A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-10-06 / 40. szám

Kőiben megtudtam, hogy Nagy János volt a támadóm, • akit hat évi szabadságvesz­tésre ítélt a bíróság. Anyád gyakran meglátogatott. Bár nem éltünk valami jól az utóbbi idő­ben, az eset ót is megviselte. Olyan volt, mint az árnyék. — Látod, látod, enélkül ellehettünk volna — szokta mondogatni és örök­ké könnyben ázott a szeme. A pártbizottságról is jöttek iótogo­­tók. Biztattak: — Minden rendbe jön s nem lesz semmi baj. Csak fel a fejjel! Fel ám, csakhogy gyenge voltam, mint az őszi légy. És eljött hozzám Botlík Imre is. Tört, borostás az arca, Táskás a szeme al­ja. Mintha éveket öregedett volna. Dőlt belőle az italszag. — Nehéz időket élünk — mondta maga elé bólogatva. — Ezerszer meg­bántam már, hogy elpártoltam a ko­­miszárságot, meg én, mint a kutya, amelyik hetet kölkezik ... Az ember ki­lehelheti a lelkét, ugyebár, az;án az a köszönet, hogy kést döfnek a hasá­ba, szentségit az ilyen helyzetnek!... Megmondtam én időben, hogy néhány nagyokosnak előbb ki kell verni a mé­regfogát, nem lehet ezekkel kesztyűs kézzel bánni. A kórházban töltött négy hónap alatt éppen eleget gondolkozhattam. Nem annyira a testi, inkább a lelki fáj­dalom keserített el. Az az igazság, hogy a telkemen ütődött nagyobb seb. Sok mindenre számítottam, csak arra nem, hogy csalódnom kell az emberek­ben, azokban, akiken segíteni akar­tam. akikért dolgoztom, tanultam. Meg­fakultak, fényüket veszítették a szépen megfogalmazott gondolatok. Megtört a szárnyalásuk és széles ívben zuhantak lefelé, mint a hulló csillagok, amelyek csak pillanatokig ragyognak fel, % vé­gül elnyeli őket a sötétség, a semmi. Ügy éreztem, szembe fordultak velem a saját gondolataim, s most visszaülnek és az arcomba röhögnek. Hát érdemes volt? És most hogyan tovább? Vagy mégis a fekete hajú asszony­nak van igaza, aki nem a célkitűzések elérésében, hanem az apró örömök­ben keresi a boldogságot, akit nem íűz ezernyi szól a környezetéhez, hanem szabadon lebeg a két felvonás közti szünetben és könnyű szárnyakon, pil­langóként röpköd gyönyörről gyönyör­re!? Elméletben minden nagyon szép és egyszerű, a valóságban azonban egé­szen más. Nem adhatja fel az ember olyan könnyen a meggyőződését, hi­szen nem szalad kés a testébe min­denkinek. Végül elhagyhattam a kórházat. Újabb meglepetés ért: kineveztek a járási székhely középiskolájának az igazgatójává. Elemezni próbáltam az elmúlt hóna­pok eseményeit. Nagy Jánost hat évre ítélte a bíró­ság, rendszerünk megátalkodott ellen­ségének bélyegezték meg. Ez is elgon­dolkodtatott. Szerintem Nagy János el­sősorban a földjét, lovát, szekerét, vagyis az önállóságát féltette. Féltette a birtokát, amibe beleölte élete minden energiáját. Lehet, hogy Nagy János ma még ellenségnek látszik, ki tudja azon­ban, hogy mi lesz belőle öt vagy tíz év múlva. Még szövetkezeti elnök is le­het. Talán én is hibát követtem el azon az emlékezetes estén. Ahelyett, hogy átültem volna az asztalához, koccintot­tam volna vele és emberséges szóval próbáltam volna jobb belátásra bírni, nyegleségemmel olajat öntöttem a lűz­­re, aztán bekövetkezett a tragédia. Az igazgatói kinevezés határozottan megdöbbentett. Háromszáznegyven volt a tanulók száma, a tantestület pedig tizenhét tagú. Sem kedvet, sem ráter­mettséget nem éreztem magamban ahhoz, hogy megfeleljek a követelmé­nyeknek. Kézzel-lóbbal kapálództam a kinevezésem ellen, hasztalan. A tan­felügyelőség és a járási pártbizottság elvetette az érveléseimet. Végül a leg­­nyomósabbal rukkoltam ki: — Tudom, fájdalomdíj fejében ültet­tek az igazgatói székbe. Könyörado­­mányra nincs semmi szükségem. Ez sem használt. — Ne okoskodj! Mielőbb foglald el a helyed, vár a munka. Mi bízunk ben­ned, a többi mind mellékes. A járási székhelyre költöztem. Kél­­szoba-konyho, fürdőszobás lakást kap­tam. Barátságosan fogadtak a frissen festett falak. Mint valamikor az épít­kezésen. Hosszan néztem ki az abla­kon. Február eleje volt, sűrű köd übe a tájat, vastag zúzmara a huzalokat és a csupasz ágakat, melyeken varjak gubbasztottak. A kályhában pattogott a tűz. Te a szőnyegen ültél és a körvasút­tól játszottál. Vajon mit hoz a holnap? — vetődött lel bennem újra meg újra a kérdés. Hányszor kell még elölről kezdeni min­dent? Másnap is ezekkel a gondolatok­kal indultam az iskolába, az új mun­kahelyemre. A volt igazgató ötvenöt év körü'i, aprótermetű emberke volt. Az isko'a átadása közben állandóan mormogott, dörmögött, mint a fenéken lőtt med­­vebocs: — Mondhatom, jó helyre jött, hutai barátom, nagyon jó helyre.. . Ezek itt nem emberek, nem. Hogy még értelmi­ségiek! Röhögnöm kell... Az én képe­sítésem harmadfokú iskolára szól, szá­mit is az valamit. Nem kell ide ész, dehogy kell. Sötétség, bólogatás ... Én nem tudok bólogatni, csak tanítani meg nevelni tudok, meg akarok is... Jól kösse fel azt a bizonyos fehérneműjét, aki itt igazgatóként meg akarja állni a helyét.. . Megpróbáltam én min­dent az égvilágon, hiába ... Félreér­tés ne essék, fiatal barátom, nem aka­rom én magát elijeszteni, dehogy aka­rom. Meg az sem fáj, hogy leváltottak. Ellenkezőleg. Jobban örülök neki, mint bolond a micsodájának ... Kötelessé­gemnek tartom, hogy figyelmeztessem. Meg aztán azoktól is vigyázzon! — mutatott a mennyezet felé jelentőség­­teljesen. Ugyanis az emeleti részen a szlovák tagozat működött, külön igazgatóság­gal. Nem tudom, milyen ellentétek le­hettek közöttük, sem akkor, sem később nem tapasztaltam semmit. A volt igazgató még sok mindent elmondott az egyes tanítókról, taná­csokkal látott el és megígérte, nagyon szívesen segít, ho igényt tartok ró. Két nap alatt végeztünk az átvétellel, végre aláírhattuk a jegyzőkönyvet. Aztán két-három hétig mást sem tet­tem, csak ismerkedtem a kollégákkal meg az új körülményekkel. Nem találtam a helyemet. Elkesere­désem nőttön nőtt. Legszívesebben ott­hagytam volna csapot-papot. Később azt hallottam, állítólag azért neveztek ki igazgatónak, hogy friss, új szellemet vigyek az iskola életébe, mi­vel a volt igazgató, a. régi kor embere, képtelen volt rá. Egyébként a tanfelügyelőség sok hiányosságot tartott nyilván az iskolá­ról. Hogy csak néhányat említsek: nem működik a pionírszervezet — csillog, csillog kifelé, - de semmi belső tar­talma nincs a munkának... Továbbá, hogy az iskola teljesen begubózik, tel­jesen elszakad az élettől... Hogy a tanítók nagy része nem végez iskolán kívüli munkát, a szövetkezetesítési agi­tációtól meg egyenesen irtózik . . . Hogy alacsony színvonalon áll az oktatás, a szlovák nyelv tanítása meg kataszt­rofális, nem beszélve a laza fegyelem­ről stb., stb. Nekidűltem a munkának. Minden időmet és erőmet az iskolának szentel­tem. Így múlt el néhány hónap, de semmi változás nem történt, pedig mindenre kiterjedt a figyelmem. Semmit nem hagytam szó nélkül. Mindamellett igyekeztem emberséges hangon beszél­ni mindenkivel, de hiábavalónak bizo­nyult minden igyekezetem. Egy példa a sok közül: sehogy sem fórt a begyembe, hogy még el sem hallgat a tanítás végét jelző csengő, Berkes! kartárs máris rohan haza. Egy alkalommal a kijárathoz álltam és vár­tam, mikor rohan már elfele az én igyekvő kollégám. Végre jött. — Hová, hová rohanunk, Berkesi kar­társ? — kérdeztem csendesen, gúny és erély nélkül. Ügy nézett rám, mintha hülyének tartana. — Én!?... Hát építkezem, igazgató elvtárs! - mondta csodálkozó felhábo­rodással, hogy én még azt sem tudom. - Minden percet ki kell használni, ősz­re szeretnék beköltözni. — De délután maga az ügyeletes. — Megkértem Fehér kartársnőt, hogy helyettesítsen, és ő megígérte... — bizonytalanodott el Berkesi. — Az ilyen helyettesítésekben nincs sok köszönet - mondtam én. — Sem ma, sem a jövőben nem engedélyezem. Berkesi attól a naptól fogva úgy né­zett rám, mint valami leprósra. Mások is hasonlóan vélekedtek rólam, pedig távol állt tőlem minden rosszindulat, csupán az iskola munkáján akartam javítani. Féltettem a tanulókat, az isko­la becsületét, amit éppen eléggé fe­jára ttak. A cél érdekében valóban minden időmet az iskolában töltöttem. Kora reggel mentem, s csak késő este vetőd­tem haza. Majd én megmutatom a kartórsak­­nak, hogy lehet iskolán kívüli munkát végezni, ha valaki akar, határoztam el. Megalakítottam a táncegyüttest és a színjátszó csoportot. Ez sem használt. Kollégáim a hátam mögött bele­röhögtek a markukba: dolgozz, csak dolgozz, te barom! Ha minden jól megy, még itt is meglékelhetnek! Két, két és fél év elteltével mégis változás állott be. Mert például a pio­­nirszervezet munkája gyökeresen meg­változott, nagyot javult a tanulók átla­gos előmenetele, néhány tanító már iskolán kívüli munkát is vállalt, a ké­pesítetlen tanerők nagy része tovább tanult levelezői tagozaton, javult a szlovák nyelv tanításának is a szín­vonala, s a' fegyelemmel sem volt már annyi baj, mint eleinte. A tanítók napja alkalmából kitünte­tést kaptam. Jól esett az elismerés. Mégis csak értékelték az erőfeszítései­met. vagy ha mást nem, az akarato­mat, mert tagadhatatlan, hogy nagyon akartam. Viszont rosszul esett, hogy a tan­testület néhány tagja összesúgott a hátam mögött: gürcölünk, mint a bar­mok, mégis ez a hajcsár kapja a ki­tüntetést. Hol itt az igazság!? Nem mondom, akkor már volt a tan­testületben hét-nyolc izig-vérig tanító ember, akik megértettek, támogattak és minden tehetségükkel az iskolát szol­gálták. Aztán olyasmi történt, illetve olyasmit vettem észre, ami nagyon megdöbben­tett. Az utóbbi időben azt tapasztaltam, hogy fizetés előtt annyi pénz sincs a háznál, amin cigarettát vehetnék, főtt étel is alig akad, a lakásban rendet­lenség. szenny, te pedig vézna és sá­padt vagy, csak a nagy szemed vilá­gított a halvány arcodból. (folytctjuk) 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom