A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-08-25 / 34. szám
Diákkoromban sokszor átutaztam Zvolenon, de magából a városból vajmi keveset láttam. A régi vasúti pályaudvar fogadott az új elkészültéig, meg a város fölé emelkedő vár. Ez is az is hallgatott a Garam mentén dúló harcokról nem is olyan régen. A vasúti pályaudvar köszöntött mindig, ha Zvolenban átszálltam a bratislavai gyorsra. Arról azonban nem tudtam, mi játszódott le a vasútállomáshoz tartozó épületekben, 1944-ben. Ezért felkerestem Zvolenban a Szlovák Nemzeti Felkelés még élő résztvevőit, akik elmondták élményeiket a 35 évvel ezelőtt történt eseményekről. Főleg a vasúti műhelyről lesz szó, amelyben olyan emberek dolgoztak, akik nem ijedtek meg a saját árnyékuktól, de még a német bombázóktól sem. A mindennapi munka végzése közben egyre többször gondoltak arra, hogyan lehetne megszabadulni a német betolakodóktól és kiszolgálóiktól. Ekkor jelent meg közöttünk Banská Bystricából a felkelő szlovák hadsereg megbízottja, Čani Štefan ezredes, hogy készítsenek páncélvonatot. A műhelyvezetőség eleget téve a felszólításnak szeptember végén hozzákezdett a munkához. Pedig sejtelme sem volt arról, hogyan néz ki egy páncélvonat. Arról nem is beszélve, hogy nem volt tervrajz, tapasztalat, anyag, semmi. A páncélvonat építési munkálatainak vezetésével Trnka Ondrej műhelymestert bízták mea. Csoportvezetőnek pedig Mozola Ondrej szemelték ki. A következő napon már készült a „Štefánik" páncélvonat. Tervrajz készítésére nem volt idő. Menet közben oldották meg a felmerülő problémákat. Hogyan helyezzék el rajta a lőfegyvereket, kigondolták a tapasztalt műszakiak és a munkások, köztük Truban P. idős kommunista. Legtöbbet segítettek persze Končko Karol mérnök, valamint Trnka és Mozola mühelymesterek. A munkások és a műszakiak a kapott feladatot hősi tett végrehajtásának tekintették. Éjjel-nappal dolgoztak, sokszor erejüket fölülmúlva. Nem ismerték a fáradságot és a félelmet. Mindent meg akartak tenni azért, hogy szétzúzzák a fasizmust. Csak akik hozzájuk hasonlóan gondolkoztak, hittek abban, hogy a páncélvonat valaha is elkészül. Pedig tizennégy nap múlva szolgálattevésre előállították a „Štefánik" páncélvonatot. Az egyre rosszabbodó feltételek és a németek állandó bombázása ellenére is kész volt a műszakilag már jobban kivitelezett „Húrban". Méghozzá tizenegy nap alatt. A legtökéletesebbre sikerült „Masaryk" páncélvonat tíz nap múlva gördült ki a műhelyből. A három páncélvonat mindössze öt hétig készült s az igyekezet mindenképpen a hősiesség és harci elszántság eredménye volt. Persze a megszállók elleni harc ezzel nem ért véget azok számára, akik a páncélvonatokat elkészítették. Ónként jelentkeztek szolgálattevésre, hogy a felkelő hadsereggel közösen csapást mérjenek a fasisztákra. Tudták, hogy vállalkozásuk áldozatokat is követel. Mindkét oldalon sok volt a halott és a sebesült. A páncélvonat legénysége mégis várakozáson felül teljesítette feladatát. Néhány frontszakaszon (Hronská Dúbrava, Žiar nad Hronom, Stará Bystrička, Brezno-Červená Skala, Tisovec-Brezno, Kriváň- Tomašovcej nagy veszteségeket okoztak az ellenségnek. Különösen Banská Bystricánál és Čremošnénál, ahol a felkelők a legkeményebb harcot folytatták a német katonaság ellen. A túlerővel szemben persze nem tudtak győzedelmeskedni. Ennek ellenére, hősiességükkel örökre beírták nevüket a Szlovák Nemzeti Felkelés történelemkönyvébe. A páncélvonatok legénységének egy része hősi halált halt, más része él. S az életben maradottak Zvolenban találkoztak a Szlovák Nemzeti Felkelés 35. évfordulója alkalmából. Az életbenmaradottak emlékeznek arra, amit fePAVEL HAŠK0 Az ifjú generáció megőrzi az SZNF hagyományait számára készítették el a szerelvényeket. Úgy dolgoztunk, hogy fölöttünk gyakran elhúztak a német stukák. Hogy az életünket tettük kockára valamennyien. Mikor a németek Losonc (Lučenec), Červená Skala és Martin felől nyomultak előre, egyre reménytelenebb helyzetbe kerültünk. Minden nyomot eltüntettem, amely felismertette volna a németekkel, hogy ellenük dolgozunk. A páncélvonatokat alagútba tolattuk. Október 27-én a németek megszállták Banská Bystricát. Valamennyiünk számára elkezdődött a kálváriák sora. Mindenki a legjobb belátása szerint cselekedett. A hegyek nyújtották a legbiztosabb menedéket. Trnka Ondrej mühelymester így emlékezik:- Mikor megtudtuk, hogy kitört a Szlovák Nemzeti Felkelés, nem volt vitás, hogy melyik oldalon a helyünk. A vasúti műhely vezetősége engem A páncélvonat legénységének néhány tagja - háttérben a zvolení vár lejteni nem lehet soha. Knočko Karol mérnök mondja:- Velan Hugo mérnök, tartalékos főhadnagy jött utánunk a vasúti műhelybe a felkelő hadsereg megbizottjaként. Annyit kérdezett: Tudnánk-e páncélvonatot készíteni? A szükebb vezetőség gyorsan meghányta-vetette a dolgot. Aztán cselekedtünk. Megszerveztük a műszakiak és a munkások csoportját. Hozzákezdtünk az igényes és felelősségteljes munkához. Körülbelül húszán a páncélozás nehéz munkáját végezték. Vagy harmincon meg a lőfegyverek bízott meg a két csoport munkájának irányításával. Két műszakban dolgoztunk. Félelemnek nyoma sem volt bennünk. Mikor német bombák hulltak le a közelünkben, akkor sem keresett senki fedezéket. Erőnket felülmúlva dolgoztunk, néhányon haza se mentünk éjszakára, ott aludtunk a műhelyben. A gyerekek vagy a feleség hozta utánunk az ételt. Tizennégy nap alatt elkészült a páncélvonat. Magunk se hittünk a szemünknek. Aztán a súlyos és kemény harcok következtek. A kemény és eredményes harcok. Többen hősi halált haltak. Mert végül is a túlerővel szemben felmorzsolódtunk. A hegyekbe húzódtunk vissza. Haza nem mehettem. Keresett a Gestapo. Hozzátartozóim a németek által megszállt területen éltek. Fogságba estünk. Azt hazudtuk a németeknek, hogy munkások vagyunk, s megyünk megjavítani a megrongálódott pályatesteket. Elhitték, továbbengedtek. Tomašovban, a sógoromnál ismét a kezükbe kerültem. A sógoromnak és a sztarosztának kellett bizonyítaniuk, hogy nem vagyok partizán, vasutas vagyok, akinek a megrongáló-
