A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-30 / 26. szám
MÓRICZ ZSIGMOND TANULMÁNYOK I 1. Mindig izgatott a kérdés: vajon az író, akit elbeszélései és regényei jóvoltából ismertünk és szerettünk meg, ugyanolyan kedves lehet-e számunkra alkalmi cikkek, irodalmi tanulmányok vagy akár kritikák írójaként is? Látszólag egyszerű és kézenfekvő a válasz: ki kell próbálni... A valóság azonban ennél sokkal összetettebb. Szerb Antalt például nem azért szerettem meg, mert megírta A Pendrogon-legendát; ha történetesen ezt a könyvét olvasom előbb, s nem a Gondolatok a könyvtárban-1, talán a nevét is elfelejtettem volna idővel. Móriczcal másképpen áll a dolog. Az ő hatalmas szépirói munkásságának árnyékában szinte észre sem venni ezeket az esszéket és tanulmányokat, az embernek eszébe sem jut, hogy ilyesmik után kutasson, pedig ha most így utólag belegondolok, be kell látnom, hogy ezek nélkül az írások nélkül (van vagy 2000 oldalnyi belőlük) a móriczi életmű ugyancsak foghíjas lenne. Volt idő, omikor tanulmányíróként nagyobb volt a sikere, mint novellaszerzőként; igaz, ez még a kezdet kezdetén volt, amikor még csak kereste egyéni hangját, amikor még nem a Hét krajcár írójának szemével látta a világot. Tálán a széppróza területén őt ért sorozatos kudarcok kényszerítették arra, hogy esszéíróként hívja fel magára a figyelmet az Uránia hasábjain. Első dolgozata — milyen különös! — Schopenhauer-ről szól, és 1899-ben írta. Aligha nevezhető remeklésnek, s azt hiszem Móricz is sejtette ezt. mert a későbbiekben messzire kikerülte a filozófusokat, kivált az ilyen Schopenhauer-féléket. Alkatának sem nagyon felelt meg az elvont filozófiai értekező stílus, omint elméleti kérdésekbe bonyolódott, írásának lendülete megtört, mondatai megdöccentek és valami érthetetlen módon kificamodtak. Azok a tanulmányai a legjobbak, amelyekben a (majdani) regényíró is jelen lehet; Bajza Józsefről készült portréja szinte lélegzik, mintha nem is egy kritikus pályaképét, hanem valami történelmi regényt olvasnánk, olyan izgalmas és érdekfeszítő. Igaz, maga a téma is — Bajza József nagy vitáiról esik szó — hálás, regénybe kívánkozó, s csodálom, hogy még nem akadt író, aki kapott volna ezen a történeten. Ami a leginkább felfigyeltet ezekben a korai Móricz-tanulmónyokban, az az imponáló tudás és magabiztosság. Sokáig élt az a tévhit a köztudatban, hogy Móricz műveletlenebb volt mint neves pályatársai, Babits, Kosztolányi, Karinthy például; nos, aki ezt még mindig így tudja, az olvassa el Móricz esszéit és kritikáit, s rádöbben orra, milyen rosszindulotú rágalomnak dőlt be. Sokkal talányosabb dolog ezeknek az írásoknak o másik ismérve, a magabiztosság. Máshonnon tudjuk, hogy Móricz ezekben az években (1900 és 1907 között) örökös kétségbeesésben élt: novelláit nem szívesen közölték, s bár 1903-tól Az Újság című napilap belső munkatársa, még ilyen minőségben sem tudja tárcáit, elbeszéléseit megjelentetni. Pedig ő el van ró szánva, hogy író lesz, méghozzá nagy író, hiszen 1893-tól készül erre a pályára. Hiába a görcsös igyekezet, a kísérletezés azonban - a várt siker elmarad. Csak miután megírta a Hét krajcárt döbbent ró, hogy nem a tehetségével volt baj, hanem a szemléletével; azzal, ahogy látni és láttatni próbálta a világot, még o valósággal is ellenkezve. Jellemző, hogy erre végülis maga a valóság döbbentette rá. a falusi emberek körében szerzett felnőttkori tapasztalatai (s ekkor tudatosította a maga gyermekkori élményeit is), s nem az irodalom, jóllehet ez idő tájt írta Csokonai-tanulmányót, amelyben szépen és tételesen kimutatta, miért nagy költő ez o Csokonai Vitéz Mihály, s nem sokkal később a Garay obsitosának történetéről szólva ki is mondja, hogy csak a körülöttünk levő valóság ihlethet bennünket igaz művekre, de ugyanezt példázza szemében a Fazekas Mihály esete is, akinek Ludas Matyiját annyira kedvelte, hogy később ót is irtó. A színház iránt valami különös és nehezen meghatározható vonzalmat érzett. Gyakran ír színművekről; Moliére a kedvence a külföldiek közül, Shakespeare-t már jóval szigorúbban ítéli meg, a Rómeó és Júliá-t például gyenge alkotásnak tortja, de leginkább Shakespeare világszemlélete zavarja, azok a korlátok, amelyek elzárták előle azt a lehetőséget, hogy az egyének lelkén keresztül megérthesse o társadalom mozgatórugóinak működését is. Móricz ugyan soha sem fejtette ki tételesen esztétikoi nézeteit, de ezekből az el-elejtett kritikai megjegyzésekből szinte egyértelműen kikövetkeztethető az ó módszere, körvonalazható az az írói eszmény, amelyet egész élete során követett. Nem hódolt a különféle divatoknak, még kedvenc színháza kedvéért sem rejti véka alá észrevételeit; Reinhardt társulatának annyit dicsőített előadásáról alig van jó szava, túlságosan művinek, hatásvadászónak találja. Hosszú ideig vágya maradt, hogy sikeres színpadi szerző lehessen. Nem teljesül ez a kívánsága (talán túlságosan szűkre, méretezett volt a színpad az ó nagylevegőjű alkotásainak?), kárpótolta tehát magát azzal, hogy a színházról és a színészekről írt. Ezekben az írásokban komoly dráma- és színháztörténeti ismeretekről és színházi érzékről tett tanúbizonyságot. Szinte megható az a lelkesedés, ahogy Bornemisza Péter Magyar Elektrájáról áradozik, nem csoda ezek utón, hogy ezt a művet is korszerűsítette. Kritikáit, portréit olvasva úgy tűnik fel: külön érzékszerve volt a tehetségek kitapintásóra. Ö fedezi föl elsőként Kaffka Margit Színek és évek-jében (még mielőtt könyvalakban megjelenne) a remekművet; később ugyanilyen magabiztossággal mutat rá Szabó Pál, Kodolányi, Szabó Lőrinc, Pap Károly, Darvas József, Oláh Gábor, Tersónszky stb. zsenijére. Kritikáiban nem boncolgat, nem méricskél és még csak nem is viszonyít, kereken kimondjo: ez vogy az a mű tetszik neki, s ha így áll a dolog, minek ezt még külön érvekkel is alátámasztani; e helyett inkább arról beszél, mit érzett a mű olvasása közben; mi pedig biztosak lehetünk: amit érzett, őszintén érezte, amit leírt, őszintén gondolta. Még Reviczkyről is, akit ma már talán egészen másképp ítélünk meg, mint ő annak idején. Egészséges ösztönök vezérelték, amikor kritikát irt. Inkább megérezte mint tudta, hogy az, amit éppen elolvasott jó vagy csapnivaló. Talán azért is volt egy kissé elnézőbb, mert az alkotások mögött minden áron az embert akarta meglelni. Ahol érző szívre bukkant, ahol őszinte emberi érzelmeket talált, ott az írói fogyatékosságokat is könnyebben megbocsájtotta. Adyért rajongott. Mint annyi mást, őt is Ady döbbentette ró az akkori magyar valóságra. Már csak azért is hálás volt neki érte, pedig ennél jóval többet kapott Adytól: egy igaz barátságot. Amikor Ady meghalt, nemcsak a fájdalmat kellett elviselnie, Ady szerepét is át kellett vállalnia, s ő betöltötte ezt a feladatkört becsülettel. Több írásában is visszatér a halott barát emléke, megelevenedik alakja, de van úgy, hogy a körülmények kényszerítik ki a szellemidézést; az esztelen támadások, a rosszindulatú rágalmak. 2. A regényeknél és az elbeszéléseknél sokkal árulkodóbban vallanak az író magányáról a tanulmányok. Móricz magányos lélek volt. írói nagysága, az irodalomról vallott felfogása tette azzá. A vele egyidősek, a hőn szeretett barátok sorra elhaltok. Ady, Rippl-Ránai, Osvót, s közben Janka is, az újabb ismeretségek, kapcsolatok nem tudják kitölteni azt az űrt, amely az eltávozottak után maradt. Olvassuk el a húszasharmincas években írt bírálatait és tanulmányait: szinte görcsösen kapaszkodik egy-egy műbe, mintha a magány feloldását az irodalomtól várná, az új könyvektől, az új tehetségektől. Közben, szinte észrevétlenül egy parázs vita kellős közepén találja magát. Az irodalom és a Jaji jelleg“ című írásában megvédte Hegedűs Lórántot, akit Négyesy László professzor támadott meg azért, mert azt találta mondani, hogy a faji jelleg nem lehet esztétikai érték az irodalomban. Móricz szerint már csők azért sem beszélhetünk a faji jelleg fontosságáról, mert akkor óhatatlanul választanunk kellene: a magyarországi magyarságot, az erdélyi ihagyarságot vagy éppen a szlovenszkói magyarságot vegyük alapul. „Nemrégen voltam Szlovenszkóbon — írja —, s még mindig tele vogyok azokkal a mélységes és megdöbbentő benyomásokkal, amiket ott kaptam. A szlovenszkói magyarságot két fő típusra lehet bontani. Az öregekre és a fiatalokra. Az öregek még a Négyesyék iskolájában nőttek, tele vannak szegények honfitűzzel. Az életet úgy látják, mert nem láthatják másképp, csak ifjúságukban magukba szedett világkép alapján, ahogy a hivatalos népnemzeti iskolák nevelték beléjük. A fiatalok másképpen látnak. (...) Ök mór nem mondják, hogy Mogyarországon kívül nincsen élet, s ha van élet, az nem élet. Ök már úgy látják, hogy a magyar világon kívüli élet okosabb és emberségesebb élet. S ha a magyar meg akar állani ebben a rája kényszerített életben, okosabbnak és emberségesebbnek kell lennie, mint a régi volt.” Majd így folytatja: „Faji jelleg. A mi ifjúságunknak sejtelme sincs arról a népszeretetről és népiélek tiszteletről, amelyben azok ott tüzelnek és dolgoznak." A cikk nem várt hevességű támadások célpontjává tette Móriczot, akit hazaórulónak, Benes-ügynöknek kiáltottak ki, mert rámutatott arra, hogy o kisebbségi sorsban élő magyar fiatalok ugyanúgy büszkék tudnak lenni magyarságukra, s ennek bizonyításához még csak nacionalista jelszavakra sincsen szükségük. Móricz nem ijed meg a rágalmazó cikkek olvastán. Jogosan úgy érzi: neki semmi oka a magyarázkodásra, mert hiszen az igazság az ö oldalán áll. A Horthy-rend szer bűnéül rója fel a korabeli magyor társadalom megannyi szomorú jelenségét: az egykézést, az iskolai oktatás elmaradottságát, s nem utolsósorban a magyarországi fiatalok zavaros eszmevilágát, amellyel szembeállítja a szlovenszkói magyar fiotalok haladószellemű törekvéseit. „Itt van a szörnyű hasadás az intelligencia és a nép között - írja A magyar lélek válsága és a nemzeti irodalom kötelessége című írásában — A szlovenszkói ifjúság a maga erejéből áthidalta ezt a távolságot. Ök regős utakat tartanak a falvakon, s minden módon keresik az érintkezést a néppel. Azok az ifjak, akik ifjúságukban látogatást tesznek a nép közt. ha felnőttek lesznek, egy biztosabb nemzetközösségben fogják magukat érezni a földmíves néppel szemben. Inkább lehetnek vezetők és irányítók, mint a mai magyar intelligencia a mai magyarsággal szemben. Mert mégiscsak a nép, a magyarság a cél, hogy a népet emeljük a nemzet fogalomkörébe." S a cikk végén felteszi a kérdést: „A nemzeti irodalomnak pedig mi a kötelessége?" Móricz válasza: „A mai nemzeti irodalomnak oz kell hogy kötelessége legyen, hogy feltárja a nemzet igazi életét, és segít irónymutatássol a nemzet életprogramjának megteremtésében. Program pedig ma csak egy lehet: építő magyarság! Az építő magyarságot kell létrehívni, munkába állítani, hogy ez a nemzet a romokból újratómodhasson." 1931-ben ezek a szavak még nem nagyon találtak értő fülekre Mogyororszógon. Néhány esztendő múltán azonban maga Móricz jelenti büszkén, hogy a falukutató fiatalokban, s azokban a tehetséges írókban, akik elindították és vállalták a „Magyarország felfedezése" sorozatot, ő a szlovenszkói magyar fiatalok méltó követőit vélte felismerni. S a fiatalok is felfedezik maguknak Móriczot. A nagy író a harmincas évek második felétől kezdődően fokozódó lelkesedéssel figyeli a fiatalok tevékenységét; irányító felodatra nem vállalkozik ugyan, de elfogadja a felkérést, hogy legyen a Kelet Népe felelős szerkesztője. Életerőtől duzzadó, rokonszenves fiatalok keresik a társaságát. s utolsó éveiben olyan famulusa akad, mint Németh László, akinek tíz esztendejébe tellett felismerni a Móricz Zsigmond géniuszát. Kapcsolatuk szinte jelképes: egy búcsúzó nagy író adja át a stafétabotot a leendő nagy írónak. Aligha véletlen, hogy Móricz egyik legutolsó kritikája éppen Németh László A másik mester című regényét méltatja. „A legizgalmasabb könyv, amit olvastam. Húsz éve nem olvastam villamosban könyvet; ezt nem bírtam ki, hogy a zsebemben szunnyadjon, s túlolvastam magam az állomáson, ahol át kellett szállnom . .." Azt hiszem, Móricz Zsigmondot tanulmányaiért is nagyon kell szeretnünk. LACZA TIHAMÉR MÓRICZ ZSIGMOND TANULMÁNYAI 14
