A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-08-18 / 33. szám
HULL..." A címül választott gondolattöredék Király László, erdélyi költő egyik verséből való (A régi mesterek. Heltai), ám, hogy világosabbá váljék mondanivalója, nem árt többet is idézni belőle: „Nem kell semmire várnod: vedd hát könyveik, olvasd. Gondod semmibe hull, s ez tart meg, nem egyéb.” Soraim szemfüles olvasójának ennyiből már bizonyára feltűnt, hogy én is az „Egy hónap — egy könyv"-kérdéskör tájékán körülményeskedek (Koncsol László vitaindító írása a Hét 1979-10. számában jelent meg). Igen, valóban ide szerettem volna kilyukadni, s le kell szögeznem már elöljáróban: nagyon jó dolognak tartom, hogy hetilapunk hasábjain is szóba került az olvasómozgalom kérdése. Néhány hozzászólás mór megjelent (óm mostanra mintha el is akadt volna az eszmecsere), a szerzők elmondták véleményüket — aztán minden marad a régiben. Azt hiszem, lassan elérkezhetnénk mór arra a pontra, amikor nem (ól-)javaslotokro lenne szükségünk hiszen ezidáig is szép csokorra valót összegyűjthettek (volna) belőlük az illetékesek. A tetteket, a javaslatok megvolósításót hiányolom! Tudom, tudom... Az olvasómozgalom egy hosszú folyamat, nem várhatunk máról holnapra eredményeket... így csupán két „apróságot" szeretnék hangsúlyozni (egyébként más hozzászólók is érintették már őket): 1. Nem ártana fölülvizsgálni irodalomoktatásunk helyzetét (illetve az irodojmat-oktatóknak saját lelkiismeretüket - a néhány tiszteletreméltó kivételtől éltekintve!). A nemrég lezajlott Móra—Móriczvetélkedő kapcsán szisszentem föl a következő mondaton: „Akadtak versenyzők, akikről az országos elődöntőn derült ki, hogy nem olvasták Móra Ferenc egyik legkiválóbb regényét, az Ének a búzamezőkről-t.” (-lacza-: Vetélkedő - tanulságokkal; Hét, 1979-24. 7. o. A szerző egyébként több aggasztó példát is közöl!). Most nem az efféle szellemi erőpróbák létjogosultságát illetve eredményeit vitatom (mert nyilván vannak eredményei), csupán arra szeretnék rámutatni: irodalmi vetélkedőn feltehetően az irodalmat-szeretők vetélkednek (jelen esetben döntő többségük középiskolás), és ha még ők sem olvasnak ... Véleményem szerint az iskolánok kéne a legnagyobb feladatot magára vállalnia. Mondom: kéne... ÚJ KÖNYVEK Egy szlovákiai születésű fiú, Fabrici Feri, az 1948-as események után szüleivel együtt Nyugatra szökik. Apja tehetséges mérnök, találmányaival Nyugat-Németországban is megteremti családja számára a jólét bizonyos fokát, tragikus holóla után azonban a mór huszonkét éves Feri az amerikai kémszolgálat egyik tisztjének, Ossmitsch százasodnak a hálójába kerül, s megfelelő kiképzés után vele együtt titkos küldetésben, kártevő szándékkal visszatér szülőföldjére. Hogyan ismerkedik meg régi hazája megváltozott életével, hogyan döbben rá lépésről lépésre a maga elhibázott szándékára, hogyan fordul vissza úgyszólván az utolsó pillanatban a szakadék széléről — erről Ha az irodalmi nevelés megfelelő lenne, nemigen kellene olvasómozgalmakon tömi a fejünket, mivel az iskolapadokat csupo könyvbarát emberpalánta hagyná el, ami persze a szülőkre is visszahatna. Irodalomoktatásunk azonban olyannyira tankönyvízű (a tankönyvek milyenségére egyébként lásd legutóbb: Morvoy Gábor; Új Szó, 1979. 6. 19.; 4. o.), hogy ne csodálkozzunk azon, ha a gyerekek nem kötődnek egy életre oz írott szóhoz, még a kötelező olvasmányokat sem olvassák el (sőt, talán azokat legkevésbé!), és örülnek ha megszabadulnak a könyvek nyűgétől. Teljesen igaza van Sági Tóth Tibornak (Hét; 1979—18. 15. o.), amikor azt fejtegeti, hogy a Koncsol László által javasolt iskolai könyvvásárlás „adminisztratív és kényszerítő jellegű norma” lenne. A könyvesboltok forgalmának fellendítését talán elősegítené, de az olvasóvá nevelés terén elenyészően kevés szerepe lehet. Szerinte is oz iskolai irodalomoktatás hivatott e szerep betöltésére, és — legalábbis ez érződik soraiból — az meg is felel az elvárásoknak. Úgy vélem azonban, vannak még ott hiányosságok (amint azt már fentebb bizonygatni igyekeztem), s nem lenne talán érdektelen, ha az illetékesek elgondolkodnának a fennálló helyzet megjavításának lehetőségeiről. 2. Hogy lehet ott olvasómozgalomról még csak ábrándozni is, ahol az egyetlen magyar könyvkiadó egyszerűen nem képes idejében megjelentetni új kiadványainak katalógusát, amikor meg végre napvilágot lát, szinte lehetetlen hozzájutni! Erről nem beszélni kell (ha félmillióan szólnak hozzá, akkor sem készül el előbbi), hanem inkább meg kéne csinálni időben (ehhez odalékul lásd Szigeti László; Új Szó, 1979. 6. 11.; 4. o., majd Dr. Fonod Zoltán válaszát: Új Szó; 1979. 7. 2., 4. o. és o szerkesztőség megjegyzéseit ugyanott). Ha már könyvkiadónknál tartunk, mindenképpen meg kell említeni az Elsőosztályosok Könyve elnevezésű okciót, amely - úgy tűnik — életképesnek bizonyul. Ilyen és ehhez hasonló kezdeményezésekkel talán többre mennénk! No, de én nem tamáskodni akartam eredetileg, hanem inkább Urbán Aladár egyik javaslatát próbálnám komolyan venni, s elmondanám róla elképzeléseimet. Nevezetesen a következő sorokra gondolok: „... a Hét rendszeresen (havonta legalább egyszer) hozzon elvi jelentőségű cikkeket, módszertani írásokat, recenziókat, kritikászól Egri Viktor Szivet cserélni nehéz című érdekes, izgalmas regénye, amely a szerző nyolcvanadik születésnapja tiszteletére jelent meg a Kozmosz Könyvek sorozatban. Immár harmadik kiadásban látott napvilágot Szabó Béla ifjúsági regénye, a Marci, a csodakapus. A könyv a második világháború utolsó esztendejébe vezet vissza bennünket. Marci egy külvárosi szegény cipész fia, akinek minden vágya az, hogy a város legjobb futballkapusa legyen. Ennek egy okadálya van, a szegénység. Ezért veri édesapja, hiszen a futballozással rongálja a cipőjét, s ezért alázhatja meg lépten-nyomon osztálytársa, Gombos Laci. Vágya egyelőre csak álmában teljesülhet; a valóságbon, bár tanulni szeretne, kicsapják az iskolából. További sorsába beleszólnak a megváltozott körülmények: városa felszabadul, barátságot köt Grigorijjal, a szovjet sekat, olvasói élménybeszámolókat...” (Hét; 1979-17. 15. o.). Nos, recenziókat, kritikákat - azt hiszem, nem kell különösebben bizonygatnom - szinte hetente olvashatunk a CSEMADOK lapja hasábjain. Erről az oldalról tehát nyitott kapukat dönget Urban Aladár, viszont sugall egy jelentős kérdést: a két műfoj elméleti körülhatárolásának és az ezzel kapcsolatos problémák vizsgálatának szükségességét. Az alábbiakban tehát kíséreljük meg a recenzió és kritika fogalmának a meghatározását, és nézzük milyen oz egymáshoz és az olvasók egyes rétegeihez való viszonyuk! Most nem szeretnék unalmassá válni azzal, hogy a szótárak és lexikonok adatait fölsorolom a megvizsgálandó kifejezésekkel kapcsolatban (bárki utánanézhet, ha mégis érdekli I), inkább azt mondanám el, milyen tanulságokat szűrtem le én az egyes meghatározásokból. Számomra úgy tűnik (de lehet, hogy ezt már más is „fölfedezte", sőt le is írta valahol), hogy eredetileg mindkét kifejezés — az egyig görög, a másik latin gyökerű - valamely irodalmi vogy tudományos mű illetve műalkotás alapos elemzését, bírálatát jelentette szakember tollából. Később azonban a recenzió bizonyos jelentésváltozáson ment át, és napjainkra a sokak által igénytelenebbnek (sőt, akár gerinctelenebbnek) tartott könyvismertetés értelemben használatos. Ügy tűnik - ha egyáltalán ilyen esetekben jósolni lehet -, Idővel a recenzió megreked oz utóbbi értelmezésnél, a kritika pedig továbbro is az alapos szakmai elemzés, bírálat formában funkcionál. A kritikának tehát inkább volamely művészet, tudomány belső életében van döntő súlyo, míg a recenzió a szélesebb tömegek felé közvetíti azok legfrissebb alkotásait, eredményeit. Elsődleges célja a figyelem fölkeltése, amolyan „étvógycsinálás”, sok esetben bizony igen közel áll o reklámhoz. Túlzottan nem is csodálkozhatunk hót, ha Remenyik Zsigmond ilyeneket ír róla keserű szájízzel; kissé persze túllőve a célon: „A kritika az emberi szellem legtermékenyítőbb eszköze. A recenzió baráti vóllonveregetés, vozallusi meghunyászkodás, kiadói vogy egyéb kapitalista üzelmek takargatása vagy szépítgetése." (Korunk; 1934—4; 304-305. o.). Remenyik meghatározását, a két műfaj ilyen merev szembeállítását általánosítva természetesen nem fogadhatjuk el (még ha „van <s benne valami”). Főleg akkor kell óvabészorvossal. Mivel Marci segít ápolni a szovjet sebesülteket, Grigorij megajándékozza Marci csapatát egy vadonatúj futball-labdával. Elhatározzák, hogy összemérik erejüket Gombosék csapatával. Melyik csapat győz? Ez is, meg Morei életének további alakulása is kiderül a regényből. Iva Hercíkovóval, az öt lány a sarkamban című regény szerzőjével mór megismerkedett a magyar olvasó. A második szerelem című könyve tulajdonképpen folytatása az előbbi történetnek, bár önmagában is érdekes olvasmány. A második szerelem hősnője is Natasa, a töprengő kislány, aki megveti az alakoskodást és a felületességet. Tovább tart az öt serdülő lány barátsága is, csakhogy a lányok közben „idősebbek” lettek, kissé megkomolyodtak, s most kezdik megismerni, mi az igazi barátság. Egyikük az tosabban fogalmaznunk, ha a recenzió célját is figyelembe vesszük mai szocialista társadalmunkban. S ez nem más mint — fentebb már utaltam ró - elsődlegesen az olvasók érdeklődésének a felkeltése (tehát nem üzleti érdek!). Ebből aztán az is következik, hogy ha minden újonnan megjelent munkáról csupán a - tudományok belső életében szerepet játszó - kritika szigorával adna hírt a sajtó, a kívülállók számára ez esetleg megtévesztő, sőt elriasztó lehet (a kész dologban pedig a bolond is talál hibát — mondta valahol Veres Péter). Recenzióra is szükség van tehát! Véleményem szerint azonban ma már nem elégséges a mű rövid kivonatát, tartalmát adni. Többre van szükség! Tán követelményként is fölállíthatnánk, hogy a recenzens szélesebb összefüggésekbe helyezze az ismertetésre kerülő művet; írása plusz-információkat (brrr, be csúnya szó!) is tartalmazzon: tehát olyan adatokat, szempontokat, amelyek a bonckés alá kerülő munkában ugyan nem szerepelnek, de a maradéktalan megértéshez szükségesek. Ilyen igényekkel írt recenzió jó esetben önállóvá is válhat: gondolatébresztő lehet a szóbanforgó mű elolvasása nélkül is. Megint más kérdés, hogy lapjaink közül melyik milyen jellegű, könyvekkel foglalkozó írást közöljön. Hogy ezt eldönthessük, ahhoz statisztikai adatokra lenne szükségünk újságelőfizetőink rétegeiről. Ilyen feltáró munkáról nem tudok, így ez utóbbi kérdésre a választ a magam erejéből, ismereteiből meg sem kockáztatom. Volóbon nagyon halkon kérdem csak meg, hogy például oz Új Szóban érdemes-e alapos, elemző kritikákat közölni; a Hét pedig adjon-e helyet a rövid, sokszor még a lényeget is mellőző, reklámízű könyvismertetéseknek (nem az általam fentebb fölvázolt recenziótípusra gondolok itt!). Nem lehetne-e újságírásunkban ilyen szempontú „szakosodást” bevezetni (természetes csak a megbízható statisztikai fölmérés alapján)? Nem tudnék-mernék válaszolni a kérdésre. Sokkal jobban kéne ismerni önmagunkat, szlovákiai magyarokot, társadalmunk egyes rétegeit, azok kulturális fejlettségét, szellemi igényeit és befogadóképességét ahhoz, hogy ilyen problémákat is megoldhassunk, x A fentiekben néhány apró megjegyzésemet, elképzelésemet fűztem egybe az olvasómozgalommal kapcsolatban. Megállapításaim talán vitathatóak, esetleg kiegészíthetők, ám a Koncsol-írás által kiváltott szalmaláng-jellegű eszmecserére borult fásult hallgatásnál mindenképpen ösztönzőbbek lehet(-né)-nek LISZKA JÓZSEF első szerelem csodálatos bódulatában él, hárman szeretnék átélni az első szerelmet, és Natašo mór másodszor szerelmes. Csakhogy ez az egész nem olyan egyszerű. Az öt lány bonyolult események középpontjába kerül, és nem hiányoznak a mulatságos helyzetek sem. Az Iskolások Könyvtára sorozatban jelent meg Margita Figuli Ifjúkor című regénye, amelyben az írónő drámai erővel vetíti elénk egy mogára maradt négygyermekes asszony küszködését a mindennapi kenyérért, s háttérként a szülőföld szeretetétől áthatva rajzolja meg oz olykor rideg, olykor szelíd, de mindig elragadó szépségű árvái tájat. Finom lélekrajzával, mély emberségével és lenyűgöző elbeszélő művészetével maradandó élményt nyújt az olvasónak. 14
