A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-06-30 / 26. szám

TALÁLKOZÁSOK MÓRICZ ZSIGMONDDAL

Móricz Zsigmond, századunk nagy realista írója a húszas-harmincas években többször is járt Csehszlovákiában. Köztudott, hogy az írót már ezt megelőzően is szoros szálak fűzték vidékünkhöz, elsősorban Gömörhöz és Érsekújvárhoz (Nové Zámky).

Az első világháborút követően Móricz először 1927-ben járt Szlovákiában. Ekkor hosszabb előadói körúton vett részt, egyebek között Komáromba (Komárno), Érsekújvárba, Bratislovába, Lévára (Levice), Losoncra (Lučenec) és Rozsnyóra (Rožňava) látogatott el. 1930-ban a bratislavai és a prágai magyar egyetemisták meghívására járt nálunk. Az írót mindenütt lelkesedéssel fogadták, nagy-nagy szeretettel vették körül. Szlovákiai kőrútjairól egyébként Szalatnai Rezső számolt be részletesebben Móricz Zsigmond Szlovákiában c. tanulmányában.

*

Móricz Zsigmond kisebb előadói kőrútjait az irodalomtörténet nem tartja — nem is tarthatja számon. Minden előadásáról talán maga az író sem tett említést. Arról például, hogy 1932-ben Ipolyságon (Sahy) járt, a Hét című társadalmi hetilapból vettem tudomást. (A lap 1929 és 1934 között jelent meg Ipolyságon.) A Hét 1932. évi 4. számában közölt beszámolóból kitűnik, hogy az ipolysági Móricz-est nem mindennapi esemény volt a város, valamint a környék lakossága számára. Minderről egyébként az a beszélgetés is meggyőzött. amelyet a városnak azokkal a polgáraival folytattam, akik 1932-ben ott voltak az előadói esten, találkoztak és beszéltek az íróval.

Az említett hetilapból megtudhatjuk, hogy Móricz 1932. január 16-án szombaton érkezett Ipolyságra feleségével, Simonyi Máriával. A vendégeket az ipolysági határátkelőhelyen Farkas István író, polgári iskolai tanár fogadta, majd a hajdani Lengyel Szállóban a város lakossága nevében dr. Salkovszky Jenő ügyvéd mondott „felköszöntő beMennyire örülök, hogy kitalálták ezt a szót, hogy cserkészek! Csak persze annak örülök még jobban, hogy kitalálták magát a fogalmat is.

Én mindig nagyon szerettem a mezőn gyalogolni. Mikor pataki diák voltam, az időm nagy részét a hegyekben csavarogtam el. Ha tovább nem mehettem, legalább az Akasztófadombig elmentem s a puszta mezőn álló magános kősziklára felmászva szavaltam s daloltam.

Legtöbbször egyedül, mert az én időmben, harminc évvel ezelőtt, nagyon furcsa világ volt, a diákok nem szerettek megmozdulni. Képesek voltak egész nyarat ellógni az iskolakerités kapujának a keresztrúdján és onnan cigarettázva nézni az országút porát. Ha így visszagondolok, egész elámutok rajta, hogy tulajdonképpen sose volt olyan barátom, aki szeretett volna velem az erdőre járni.

Talán az öcséim, különösen Pista testvérem, aki két évvel volt fiatalabb nálam, volt kapható arra, hogy kijöjjön velem a városból a mezőre. Ö, szegény, később is megőrizte a természet szeretelét s ott is esett el, mint önként jelentkező katona, a doberdói hegyeken.

Pedig nekem magamnak mennyi szép emlékem van. A fű, a rét, a szabad levegő már maga elég. Az ember egy

szédet". A találkozóra este nyolc órakor került sor a megyeháza nagytermében. A színházterem zsúfolásig megtelt. Móriczot itt először Salkovszky Jenő üdvözölte, majd Farkas István vázolta az író néhány regényalakját. Ezt követően Móricz felolvasta Ebéd című novelláját, Simonyi Mária pedig Ady-, Babits- és Kosztolányi-verseket szavalt. A találkozó után az írót sokan elkísérték a Lengyel Szállóig, ahol Móricz ünnepi vacsorán vett részt.

Ipolyságon még jól emlékszik Móricz Zsigmondra Farkas Istvánná, Salkovszky Jenőné, Farkas Zoltán, dr. Baráti Béla és dr. Balia Zoltán.

Salkovszky Jenőné ma hetvenkilenc éves. 1932-ben ott volt a találkozón s az azt követő ünnepi vacsorán is. Salkovszkyékat az író feleségével együtt ipolysági lakásukon is meglátogatta.

— Délután jött hozzánk Móricz Simonyi Máriával — emlékezik vissza Salkovszky Jenőné. Mindketten kedvesek, szerények, barátságosak voltak. Jókedvű, anekdótás emberként ismertem meg Móriczot. Az író mindent megfigyelt, mindennek nagyon örült. S az is látszott, hogy az öröm szívből jön, az író őszinte ember. Férjemmel a város kulturális életéről s az itt élő emberekről beszélgettek. Móricz boldog volt, hogy ebben a kisvárosban is van már bizonyos megmozdulás, itt is igénylik a kultúrát, a szellemi táplálékot. Férjemmel ezután lementek a városba, megnézték az iskolákat, a Kaszinót, a XIII. századi kolostor maradványait s a templom román stílusú portáléját.

Este a közönség örömmel és lelkesedéssel fogadta az írót. Rengetegen jöttek az előadásra vidékről is. Sokan mór be sem fértek a terembe. A hosszan tartó tétlenség és szellemi tespedtség után nagyon jó volt találkozni ilyen emberrel. Móricz szinte felfrissítette a lelkeket.

új életbe kerül, ahogy a falak közül kimegy a napsugárra, laj, de remek az a gyalogolás.

Egyszer Kisújszállásról gyalog átmentem Karcagra. Reggel öt órakor indultam, persze egyedül, mert olyan bolond még egy nem akadt a kollégiumban, aki velem jött volna. Mikor társat verbuváltam, csak néztek rám a fiúk s nevettek. S annál jobban nevettek, mert én meglehetősen könyvmoly voltam, talán azért is futottam ki minden este a város végére, ki a szélmalmokig, hogy a szél kifújhassa belőlem a fáradtságot s a betűkön szédült kimerültséget.

Azt a karcagi utat sose felejtem el, mert az Alföldet akkor ettem magamba.

Nem lehet elmondani, milyen hatalmas érzés, egy egész napig az eget látni s a sik földet, amelyen egyetlen fa sincs. Hegyvidéki ember ezt alig érti meg, de az alföldinek éppen az a temérdekül nagyszerű, hogy olyan csudálatoson nagynak kapja a világot. Csupa ég és csupa mező. Még egy vakondtúrás se zavarja. Nyár volt s óriási napsütés, de szabadban nem elviselhetetlen a nap melege, mert mindig van szél. S a meleg oly különös, olyan édes és jóleső. Az ember boldog, hogy ezeken az apró lábakon annyi távolság el tud maradni mögötte.

Karcagon kevésnek találtam még az

Salkovszky Jenőné könyvtárában van egy dedikált Móricz-kötet is. Az író Forr a bor című könyvét Salkovszkyéknál dedikálta. A bejegyzett szöveg így hangzik: „N. Salkovszky Jenőéknek meleg szeretettel Móricz Zsigmond. 1932.

I. 20.” Az író bizonyára tévedésből írhatott huszadiki dátumot, ekkor ugyanis már nem tartózkodott Ipolyságon: január 17-én délelőtt távozott a városból.

Január 16-án Móricz a találkozó előtt Farkas Istvánéknál is látogatást tett. A nyolcvanegy éves Farkas Istvánná emlékszik rá, hogy férjével a szlovákiai magyar irodalomról beszélgettek. Farkasné az író első feleségéről érdeklődött, s Móricz meleg szeretettel beszélt Jankáról.

Farkas Zoltán mindössze ötéves volt akkor, amikor Móricz náluk járt. Játszótársával, Gyulai Annával, Gyulai Jenő gimnáziumi tanár lányával az udvarról szaladtak be a kis szobába, ahol apja az íróval beszélgetett. Amikor az író megkérdezte, hogy „ti meg kik vagytok?“, Farkas Zoltán így felelt: „Én Zoli vagyok, ő meg a menyasszonyom.“ Erre Móricz jót kacagott, ölébe vette a két gyereket, cukorkát adott nekik, s jól meglovagoltatta őket a térdén.

Dr. Baráti Béla és dr. Balia Zoltán a harmincas évek elején egyetemisták voltak Prágában, ök 1930-ban ott találkoztak Móriczcal. Baráti Béla elmondta, hogy az író nagy érdeklődéssel hallgatta a sarlósok vitáját, örült a fiatalok lelkesedésének, s megelégedéssel nyugtázta, hogy az itteni fiatalok tudnak és mernek vitatkozni a kor s a társadalom legégetőbb problémáiról.

Balia Zoltán arra emlékszik, hogy az író barátságosan, emberségesen, közvetlen módon beszélgetett a fiatalokkal. Mindenki felől érdeklődött: többek közt őt is megkérdezte: „hová való", „mi újság arrafelé", „mi van Ipolyságon?" stb.

Arról, hogy Móricz Zsigmond Ipolyságról elégedetten távozhatott, s még sokáig kellemesen emlékezhetett vissza az itteni találkozóra, Farkas István Egy

utat (most megnéztem a menetrendet: 16 kilométer), tovább mentem Püspökladányba. Ott ebédeltem. (Azóta nyugodtan kérdezhették tőlem a szójátékos kérdést „Volt már püspök Ladányban?")

Sötét este volt, mikor visszaértem haza, Kisújszállásra. A vasútvonal odavissza hatvankét kilométert mutat. Az országút se lesz hosszabb, mert ott léniával mérik az utat.

Egyszer pedig Kassáról mentem haza, gyalog, Sárospatakra.

Erre az útra nem emlékszem olyan pontosan, csak arra a nagy büszkeségre emlékszem, mikor este betoppantam porosán és a cipőtől feltört lábbal, s az egész család, a hat öcsém és szüleim, ijedten vették tudomásul s alig akarták elhinni, hogyy csakugyan gyalog jöttem haza. Én olyan büszke voltam, mintha valami hőstettet követtem volna el.

Már kisfiú koromban boldog voltam, ha gyaloglásra volt kilátás. A szüleim szegény emberek voltak s mikor én debreceni kisdiák voltam, sose értesítettem őket előre, hogy mikor érkezem, hanem megváltottam a jegyet Debrecentől Tárcáiig s gyalog sétáltam haza a faluba, ahol akkor laktunk, Pthrügyre.

Emlékszem, egyszer volt egy kedves esetem. Nagy sár volt s alig bírtam a cipőt kirángatni abból a veszekedett agyagból s egyszer csak egy parasztszekér megy el mellettem üresen. Valami hetyke fiatal fiú ült a bakon, vagyishát deszkán, ami a bakot pótol-MÓRICZ ZSIGMOND

FORR A BOR

/,3?. r-ATHENAEUM

IRODALMI ÉS NYOMDAI R T. KIADÁSA, BUDAPEST

hét a „felkentek“ között című írása is tanúskodik (Irodalmi Szemle 1970/6) Farkas ebben az írásában az Írók Gazdasági Egyletének lilafüredi kongresszusára emlékszik vissza. A kongresszuson mint szlovákiai író vett részt, s itt találkozott újra Móriczcal. A cikk ben egyebek között ezt olvashatjuk: „Amikor jóval éjfél után a szerpentinen felfelé ballagtunk a Palota-szállóba, Móricz Zsigmond belém karolt. Bennem »megbízott«, mert, mint éppen Berda Józsinak mondta: »Ti csak fogadjátok az embert, de el nem kíséritek!« (Ezt arra értette, hogy amikor

1932-ben az én meghívásomra Ipolyságon tartott előadást, másnap reggel legalább harmincon kísértük el egészen a határig.)"

S végezetül ami a legfontosabb: Móricz Zsigmondot halála után is tisztelik a városban. Műveit fiatalok és idősek egyaránt olvassák, táplálkoznak az író szellemi örökségéből. A Közművelődési Klub pedig nemrégiben szép Móricz-estet rendezett a városban, Czine Mihály irodalomtörténész tartott színvonalas előadást az íróról.

CSAKY KAROLY

fa, egyet csörditett felém s tovább ment.

— No, hogy szakadjon le a kereked - mondtam dühösen s ahogy utolérem egy kisháznál, amire még most is emlékszem, ott áll a szekér s összetörött kerékkel búslakodik.

Olyan jót mulattam rajta, hogy hazáig nevettem. Pedig nem volt tréfa egy tizenkét éves gyereknek azt a tizenöt kilométert meggyalogolni a húsvéti sárban.

De szebb emlékem azért soha sehol, mint a gömöri hegyekben, laj, de szépek, istenem. A tölgyesek s a fenyvesek. A madarak és a virágok s a patakok.

Egyszer a sztracenai völgyön is átmentem, de ott kocsin.

A világ legszebb völgye! Most, ha hátizsákos embereket látok kirajzani a hegyekbe, olyan boldog vagyok, mintha ajándékot kapnék.

Szeretnék mindenkit megmozdítani s kilódítani ebből a füstös, fulladt, gyűlölködő és irigykedő városból. Menjetek ki a természetbe s ismerjétek meg egymást ott, ahol az ember olyan őszinte lesz, mint a növény s az édes szép mezei állat.

A kislányaim azt mondják, el ne felejtsem a Bükkben való kirándulást, mikor egy szénakazalban háltunk és reggel egy elvadult bika majd megevett bennünket.

Életemben nem nevettem annyit, mint akkor a gyerekekkel.

m,,CI z*""Qn<l: gyalogolni jő

15