A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-10-06 / 40. szám

Kőiben megtudtam, hogy Nagy János volt a támadóm, • akit hat évi szabadságvesztésre ítélt a bíróság.

Anyád gyakran meglátogatott. Bár nem éltünk valami jól az utóbbi időben, az eset ót is megviselte. Olyan volt, mint az árnyék.

— Látod, látod, enélkül ellehettünk volna — szokta mondogatni és örökké könnyben ázott a szeme.

A pártbizottságról is jöttek iótogotók. Biztattak:

— Minden rendbe jön s nem lesz semmi baj. Csak fel a fejjel!

Fel ám, csakhogy gyenge voltam, mint az őszi légy.

És eljött hozzám Botlík Imre is. Tört, borostás az arca, Táskás a szeme alja. Mintha éveket öregedett volna. Dőlt belőle az italszag.

— Nehéz időket élünk — mondta maga elé bólogatva. — Ezerszer megbántam már, hogy elpártoltam a komiszárságot, meg én, mint a kutya, amelyik hetet kölkezik ... Az ember kilehelheti a lelkét, ugyebár, az;án az a köszönet, hogy kést döfnek a hasába, szentségit az ilyen helyzetnek!... Megmondtam én időben, hogy néhány nagyokosnak előbb ki kell verni a méregfogát, nem lehet ezekkel kesztyűs kézzel bánni.

A kórházban töltött négy hónap alatt éppen eleget gondolkozhattam. Nem annyira a testi, inkább a lelki fájdalom keserített el. Az az igazság, hogy a telkemen ütődött nagyobb seb. Sok mindenre számítottam, csak arra nem, hogy csalódnom kell az emberekben, azokban, akiken segíteni akartam. akikért dolgoztom, tanultam. Megfakultak, fényüket veszítették a szépen megfogalmazott gondolatok. Megtört a szárnyalásuk és széles ívben zuhantak lefelé, mint a hulló csillagok, amelyek csak pillanatokig ragyognak fel, % végül elnyeli őket a sötétség, a semmi. Ügy éreztem, szembe fordultak velem a saját gondolataim, s most visszaülnek és az arcomba röhögnek.

Hát érdemes volt?

És most hogyan tovább?

Vagy mégis a fekete hajú asszonynak van igaza, aki nem a célkitűzések elérésében, hanem az apró örömökben keresi a boldogságot, akit nem íűz ezernyi szól a környezetéhez, hanem szabadon lebeg a két felvonás közti szünetben és könnyű szárnyakon, pillangóként röpköd gyönyörről gyönyörre!?

Elméletben minden nagyon szép és egyszerű, a valóságban azonban egészen más. Nem adhatja fel az ember olyan könnyen a meggyőződését, hiszen nem szalad kés a testébe mindenkinek.

Végül elhagyhattam a kórházat.

Újabb meglepetés ért: kineveztek a járási székhely középiskolájának az igazgatójává.

Elemezni próbáltam az elmúlt hónapok eseményeit.

Nagy Jánost hat évre ítélte a bíróság, rendszerünk megátalkodott ellenségének bélyegezték meg. Ez is elgondolkodtatott. Szerintem Nagy János elsősorban a földjét, lovát, szekerét, vagyis az önállóságát féltette. Féltette a birtokát, amibe beleölte élete minden energiáját. Lehet, hogy Nagy János ma még ellenségnek látszik, ki tudja azonban, hogy mi lesz belőle öt vagy tíz év múlva. Még szövetkezeti elnök is lehet.

Talán én is hibát követtem el azon az emlékezetes estén. Ahelyett, hogy átültem volna az asztalához, koccintottam volna vele és emberséges szóval próbáltam volna jobb belátásra bírni, nyegleségemmel olajat öntöttem a lűzre, aztán bekövetkezett a tragédia.

Az igazgatói kinevezés határozottan megdöbbentett. Háromszáznegyven volt a tanulók száma, a tantestület pedig tizenhét tagú. Sem kedvet, sem rátermettséget nem éreztem magamban ahhoz, hogy megfeleljek a követelményeknek. Kézzel-lóbbal kapálództam a kinevezésem ellen, hasztalan. A tanfelügyelőség és a járási pártbizottság elvetette az érveléseimet. Végül a legnyomósabbal rukkoltam ki:

— Tudom, fájdalomdíj fejében ültettek az igazgatói székbe. Könyöradományra nincs semmi szükségem.

Ez sem használt.

— Ne okoskodj! Mielőbb foglald el a helyed, vár a munka. Mi bízunk benned, a többi mind mellékes.

A járási székhelyre költöztem. Kélszoba-konyho, fürdőszobás lakást kaptam. Barátságosan fogadtak a frissen festett falak. Mint valamikor az építkezésen. Hosszan néztem ki az ablakon. Február eleje volt, sűrű köd übe a tájat, vastag zúzmara a huzalokat és a csupasz ágakat, melyeken varjak gubbasztottak. A kályhában pattogott a tűz. Te a szőnyegen ültél és a körvasúttól játszottál.

Vajon mit hoz a holnap? — vetődött lel bennem újra meg újra a kérdés.

Hányszor kell még elölről kezdeni mindent? Másnap is ezekkel a gondolatokkal indultam az iskolába, az új munkahelyemre.

A volt igazgató ötvenöt év körü'i, aprótermetű emberke volt. Az isko'a átadása közben állandóan mormogott, dörmögött, mint a fenéken lőtt medvebocs:

— Mondhatom, jó helyre jött, hutai barátom, nagyon jó helyre.. . Ezek itt nem emberek, nem. Hogy még értelmiségiek! Röhögnöm kell... Az én képesítésem harmadfokú iskolára szól, számit is az valamit. Nem kell ide ész, dehogy kell. Sötétség, bólogatás ... Én nem tudok bólogatni, csak tanítani meg nevelni tudok, meg akarok is... Jól kösse fel azt a bizonyos fehérneműjét, aki itt igazgatóként meg akarja állni a helyét.. . Megpróbáltam én mindent az égvilágon, hiába ... Félreértés ne essék, fiatal barátom, nem akarom én magát elijeszteni, dehogy akarom. Meg az sem fáj, hogy leváltottak. Ellenkezőleg. Jobban örülök neki, mint bolond a micsodájának ... Kötelességemnek tartom, hogy figyelmeztessem. Meg aztán azoktól is vigyázzon! — mutatott a mennyezet felé jelentőségteljesen.

Ugyanis az emeleti részen a szlovák tagozat működött, külön igazgatósággal. Nem tudom, milyen ellentétek lehettek közöttük, sem akkor, sem később nem tapasztaltam semmit.

A volt igazgató még sok mindent elmondott az egyes tanítókról, tanácsokkal látott el és megígérte, nagyon szívesen segít, ho igényt tartok ró.

Két nap alatt végeztünk az átvétellel, végre aláírhattuk a jegyzőkönyvet. Aztán két-három hétig mást sem tettem, csak ismerkedtem a kollégákkal meg az új körülményekkel.

Nem találtam a helyemet. Elkeseredésem nőttön nőtt. Legszívesebben otthagytam volna csapot-papot.

Később azt hallottam, állítólag azért neveztek ki igazgatónak, hogy friss, új szellemet vigyek az iskola életébe, mivel a volt igazgató, a. régi kor embere, képtelen volt rá.

Egyébként a tanfelügyelőség sok hiányosságot tartott nyilván az iskoláról. Hogy csak néhányat említsek: nem működik a pionírszervezet — csillog, csillog kifelé, - de semmi belső tartalma nincs a munkának... Továbbá, hogy az iskola teljesen begubózik, teljesen elszakad az élettől... Hogy a tanítók nagy része nem végez iskolán kívüli munkát, a szövetkezetesítési agitációtól meg egyenesen irtózik . . . Hogy alacsony színvonalon áll az oktatás, a szlovák nyelv tanítása meg katasztrofális, nem beszélve a laza fegyelemről stb., stb.

Nekidűltem a munkának. Minden időmet és erőmet az iskolának szenteltem. Így múlt el néhány hónap, de semmi változás nem történt, pedig mindenre kiterjedt a figyelmem. Semmit nem hagytam szó nélkül. Mindamellett igyekeztem emberséges hangon beszélni mindenkivel, de hiábavalónak bizonyult minden igyekezetem.

Egy példa a sok közül: sehogy sem fórt a begyembe, hogy még el sem hallgat a tanítás végét jelző csengő, Berkes! kartárs máris rohan haza. Egy alkalommal a kijárathoz álltam és vártam, mikor rohan már elfele az én igyekvő kollégám. Végre jött.

— Hová, hová rohanunk, Berkesi kartárs? — kérdeztem csendesen, gúny és erély nélkül.

Ügy nézett rám, mintha hülyének tartana.

— Én!?... Hát építkezem, igazgató elvtárs! - mondta csodálkozó felháborodással, hogy én még azt sem tudom. - Minden percet ki kell használni, őszre szeretnék beköltözni.

— De délután maga az ügyeletes.

— Megkértem Fehér kartársnőt, hogy

helyettesítsen, és ő megígérte... —

bizonytalanodott el Berkesi.

— Az ilyen helyettesítésekben nincs sok köszönet - mondtam én. — Sem ma, sem a jövőben nem engedélyezem.

Berkesi attól a naptól fogva úgy nézett rám, mint valami leprósra. Mások is hasonlóan vélekedtek rólam, pedig távol állt tőlem minden rosszindulat, csupán az iskola munkáján akartam javítani. Féltettem a tanulókat, az iskola becsületét, amit éppen eléggé fejára ttak.

A cél érdekében valóban minden időmet az iskolában töltöttem. Kora reggel mentem, s csak késő este vetődtem haza.

Majd én megmutatom a kartórsaknak, hogy lehet iskolán kívüli munkát végezni, ha valaki akar, határoztam el. Megalakítottam a táncegyüttest és a színjátszó csoportot.

Ez sem használt.

Kollégáim a hátam mögött beleröhögtek a markukba: dolgozz, csak dolgozz, te barom! Ha minden jól megy, még itt is meglékelhetnek!

Két, két és fél év elteltével mégis változás állott be. Mert például a pionirszervezet munkája gyökeresen megváltozott, nagyot javult a tanulók átlagos előmenetele, néhány tanító már iskolán kívüli munkát is vállalt, a képesítetlen tanerők nagy része tovább tanult levelezői tagozaton, javult a szlovák nyelv tanításának is a színvonala, s a' fegyelemmel sem volt már annyi baj, mint eleinte.

A tanítók napja alkalmából kitüntetést kaptam. Jól esett az elismerés. Mégis csak értékelték az erőfeszítéseimet. vagy ha mást nem, az akaratomat, mert tagadhatatlan, hogy nagyon akartam.

Viszont rosszul esett, hogy a tantestület néhány tagja összesúgott a hátam mögött: gürcölünk, mint a barmok, mégis ez a hajcsár kapja a kitüntetést. Hol itt az igazság!?

Nem mondom, akkor már volt a tantestületben hét-nyolc izig-vérig tanító ember, akik megértettek, támogattak és minden tehetségükkel az iskolát szolgálták.

Aztán olyasmi történt, illetve olyasmit vettem észre, ami nagyon megdöbbentett. Az utóbbi időben azt tapasztaltam, hogy fizetés előtt annyi pénz sincs a háznál, amin cigarettát vehetnék, főtt étel is alig akad, a lakásban rendetlenség. szenny, te pedig vézna és sápadt vagy, csak a nagy szemed világított a halvány arcodból.

(folytctjuk)

10