A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-08-11 / 32. szám
Azon a helyen, ahol a tengerbe torkollik a barnás vizű Singapur River, manapság egy halfarkú oroszlán fehér szobra áll. Ez a szobor szimbolizálja a helységet, amely kis halászfafuból nőtt óriási kikötővárossá. A szobor talapzatán azt olvassuk, hogy ezen a helyen kötött ki 1819. január 19-én sir Thomas Stamford Raffles angol tengerjáró. A tapasztalt kereskedő mindjárt felfigyelt a Malájzia déli csücskénél meghúzódó szigetecske előnyös földrajzi fekvésére. Néhány esztendő múltán már kikötőkkel és raktárépületekkel gazdagodott az aprócska sziget és megindult feléje a munkások kiapadhatatlan áradata a közeli Malájziából, Szumátrából és Borneóból; özönlöttek a munkanélküliek is, akik a Szabad Kikötőben reméltek munkát találni. Az Oroszlán Városa, Szingapúr, az ázsiai kultúrák óriásközpontjává fejlődött. Az Indiából és Kínából idevándorló emberek nemzeti szokínaiak ugyanis nagyon szívesen adnak efféle fennkölt elnevezéseket az általuk lakott helyeknek. A Szomorú Utca nevet itt hiába keresnénk, a Boldogság Zugával vagy az öröm Menedékhelyével viszont minden bizonnyal találkozunk. Bolyongunk az áporodott levegőjű félhomályos utcákon, az alma-, körte-, citrom- és narancsárusok tarka bódéi között, s közben arra gondolunk, milyen romantikus, milyen meseszép város volt ez egykor. A piros tetejű, többnyire piszkosfehér színű egyemeletes épületek szinte katonásan egyenes sorokat alkottak és a közéjük „szórt“ hirdetőtáblákat kínai hieroglifek tarkították. Csakhogy néhány évtized alatt elgörbültek a valaha oly egyenes házsorok s kölabirintussá alakultak a parádés utcák. Felejthetetlen turistaélmény, hogy az ember például befordul egy csupaüveg felhőkarcoló sarkán, s egyik percről a másikra a régi Kínában találja magát. kásáikat és kultúrájukat is magukkal hozták és mindmáig megőrizték. A különböző nemzeti szokások és kultúrák tehát manapság is egymás méllett „élnek" Szingapúrban. Nem is csoda hát, ha az Oroszlán Városa „Ázsia kis etnográfiai múzeumaként" él a köztudatban. A két hétre idelátogató turistának bizony alaposan körül kell néznie, még akkor is, ha csupán felületesen akar megismerkedni a szingapúri életmóddal. Ä város egyik negyedét Csodaszép Világnak hívják Az itt élő A szűk kis utcák valósággal hemzsegnek a kifakult „pizsamába" öltözött riksák kerékpárjaitól, a háztetőkön fű terem és fák ágaskodnak az ég felé. Napos időben matracok „szellőzködnek" az ablakokban és hosszú rudakra akasztva szárad a fehérnemű. A sokszínű rongyrengeteg alig-alig ereszt napfényt a járdákra. Az árnyékban meghúzódó apró árudákban minden kapható: egymás mellett sorakozik a polcokon a könyv, a bőrönd, a hanglemez, a magnetofonszalag, a cipő s az alkohol, az ára azonban semminek sincs feltüntetve. A végső árat ugyanis mindig az alku eredménye határozza meg, legalábbis akkor, ha a vásárló legalább egy kicsit ismeri a helybéli szokásokat és alkuba bocsátkozik az eladóval. A teaházakban az angol Earl Grogtól kezdve a régi kínai teakeverékekig mindenféle teát megkóstolhatunk. A három-négy asztallal „berendezett" apró éttermekben is nyugodtan helyet foglalhatunk: tudnunk kell, hogy a kínai szakács sohasem főz olyasmit, ami ne ízlene a vendégnek. Szingapúr egyébként több szempontból is függ a turisztikától, az idegenforgalomtól. Az idelátogató turista pedig nem csupán a népművészeti tárgyakat vagy a japán rádiókészülékeket és fényképezőgépeket árusító híres áruházakra kíváncsi. Mindenekelőtt exotikumra vágyik. A turistakísérők vagy akár a hatezres létszámú taxisofőr-sereg bármely tagja szívesen elkalauzolja az idegent a gerendatemplomokhoz vagy a nemzeti táncokat népszerű-
