A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-01-06 / 1. szám

KEREKES KÚT- Ez elég is lesz - mondta elégedetten.

• Este, mikor megjött, arca nemcsak a csípős széltől piroslott, hanem az izgalomtól is. Mind az öten körülülték az asztalt, s ő mesélni kezdte élményeit.

— Tizenhatan vagyunk. Mindegyikünk négy modellt mutat be. Hogy ki melyik négyet, azt majd később döntik el. Most két hétig hetente három alkalommal jövünk össze, megtanítanak, hogyan kell a dobogón mozogni, aztán megállapítják, ki milyen frizurát és sminket kapjon. Ezer frank tiszteletdíj jár fejenként, de ezt, papa fordult apja felé —, a többiek egyhangúlag mindjárt felajánlották a jótékony célra. Természetesen én sem tehettem mást. De azokból a ruhákból, amelyeket bemutatunk, kiválaszthatunk egyet tetszésünk szerint.

öccsei meghallgatták, de tovább aztán nem érdekelte őket a dolog. Anyja régi operabálokról beszélt, ahol egyszer Toscát személyesítette meg, egyszer pedig Carment. Papa is örült a szereplésnek, úgy képzelte, ezzel lánya bejut abba a társaságba, ahová születése folytán való.

Egész este az exkluzív divatbemutató körül folyt a társalgás.

— És tudjátok, mekkora belépődíjakat kell majd fizetni? — Szörnyűlködő arca éreztette, hogy horribilis összegről lőhet szó. — És azt hallottam, sokan lesznek, akik még jócskán fölül is fizetik a jegyeket.

— Ez a gazdagok külön adója - mondta a mama.

— És a sznoboké — fűzte hozzá apa.

Ö bizonyos volt benne, hogy a mama, ha nem is szólt róla, magában egy előnyös házasság esélyeit latolgatta.

És csakugyan. A divatbemutató során ismerkedett meg a férjével.

Ahogy ott egymás kezét fogva feküdtek a toronyszobában, izgalmasnak érezték visszatérni ehhez az emlékhez, közös útjuk kezdetéhez.

Erzsébet látta magát, amint az öltöző tükre előtt áll, és nézi azt a szép idegent, akiről alig lehet elhinni, hogy ő maga. A szabász, a fodrász és a sminkmester új nőt alkotott, ragyogó jelenséget, aki a nagy képes magazinok címoldalára való. Mi keresnivalója volna azonban a mindennapi életben? Ez egy ragyogó epizód, közjáték, tűzijáték, sisteregve felragyog, aztán vége. Jó lenne tenni valamit, hogy ne legyen vége. A többi alkalmi manökennel összeismerkedett, de nem alakult ki egyikükkel sem barátság. A legtöbbjük már régtől fogva ismerte egymást. Egy-két alkalommal próba után beültek valahová egy kávéra, sörre, pillanatnyi érdeklődés is felvillant iránta: „Igen? Te magyar vagy? Az unokanővéremnek volt egy gavallérja, Dégenfeld Joachim báró, de elesett a fronton." Tudomásul vették azt is, hogy művészettörténész, és ezzel vége. Ne kergessünk álmokat, mondta magának józanul.

Mindegyikük, ő is kapott egy tiszteletjegyet, de végül sem a papa, sem a mama nem vette igénybe, idősebbik öccse kapott rajta.

— Legalább hazahozod majd Erzsébetet — mondta a mama.

— Hát azt aligha — felelte -, mert utána sajtófogadásra visznek bennünket csoportosan, úgyhogy nem lesz szükségem a kocsira. Hazafelé meg rendelek taxit.

Innét aztán Géza is a történet szereplője volt. Friss jogi diplomával a zsebében a reklámszakmában helyezkedett el, és Münchenből hivatalos minőségben küldték Zürichbe. A nagy napilapnak, ahol dolga volt, egyik munkatársa elhívta őt a késő esti sajtófogadásra. „Azonfelül - mondta az újságíró -, hogy egy csomó remek nő lesz ott, megismerkedhet emberekkel, akik üzleti szempontból is hasznosnak bizonyulhatnak."

Nem kellett neki kétszer mondani, este tízkor ott ült a teremben egy fehéren megterített kis asztalnál harmadmagával, és nézegette a szépségeket, akik a vendégekkel szemben egy hosszú emelvényen foglaltak helyet, kivétel nélkül ragyogó estélyi ruhákban, amelyek a bemutató utolsó darabjaként kerültek sorra.

A harmadik, asztaluknál ülő férfi egy bizonyos Lewers úr volt, foglalkozására nézve drágakő-felvásárló. Nem mindennapi munka, gondolta, és szemügyre vette az urat. A fején tonzúra volt, amelyet sikertelenül igyekezett a minden irányból odafésült vörösesszőke hajjal eltüntetni. Sokat mosolygott, és látni engedte hófehér műfogsorát. Jól szabott ruhát viselt, s mintegy mestersége címereként bal keze kisujján olyan briliáns csillogott, amit nem lehetett nem észrevenni.

Az újságíró megsúgta neki, milyen jogcímen van itt az illető.

— Ö szállította a ruhákhoz a megfelelő ékszereket. Úgy nézze meg, hogy ami a hölgyeken ragyog, az mind valódi. Saját ékszert senki sem viselhetett, valamennyit a toalettekhez kreálták. Legalább fél tucat detektív vigyáz rájuk. Én a lapomban majd megemlítem a nevét, s ezért nemcsak az újságnak, nekem is jut néhány százalék.

Az újságírók kérdéseket tettek fel, állandóan felvillant a magnéziumfény, folyt a fényképezés. Az előkelő hölgyek mosolyogtak, s láthatólag tetszett nekik a szerepkör.

Az egyik hölgyet megkérdezték, egyetért-e a jótékonykodásnak ezzel a módjával.

— Természetesen. Mindig gyanítottam, hogy ostobaságokkal lehet az emberek zsebéből a legtöbb pénzt kiszedni.

Közzétették azt a valóban magas összeget is, amely a divatbemutatón befolyt. Valaki feltette a kérdést egy lenge ametisztlila sifonban pompázó hölgynek, meg van-e elégedve az öszszeg rá eső részével.

— Nagyon — hangzott a felelet. — Még nem vagyok önálló kereső, de

biztos vagyok benne, hogy ha a majdani évi jövedelmemet fel tudnám ajánlati az UNESCO-nak jótékony célra, a felét sem tenné ki annak az összegnek, amelyet ma esti szereplésem hozott.

— Ez az a baba, aki engem érdekel — jegyezte meg Lewers úr. — Azt hiszem, nem lesz nehéz megszerezni.

Ö ugyancsak nagyra nyitotta a szemét.

— Úgy tudom, ezek mind gazdag, előkelő nők, és ...

— Na ja, előkelőek, de ne higgye, hogy mind gazdag. És azt sem, hogy mind hozzáférhetetlen.

Lewers úr nevetéséből magabiztosság csengett.

Ö csodálkozott és hallgatott, ezen a téren igazán nem rendelkezett semmiféle tapasztalattal.

— A bárónő egy kis bérelt lakásban lakik ötödmagával. A papát véletlenül ismerem. A jó megjelenéséért és az üzleti életben sokszor fontos, elbájoló modoráért nem fizetnek annyit, hogy túlságosan elkényeztethesse a családját.

A fogadás hivatalos része véget ért, a jelenlevők elvegyülve kisebb-nagyobb csoportokat alkottak. Lewers úr hozzákezdett tervének kivitelezéséhez. Felállt az asztaltól.

— Idehozom — mondta. — Nézzék, milyen remek, tenyérbe illő mellei vannak.

önkéntelenül is a lány mellére esett a tekintete, amelyen puhán, hízelgőén omlott végig a lenge kelme. Ő is nagyon kívánatosnak találta akkor ezeket a melleket.

A hangnem, amelyen Lewers úr beszélt, idegenkedést keltett benne, de nem tudta, ez a beszédmodor dívik-e ezekben a körökben, vagy pedig csak a drágakőkereskedő közönséges. Arra gondolt, elmegy, mert mi keresnivalója lehet még itt, valami azonban ott tartotta. Látta, hogy Lewers úr világfias mosollyal teszi szabaddá az utat a szép lánynak az asztaluk felé.

— Engedje meg - mutatott két asztaltársára —, hogy bemutassam ezt

a két fiatalembert. Az egyik újságíró a Neue Zürichernél, a másik reklámszakember. Ha talán megtetszett volna önnek a nyilvános szereplés, mindkettő hasznára lehet.

Aztán feléjük fordult: — Dégenfeld bárónő.

Hallotta a nevet, de nem támasztott fel benne emlékeket, csupán a csengése volt ismerős.

Lewers úr pezsgőt hozatott.

— Ismerem a bárónő édesapját — magyarázta —, azért voltam bátor felkérni, hogy ha, amint mondta, egyedül van itt, fogadja el a társaságunkat.

Szépnek találta a lányt, és nem olyan típusnak, aki a Lewers úr fajtájának különösebb fáradság nélkül elérhető. Vagy ki tudja, gondolta, talán túlságosan naiv vagyok. Mégis sértette a hang, ahogy a drógaköves beszélt.

A bárónő kedves volt és közvetlen, a szerepléstől, amely mégsem volt számára mindennapi, kissé felhevült. Az alkalmi manökeneket aztán az öltözőbe kérték, és ők vagy húsz percre magukra maradtak.

— Elbűvölő, nem? — kérdezte Lewers úr a lány után pillantva. Mindketten hümmögtek valamit, megerősítve a véleményét.

— Ha Elisabeth visszajön, elmegyünk hozzám egy konyakra. Van egy kis házi vetítőm, megnézünk egy rövidfilmet, aztán nem fogom marasztalni magukat — adta értésükre, hogy tűnjenek el.

Elháborította ez a nyílt játék, bár így utólag, ha visszagondol rá, csak részben volt ez erkölcsi felháborodás, részben a férfi dühe, aki elől elkaparintják a nőt, aki tetszik. Legszívesebben azonnal fölkelt volna, hogy ne vegyen részt ebben a manőverben, de megint csak maradt. Ha elmegy, talán sosem látja többé a lányt. S ha nem, mi történik? - vitatkozott magával, de azért maradt.

Elisabeth visszajött, lesminkelve, valami fekete-zöld ruhában, s ettől egyszerre közelibbnek érezte. Olyannak, mint azok a lányok, akikkel naponta érintkezik a hivatalban, társaságban. Mintha nem lenne bárónő, csak egyszerűen Elizabeth Dégenfeld. Akkor rémlett fel neki, hogy az ő szülői háza is a Dégenfeld-birtokhoz tartozott valaha. Nem volt benne egészen bizonyos, hogy csakugyan így hívták-e a régi tulajdonost. Aztán egyszerre felvillanyozódott, mert eszébe jutott, hogy azok is bárók voltak. Akkor talán ugyanahhoz a családhoz tartozik.

— Az én szűkebb hazámban is éltek Dégenfeldek - mondta a lánynak. - A ház, ahol születtem, régen szintén a birtokukhoz tartozott, meg a péti kastély... Nincs véletlenül - de nem tudta folytatni, mert Elisabeth izgatottan közbeszólt:

— Pét? Azt mondja, a péti kastély? Kisgyerek koromnak egy idejét ott töltöttem. Azt jelenti ez, hogy földiek lennénk?

A fölfedezés mindkettőjüket örömmel töltötte el.

— Erre iszunk egy pohárral - köszöntötte pezsgőjét magyarul a lányra, s az magyarul felelt.

— Egészségére, földi!

A kis közjáték, amelyből két asztaltársuk kívül maradt, Lewersnek nem volt ínyére.

— Mi az, mi az? Maguk ismerősök? És hogyan beszélnek? Magyarul? No, ez derék dolog, szóval honfitársak. De azért ne hanyagoljanak el minket.

Akkor már elhatározta, hogy Lewers nem kapja meg a „babát", ha addig él is.

— Nemsokára hazafuvarozom a papához, de — mondta szemforgató ártatlansággal Lewers — az urakat meghívtam egy pohár konyakra hozzám, meg végignézünk egy rövidfilmet, tartson velünk, Elisabeth. Egy óra alatt az egész lebonyolítható.

A lány ráállt. Jól érezte magát, ilyen este utón nem is lehet olyan könnyen elaludni.

(Folytatjuk)

10