A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-30 / 26. szám
CSEMADOK A csehszlovákiai magyar <kultúrális élet naptárába újabb rangos eseményt jegyezhet be a krónikás: a XVI. Jókainapok 1979. május 18-tál 1979. május 27-ig tartó műsorsorozatát. A tíznapos rendezvényen hat estén át - színjátszók léptek a közönség elé; a MATES2- nak a Jókai-napok tiszteletére rendezett ünnepi előadását műkedvelő színjátszó csoportjaink fellépései követték. Az amatőr színjátszás immár hosszú évek óta tartó vajúdásainak, belső oroblémáinak - a lemerevedettségnek illetve a megújulási törekvéseknek - az ismeretében ez évben is érdeklődéssel vártuk, hol tart a mozgalom, s hogy legrangosabb országos seregszemlénk végre igazolja, méghozzá oerdöntőn, hogy a hagyományos színjátszásnak továbbra is van létjogosultsága — amatőr színpadokon is, tájainkon is. Miért és hogyan állott elő az a helyzet, hogy az amatőr színjátszó csoportokról szólva kérdőjelek sorjáznak a hivatásos dramaturgok, kritikusok, nézők minősítő mondatainak végén? Az okok egyrészt belső természetűek (a mozgalom hibáiból erednek), másrészt külsők, olyanok, melyeket bizonyos kultúrszociológiai tényezőkkel magyarázhatunk. Műkedvelő és hivatásos színház között mindig is lényeges művészi különbség volt; a más-más súlycsoportba tartozás azonban főleg az utóbbi évtizedekben vált igazán szembetűnővé. A tévé jóvoltából egyre több azoknak a nézőknek a száma, akiket a professzionális színvonal tesz a színház barátjává; a szabad idő, a művelődési-szórakozási igény fokozódásával párhuzamosan az egykor csupán népszínművekre és a falusi műkedvelő előadásaira szorított közösségek tagjai, élve a motorizmus áldásaival, mind sűrűbben látogatják fővárosunk. sőt az országhatárhoz közel eső Győr, Miskolc és Budapest színházait, hogy a tájainkat rendszeresen becserkésző MATESZ előadásairól mór ne is szóljak. Amatőrizmus és profizmus között a néző, a színházlátogató egyre markánsabban észleli tehát a különbséget. Aligha kétséges: a műkedvelők sem az időigényes, sok-sok próbát kívánó mammut-darabok tökéletes bemutatásában, sem a pénzigényes, mert sok-sok kelléket, jelmezt, díszletet feltételező produkciók látványosságában sem versenyezhetnek a hivatásos színházzal. Miben versenyezhetnének hát vele? Tematikai-etikai mondanivalóban (amely a profi színházénál viszonylag szabadabb, rugalmasabb műsorválasztási lehetőségből fakadhatna), kísérletező kedvben, a szükségből (az anyagi szűkösségből) .erényt kovácsoló színpadkép, kellékötletekben, újszerű rendezői megoldásokban. Kisszínpadainkat (irodalmi színpadainkat) és színjátszó csoportjainkat, tudom, nem egészen helytálló egy kalap alá venni. Mégis ide kívánkozik, hogy míg kisszínpadaink (legalábbis a legjobbak) a korszerűség és a kísérletező kedv szellemében lépnek évről évre a színpadi deszkákra, addig színjátszó csoportjaink mintha túlságosan is beleragadtak volna a hagyományosságba, melyet bizony csak egy hajszál — olykor még az sem - választ el a szemléleti korszerűtlenségtől, az avíttságtól. Kevés a mersz, kevés a széliem kalandja - a csoportok irányítói kevés kivételtől eltekintve nem megrendezik, hanem csak betanítják a darabot, melyet a szöveggel derekasan megküzdő, igyekvő, de jobb rendezésében láthattunk. A csoport ezúttal immár tizedszer vett részt az országos seregszemlén, melyen — mi tagadás-láttunk tőle már érettebb produkciót is. Az előadás rádiójátékszerű volt: a szereplők reprodukálták a szöveget, anélkül, hogy a Könyves Kálmán korában játszódó cselekmény igazi drámai magját kibontották volna. A Kálmán királyt játszó Újváry László igyekezett megküzdeni szövegével; az aktuális mondanivaló kibontójegét, s hangulatokat egybemosó, hosszadalmas, fárasztó didaktikus részletekkel megspékelt konverzációs drámává laposodott. A már említett típushibák nyomták rá bélyegüket a dunaszerdáhelyi (Dunajská Streda) CSEMADOK helyi szecvezete mellett működő színjátszó együttes elődására, A. Ny. Afinogenov — Péchy Blanka: Kisunokám című színművére. A darab itt is aktuális problémára: az elidegenedésnek, a család széthullásának kérdésére tapinthatott volna rá, aláhúzva, hogy az elszigetelt én-nel szemben az igaz emberi kapcsolatokban a közösséget vállaló magatartásnak kellene uralomra jutnia. A választott darab, sajnos, nem reprezentálja kellően az oly sok mai tárgyú színműben gazdag szovjet irodalmat; témája (mondanivalója), és szemlélete, érzelmi hangoltsága között olyan ellentét feszül, melyet a rendezés nemhogy megszüntetett volna, hanem még inkább kiemelt. A ma is eleven témát egy kicsit sematikus, egy kicsit naiv, egy kicsit érzelgős, egy kicsit moralizáló szemlélet kísérte a színpadon - konfliktusok nélkül, jellegzetes termékeként a szentimentális tömegirodalomnak, amely nem a gondolatokra, hanem az érzelmekre apellál, valamiféle ködös, megfoghatatlan jóságkultusz nevében. A hibák forrása elsősorban a mára elavult szövegkönyvben keresendő; másodsorban pedig az aktualizálás munkáját elvégző rendezői-dramaturgiai beavatkozások hiányában. A tempótlan előadást még inkább lassította az „olvasási hangsúly“, a szürke hangszín. Az előadás egésze helyett így a leginkább egy epizódfigura: a Motya házvezetőnő szerepét hitelesen megformáló Szigeti Istvánné alakja ragadt meg emlékezetünkben. Korábbi teljesítményükhöz képest gyöngébb előadást láthattunk a CSEMADOK komáromi (Komárno) helyi szervezete és a Szakszervezetek Háza mellett működő színjátszó csoporttól is. Valentyin Katajev Bolondos vasárnap az üdülőben című bohózatát mutatták be. Noha produkciójukkal elnyerték a színjátszó csoportok versenyének harmadik díját, edőadásukkal nem lehetünk elégedettek. A darab helyzetkomikumait nem pergették a kívánt tempóban; a poének nélküli konverzációs szövegkönyv ezért gyakran ellaposodott. A helyzet- és jellemkomikumokra épülő bohózatok cselekménye általában előre sejthető, kiszámítható; ezt a műfaji hátrányt a rendezésnek és a színészi játéknak kellett volna ellensúlyoznia. Sajnos, akárcsak a lévaiak vagy a dunaszerdahelyiek, a komáromiak is túlságosan komolyan vették a szövegkönyvet; át- és újraértelmezés nélkül, reprodukálva játszották, s az ötlettelen rendezés által szabott ruhájukban a szereplők is — kivéve Sztrecskó Rudolfot - idegenül és lélektelenül mozogtak. 3 A CSEMADOK vágkirályfai színjátszói Lovicsek Béla Végállomás című vígjátékával léptek a közönség elé. Darabválasztásuk dicséretet érdemel; nem elsősorban azért, hogy hazai szerző darabjához nyúltak, hanem mert a Lovicsek-darab érezhetően rólunk és nekünk szólt, itt és most játszódva hazai magyar szellemi életünk, pontosabban az író-olvasó találkozók fonákságait mutatta meg a humor, a szatíra görbe tükrében. A darabban ittott voltak ugyan üresjáratok, kidolgozatlan volt a figurák egymáshoz való viszonya is (főleg a Bodó Antal - Judit kapcsolatra gondolunk), a főcselekmény azonban gördülékeny, lendületes volt. A szereplők közül kitűnő teljesítményt nyújtott a sokáig szemet hányó, ám plebejus indulatokkal telített rokkant irodaszolga, Pista bácsi (Kocsis Győző), ifj. Popp Szilveszter, aki a gátlástalan kiskirálykodó vnb-el-II ITT ÉS MOST" - DE MÁST! (A JÓKAI-NAPOK SZÍNJÁTSZÓ CSOPORTJAINAK SEREGSZEMLÍJÉRÖL) Jelenet Görgey Gábor Handa-basa avagy A fátyol titkai című zenés komédiájából W Jelenet Lovicsek Béla: Végállomás című vigjátékából sorsra, meg tudatosabb rendezői utasításokra érdemes szereplőgárda csuoán passzívan átereszt magán, anélkül, hogy többletjelentést, újabb gondolati síkot, újabb szemléleti jegyet tenne hozzá. 2 Műkedvelő színjátszó mozgalmunk évek, sőt évtizedek óta kísértő hiányosságai, sajnos, az idei Jókai-napokon is kiütköztek. Észlelhettük ezt Felkai Ferenc „Boszorkányok pedig nincsenek” című történelmi vígjátékéban is, melyet a lévai (Levice) Garamvölgyi Színpad előadásában, Nagy László sában azonban túlságosan magára hagyatottnak bizonyult. Az erkölcs-joghatalom-bumánum kérdéskör elevenebb lehetett volna, ha a rendező jobban kidolgozza a bohóc szerepét, ha a nevetve lázadás feszültségteremtő, gondolatgazdagabb feladatával bízza meg Tüskét, aki sajnos nem élt a modern drámákból oly jól ismert down fegyvereivel: a groteszkkel, a .szatírával, az iróniával. Ezek nélkül a darab - amelynek műfaja különben is megkérdőjelezhető, hisz a szövegkönyvben alig akad helyzet- és jellemkomikum - elvesztette vígjátékjel-6
