A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-08-18 / 33. szám
Ötször mondta ki az igent A patak, vagy inkább folyócska nagy kanyarulatokat téve, kertektől övezve folyik keresztül a falun. Vizét a „fóliás mesterség" mívelői használhatják ki a legjobban. A koradélutáni eső nyomait szárítják a Nap sugarai, melyek a szél által terelgetett, foszladozó felhők közül bújtak elő. Hétköznap délután. Az utcákon senki, az emberek még munkahelyükön lehetnek. Csak ő ül az utcai, pádon, kezeit a görcsös botra — a hétköznapi görbebotra - rakva, ültében a palánkot támasztva hátával. Ugyanúgy, mint tavaly, amikor először jártam itt. Úgy ítélem, első pillanatra, hogy nem változott rajta semmi. Csak közben eltelt egy esztendő. Már kilencven éves. Csontos, bütykös ujjak, inas kezek, borostás áll, huncut mosoly. A bársonykabát alatt fekete mellény, - vagy melles? pruszlik? ki tudja, hogy hívják itt? (lám, ezt nem is kérdeztem meg!) — kis órazsebbel. Nem tudom, látott-e a zseb valaha órát? Ezüstláncon fityegőt. Valószínűnek tartom, hogy nem. — Aha, mondja, mikor a tavaly készített felvételeket mutatom (egyébként már régen küldtem belőlük). — Nem tudtuk elképzelni, ki küldte, ki készíthette őket, mikor nézegettük. Akkor gyerünk be. Megyünk. Ö elöl, botra támaszkodva, és egyenesen borért. Vissza már bot nélkül, azt valahol lerakta, de üveggel a kezében. (Valaminek csak kell a kézben lenni.) A ház melletti nyárikonyhafélében ülünk le. Poharakat vesz elő, ízlelgetjük a bort. Sa~ vanykás, mint a tavalyi. De ízlik. - Nem sikerült eladni a szőlőt, így hót kipréseltük mindet, - mondja. Lassan találjuk meg a beszélgetés fonalát, a tavaly elkezdettét, de már nyomon vagyunk, lassan kialakul a kép, egy ember élete. 1889-ben látta meg a napvilágot Zsalkovics Sándor és Bihercz Mária gyermekeként. Az öt egyikeként. Ferencz József uralkodása alatt. Teltmáit az idő, peregtek az évek, de a császár és király csak nem akart- tudomást venni az ő létezéséről. Amikor azonban Gavrilo Princip szerb diák meggyilkolja Ferdinánd trónörököst, az agg uralkodónak eszébe jut az éppen leszerelt Zsalkovics Lajos is. Háromévi katonáskodása után újabb négyre rukkol be. Hej, pedig ha idáig nem tanúsított különösebb érdeklődést iránta a császár, most igazán felesleges volt. Hiszen leszerelése után alig ért rá megnősülni és ismét ment. Felesége Seres Etel - Adél. (Tényleg, a feleség, Adél néni hol van? Tavaly, mikor itt jártam a tarka babot fejtette egy kis széken ülve az udvaron.) - Fürdőben, már jó ideje. Fölerősítő kúrán.- Mikor jön haza? Volt utána, Lajos bácsi?- Talán hat hét múlva megjön. Utána? Ha engem akar, kíváncsi rám jöjjön haza! - és szeme sarkában, szája szegletében ismét megjelenik a huncut mosoly. A véletlenek szerencsés találkozása folytán Isonzo és Doberdo vérfürdőiben és rettenetében nem vesz részt, - szerencse a szerencsétlenségben -, nem küldik ki a frontra. — Ha kiküldenek, biztosan nem tértem volna vissza, vagy valajni nyavalyával jöttem volna meg. Ma már nem ülnék itt... De itt van. A pozsonyi 72-es gyalogezred katonája hétévi szolgálata leteltével végleg leszerel és folytatja a már megszokott falusi életet. Jár tovább az ősök által kitaposott úton. Apjától kapott kevéske földjén dolgozik, szaporítja azt. Szánt, vet, arat; vesz, elad. Jönnek a gyerekek: tizenkettő. Munka is van ám elég, mert az örökölt föld, és ezt senki sem tagadhatja, becsületes munka nyomán egyre gyarapodik. Sokat dolgoztunk ám, - emeli fel nehézkesen a kezét, görcsös mutatóujját, hogy azután, mire ismét az asztalra érne, megfogja a teli poharat, és ismét igyunk. — Egészségünkre! Kellett a föld; ha a gyerekek között osztani kellett volna, ugyancsak kevés jutott volna mindegyiknek. De osztani nem kellett. Ezt viszont előre nem tudhatta, ötvenegyben beállt vele a szövetkezetbe. Na, nem az első szóra, ragaszkodott a verejtékével, kétkeze munkájával megszerzett földhöz, de beállt. Nem bánta meg, így mondja. Két év múlva nyugdíjba ment, de azért tesz-vesz a ház körül. Rég nem unatkozott. — Lajos bácsi, mi a titka a hosszú életnek? Rám néz, nem érti a kérdést. Még egyszer meg kell ismételni. Nagyot hall már. Aztán ősz fejét ingatva mondja: — Nem tudom. Igazán... nem is tudom. .. — Mire, milyen eseményre emlékszik vissza a legszívesebben? — Mire is, na... Hát az szerencse volt, hogy nem kerültem ki a frontra. Az. Az nagy szerencse volt. — És mi az, amire nem szívesen emlékszik? — Nem tudom. Mi dolgoztunk mindig. A rosszat hamar el kellett felejtenünk, ha történt is velünk ilyesmi. (Történt, persze, hogy történt. Tudja mindenki, mi is, a fiatalabb nemzedékhez tartozók, hogy Közép-Európában, a Kárpátmedencében történt egy és más a huszadik század eseményekben és izgalmakban bővelkedő első felében. Miért nem említi hát ezeket? Bizalmatlan volna velem szemben? Aligha. Az élet sosem állt meg és kár volna már innét, a kilencedik ikszen túlról fájó emlékek felidézésével sebet szakítani.) Témát váltunk. — Volt-e beteg Lajos bácsi? — Egyszer a gyomrommal. Három hónapig itatott velem az orvos valamiféle teát. Csak azon éltem. Azután mondom neki egyszer: van ám nekem olyan jófajta pálinkám, rum. Az aztán talpraállított. Egyszer a lábam volt eltörve, az is rendbe jött. Tavaly szüretkor meg a létra csúszott el velem, s a bordámat ütöttem meg. Múltkor szintén, mikor alkalmasint elszunnyadtam a széken ülve, és leestem. Fáj is még, de majd csak rendbe jön. — Szórakozás? — Kocsmába jártunk. Meg fonóházba a lányok után. Kukoricafosztás volt... olyan falusi mulats'agok. Ilyenkor mindig énekeltünk is. Hogy mit? Hát. . . mór nem is tudom, de énekeltünk. Ja, azt is, hogy: Kertem alatt három vályú, Abban iszik három nyáj juh... Miből is van ez? Na. ..- A János vitéz.- Az, a János vitéz. Meg még mást is, csak nem jut eszembe. Olvasni is szerettem, szeretnék is, csak a szemem, az már nem a régi. (Az asztalon a Vasárnapi Új Szó.) Rövid időre megszakad a beszélgetés - addig tölt és iszunk egy kortyot — majd ismét a katonaság, régi aratások, cséplések, szokások, viselet kerül szóba.- Lajos bácsi, ha jól tudom többször házasodott, többször mondta ki az igent.- Csak a feleségem maradt a régi, mondja nevetve. Hatvanöt éve élnek együtt élete párjával, Adél nénivel. Megvolt már az ezüst-, arany-, gyémántlakodalmuk. Az idén pedig házasságuk hatvanötödik évfordulóját ünnepelték.- Ez volt a vaslakodalom, vagy, hogy is mondják...- Hány unokája van Lajos bácsinak?- Huszonkettő... vagy huszonhárom?- Dédunoka?- Az kettő. Tizenkét gyerek, huszonhárom unoka, két dédunoka, összeadva egy kis lakodalomra való embert kapunk végeredményként.- Az egészség?- Már azért nem a régi, de megvagyok. A ház körüli munkákból még ezt-azt elvégzem. Délelőtt is a szőlőt hoztam kicsit rendbe. Hát igen. így telnek a napok, hetek, hónapok, évek. Neki már a kilencvenegyedik. Fölkelünk, indulok. Botját keresi és a kapuig kísér. Kissé hajlott háttal áll az utcaajtóban, kalapját a kezében tartva int utánunk. GORFOL JENŐ A szerző felvételei 15
