt tegnap, nem? .. . Megérkezett a kódervéleményük és . .. pedig én mindig tanító szerettem volna lenni, apu ugyan vegyészmérnöknek szánt, de nekem semmi kedvem nem volt hozzá ... — Értem . . . Attól félsz, hogy meg­érkezik a kádervéleményed és téged is elbocsátanak? — Fatelepünk volt, jól éltünk. Ahogy mondani szokás: úri módon... — Meg is látszik rajtad ... — Tehetek én róla, mondd, tehetek!? — Mit tudom én .. . — Az egyik bátyám főhadnagy volt, elesett a fronton, a másik meg csendőr­százados, valahol Ausztráliában él . . . Apóm közvetlenül a front előtt halt meg. Vadászatkor megsebesítette egy vadkan, nem bírta kiheverni... Én a gimnázium hét osztályát végeztem el, a front miatt nem fejezhettem be a nyolcadikat... A felszabadulás után államosították a fatelepünket... és most itt vagyok, de én érzem, hogy rövidesen eltanácsolnak innen, pedig ha úgy vesszük, én semmiről sem tehe­tek ... — Nehéz helyzet — mondtam bután. Más nem jutott eszembe. — Ne haragudj rám, valakinek el kel­lett mondanom. Tudom, nem segíthetsz rajtam, nem is azért mondtam ... így talán könnyebb. Elhiszed, hogy köny­­nyebb? — El... - bólintottam. Marika hirtelen felállt és elindult a Duna parton. Utána akartam kiáltani, de semmi értelmes dolog nem jutott eszembe... Nézel az egyre távolodó lány utón ... Ragyog a napfény. Tiszta és fényes az égbolt, mint a drágakő. A folyón túl játékosan rezegnek a zöld lombok. Melletted fiatal pár lépeget összeha­jolva: szerelmesek. Kissé távolabb egy hadirokkant morzsát szór a galambok­nak. Valahol halk muzsika szól, s a tá­volban felbúg egy hajókürt... Olyan tiszta és békés ez a körkép, hogy szinte fáj... valami iszonyúan fáj benned .. . Nézel az egyre távolodó lány után, oki lassan kiér a képből és végleg eltűnik a szemed elől... Szinte vele lépkedsz és érzed, miként dobol riadót szívében a félelem. Bár ó eltávolodott, de a félelme visszatér hozzád és valla­tom fog: miért, miért!?... Kit fenyeget a léte és a vágya annak a lánynak? ... Hová fusson, kihez forduljon, mibe ka­paszkodjon?... Kitől várhat és kaphat biztató szót és megnyugvást?... Ki emeli fényre a sötétből, ahol most botorkál? Feleletet vársz a benned kavargó kér­désekre, de megválaszolatlanok marad­nak, miközben megrendül az önbizal­mad. Bizonytalan nyeregnek érzed a munkás származásodat, nem hiszel a kérges tenyerednek sem, pedig az va­lóság, élő bizonyíték, hiszen ott hever szemed előtt a térdeden ... A következő napokban együtt tanul­tunk. Akkor láttam csak igazán, milyen sokat tud, hogy például milyen jártas az irodalomban. Sok íróról, sok kiváló irodalmi alkotásról beszélt színesen, érdekesen. Elmondta, hogy ő is ír ver­seket, novellákat, sőt azt is közölte, hogy a háború előtt megjelent már né­hány írása o fővárosi lapokban. Köz­ben megmutatta egyik legutóbb irt versét: a háború borzalmairól és az embertelenségről szól. Szép volt... Július vége felé gyűlésre hívtak: az osztálybizalmiak öttagú csoportja ült össze, hogy Kerekes Marika sorsáról döntsön, akinek időközben megérkezett a kádervéleménye, miszerint a szárma­zása — kapitalista sarj stb., stb. Elgondolkodol az életed, a sorsod felett... A körülötted forrongó világ ezernyi csápja bökött a testedbe és a telkedbe, ezernyi vésője formált vala­mivé, ezernyi ecsetje fröcskölte rád tarkabarka színeit... A nagy, szédítő kavargás után végigtapogatod magad: megúsztad. Ép bőrrel. Felsóhajtsz és várakozással nézel a jövő elé. Remény­kedsz, miközben vizsgálod magad, ma­gadban a mocskot, a bűnt, és keresed az embert: hát ki vagy, mi vagy, milyen vagy? ... Szembe mersz-e nézni önma­gaddal, igazi éneddel őszintén? Megpróbáltam védeni. Lehetőséget kellene adni néki, hiszen rendkívül te­hetséges. A társaim letorkoltak:- Ejnye, Szőnyi elvtárs. Téged meg­téveszt a szépsége? Igaz, okos lány, de éppen azért veszedelmes. Kígyó lakik a lelkében, csak azt a pillanatot lesi, hogy mikor marhat beléd. Gondold csak el, mi lett volna belőle a régi világban?! Úri dáma! Észre sem venne, le sem szarna I... Nem bízhatjuk ilye­nekre az ifjúság nevelését, megméte­lyezné őket, rendszerünk ellen uszítana, a szülőket is félrevezetné. Nincs helye köztünk, menjen a fenébe! Egész éjjel nem aludtam. Marika másnap mór nem is vett részt a tanításon. Szinte ordított az elárvult helye. Ebéd után az internátussal szembeni parkba akartam menni, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem. A kijárt előtti lépcsősor alján Marika várt rám. Bő­röndje a járda szélén állt.- Elkísérhetnél a pályaudvarra, ha ugyan nem félsz, hogy bajba kerülhetsz miattam — mondta, s kérdőn nézett rám. Elkeseredésnek vagy szomorúság­nak nyoma sem látszott rajta, csupán a szeme alatt sötétlett két fekete me­­zőcske. Kézbefogtam a bőröndjét és elindul­tunk. A rekkenő hőség zivatart ígért. Nyugaton felhősödött is az ég. Marika szokatlanul sokat beszélt. Olyan köny­­nyedén pergette a szavakat, mintha éppen moziba, cirkuszba vagy hosszabb sétára indultunk volna. Néha felkaca­gott, néha meg-megállt egy-egy kirakat előtt, mintha választani akarna valamit, majd tovább andalogtunk: neki sem volt sürgős, én is ráértem. Közben leültünk egy padra. Körös­körül zöld pázsit, meg rengeteg színes virág pompázott. Hirtelen megfogta a karomat:- Hallod? ... Tücsök muzsikál... En­gem búcsúztat... Most éreztem először hangjában a keserűséget. Tovább mentünk. Játékszer­üzlet kirakata előtt álltunk meg. Néze­gettük a játékokat.- Milyen játékot veszel a fiadnak? - kérdezte. - Nem tudsz választani? ... Igaz, neki még csak csörgő meg cumi kell. Várjál egy kicsit, rögtön jövök - mondta és bement az üzletbe. Kis idő múlva visszatért, kezében apró doboz­zal. — Tessék, a kisfiádnak! Felnyitottam a doboz tetejét: apró repülőgép kéklett benne.- Azt szimbolizálja a gép, hogy nőj­­jön nagyra a fiad és törjön az ég felé ...- Köszönöm! - mondta megiiletődve, s ahogy be akartam csukni a doboz fedelét, elügyetlenkedtem a dolgot. A parányi gép a kőre pottyant és le­törött az egyik szárnya. Marika felnevetett:- Most már nem adhatod a fiad­nak . . . Tartsd meg magadnak, emlé­kül ... ha akarod .. . Most már az én szárnyszegett életemet szimbolizálja ... Ezt a pici szárnydarabot én tartom meg, s ha valamikor találkozunk még ... Közben meglódult a szél és sötét felhő szaladt a napra.- Esni fog — tekintettem az égre. Jóformán ki sem mondtam, fényes vil­lám hasított ót az égen, megdördült és esni kezdett. Nagyszemű zópor szálkáz­­ta a levegőt.- Jól kifogtuk.- Semmi az egész. A nyári zápor hamar elvonul... Valóban nemsokára elvonult, de jócskán lehűtötte a levegőt. Lúdbőrös lett Marika karja. Az utca macskakövén vastagon folyt a víz, de már világoso­dott. Marika rámnézett.- Ha nem haragszol meg, írok majd.- írjál.- Majd verset is küldök, jó?- Küldjél.- Megírod a véleményed?- Nem értek én ahhoz.- Dehogynem ... És bárhová kerülsz, a címedet okvetlenül írd meg . .. Meg­ígéred?- Meg . . .- A feleségednek majd mondd meg, hogy üdvözlöm ... a kisfiádat meg csó­kolom ... Közben kiértünk a pályaudvarra, Ma­rika felszállt a vonatra, az ablakba könyökölt. Aztán elindult a vonat.. .- írok ... okvetlenül írok - kiáltotta még. A vonat elrobogott, a napsugár meg újra perzselt már. (folytatjuk) 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom