A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-23 / 25. szám
- Őszig elkészülnek az első lakások. csak jut nekünk is belő* lük . .. Most meg jön a nyár. . . majd csak lesz valahogy . .. Menj dolgodra, majd munka után beszélünk még róla . . . — Jaj, de hosszú lesz ez a nap! — súgta, azzal felpattant és valósággal elszállt, mint a madár s dalolt, mint a csalogány. Lám, lám, milyen könnyen meg lehet nősülni, gondoltam magomban, s munkához láttam. Jött egy melós ringó léptekkel, mint valami matróz, megállf mellettem s köpött. — Túl nagy benned az igyekezet, hékás — mondta összehúzott szemmel és ismét kiköpött. - Holnap is megvirrad meg azután is ... — Hót aztán ... — Ha nem volt még szétverve a pofád, könnyen megtörténhet. Mi az atyaúristent akarsz elérni? Kitüntetést?. . Vagy munkavezető akarsz lenni? — Törődj a magad dolgával és hagyj békén . Vastag volt a nyaka, mint a bikáé, valószínűtlenül széles a válla. Izmos felsőtestén majd szétrepedt az ing. Kissé horpadt volt az orra nyerge, csontos az arca, ami kegyetlenséget tükrözött. Mint egy civilbe öltözött hajdani kakastollas, vagy mint egy hírhedt jutási őrmester. — Magadra vess, én figyelmeztettelek - mondta még nagyot köpve, azzal elment. Felrémlik benned harmincnyolc novembere, decembere, a piros, fehér, zöld pántlikás iskolaterem, a heje-huja, dinom-dánom: „Horthy Miklós katonája vagyok", „Nádi veréb nem száll fel az égig" meg a „Kalász, kalász, árva magyar kolász". .. Látod a sápadt arcú, kopott ruhás honvédokat, a szedettvedett lőcsös szekereket, ahogy jönnek a novemberi ködben . . . Leventéskedés a faluvégi réten, s elibéd magasodnak a büszke és gőgös kakastoilas rémek is . . . Aztán később a bevonulás és az újonckiképzés . . . Valósággal vért izzasztónak veled. Kószálnák, hevertetnek a sárban, habarcsban. Ügy nézel ki, mint a nyári, meleg iszapban hempergő disznó, jóformán nem ismersz a társaidra. Nem szólsz, csak összeszorítod a fogad, s a véredben rettenetes megtorlásra lázadó horog száguldozik ... És este a vacsorádat a kotonaládádon vigyázzállásban kell elfogyasztanod, de hogyan? A padlóról, mert ott a csajkád, és villával a levest. Fél óráig szűröd, szűröd, de még egy gyüszűnyivel sem folyt le a torkodon, s akkor kiöntetik, mondván: „Anynyi idő alatt igazán jól lakhat a baka!" És te elkáromkodod magad. Meghallja az őrmester. A jutási. Két nap múlva zászlóaljkihallgatásra rendel, ahol az alezredes úr az arcodba sziszegi, hogy te piszkos, lázadó, felvidéki kommunista! Kikötés! A vastag faoszlop előtt négyszögben áll a század. Előbb egy ruszin munkaszolgálatost vesznek kezelésbe, s neked azt végig kell nézni. Reszketsz a félelemtől. mint a nyórfalevél, mert nemsokára te következel. Lógsz az oszlopon, mint tarisznya a szegen. A kötél belevágódik a húsodba, a verejték lassanként ellepi a testedet. Zsibbadsz. Az orrod hegyéről csöpögni kezd a testedből kiszoruló víz, és te azt hiszed, hogy a véred folyik elfele, mert fokozatosan elgyengülsz. Vörös karikák táncolnak a szemed előtt s megfeketedsz... A Világ is feketébe borul . . . Akkor kissé megengedik a kötelet s lábad hegye a földre ér. Mintha folyékony ólomba süppedne. Aztán egy vödör jeges vizet zúdítanak az arcodba .. . és minden kezdődik elölről . . . Nem tudod számon tartani, hány vödör víz zúdul az arcodba s hányszor feketedsz meg, csak azt tudod, hogy nagyon hosszú a két óra, talán kétszáz évnél is hosszabb . . . Mikor aztán végleg leeresztenek, felbuksz, mint a tarkón lőtt nyúl. Egy ideig mozdulatlanul fekszel a földön. Észnél vagy, mégis úgy érzed, hogy nincs se kezed, se lábad, se törzsed, csak szíved van s annak a dobogását visszhangozza az egész világ ... És tisztuló aggyal arra gondolsz, hogyha felkerülsz a legénységi szobába és kézbe foghatod a fegyvered, szádba dugod a csövét és a nagylábujjaddal meghúzod a ravaszt... de előbb a jutási őrmesterrel végzel... Nem teszed meg, mert élni akarsz. Ebédszünetben az őrmester kinézetű melós néhány társával körülvett. Vigyorogva méregettek egy ideig, aztán elkezdték: — Jól megpakoltad a bendőd, pajtás? — Meg. — De most kisz . ... juk veled! — így a másik. — Hát csak rajta . . . — Ide figyelj, te nyavalyás — köpött a vastagnyakú —, én figyelmeztettelek, de úgy látszik, hiába pofázik az ember . . . Buzi vagy te, vagy mi az atyaisten!?... Inkább a kurvákra pazarolhatnád az erődet, mint hogy hajtsz, mint a kínai kuli!... Hallottad? Hozzád beszélek, nem az egekhez! — Felőlem beszélhetsz, mondhatsz, amit akarsz, de figyelmeztetlek valamire: ha csak egy kisujjal is hozzám mersz érni, én visszaütök . . . már pedig abban nem lesz köszönet. — Nicsak, nicsak, miből lesz a cserebogár! - mondta a vastagnyakú és nagyot köpött. A társai harsányan felnevettek. - Idefigyelj, te hőscincér: jól megnézted magad reggel a tükörben? — Nem szokásom . . . — De azért csak emlékszel a pofalemezedre? — Miért ne emlékeznék . . . — Akkor jó . .. Legalább látni fogod a változást, ha egy hónap múlva kikerülsz a kórházból . . . Felémlépett, az arca eltorzult és ütésre emelte a kezét. Minden elkeseredésem és haragom az öklömbe szorult és rettenetes erővel vágódott az arcába. A vastagnyakú szeme tágranyílt, mintha csodálkozna, aztán elvágódott, mint a kidöntött fa. Meg sem mozdult. Ügy feküdt a porban, mint akiből elszállt az élet. — Agyoncsapta — mondta valaki a megrökönyödött társaságból, de egyiküknek sem jutott eszébe, hogy rámrontson. Valaki vízért szaladt, hogy fellocsolja a vastagnyakút, én pedig elindultam, hogy folytassam a munkámat. Fél óra múlva a mesterem hívatott. — Idefigyeljen, Szőnyi ... magának nem szabad verekedni . . . Láthatja, az a nagy mélák is agyrázkódást szenvedett . . . Ha netán egy hitványabb embernek sóz oda akkorát, azóta már harangoznának neki. Kell az magának? Anélkül igazán ellehet. — Nem én kezdtem. — Tudom . . . No, menjen, folytassa a munkát... és ne felejtse el, amit mondtam — kiáltott még utánam. Attól a naptól fogva senki sem próbált belémkötni, sőt azt éreztem, hogy felnéznek rám, s egyikük, másikuk meqoróbált barátságot kötni velem, de én kitértem a közeledésük elöl. Nem különcködésből. Egyszerűen senkivel sem akartam összebarátkozni. Munka után együtt voltunk Katóval. Hosszan elbeszélgettünk. Attól az estétől fogva nem tágított mellőlem. Velem töltötte az éjszakát s nappal is mellettem dolgozott. Vékony termete és alakja ellenére ügyes, munkabíró volt. Figyelte a szavamat, a szemem rebbenését, s annyi melegséggel és kedvességgel vett körül, hogy semmi másra nem gondolhattam, semmivel és senkivel nem törődhettem, csak vele. Úgy éreztem, szeretem a lányt, aki most már véglegesen hozzám akarja kötni az életét, feleség és anya akar lenni. Mikor megkaptam az első fizetésemet, hozzámbújt és utánozhatatlan kedvességgel nézett rám: — Most már feleségül vehetsz - mondta s leste a válaszomat. — Igen, most már feleségül veszlek .. . Néhány nap múlva összeházasodtunk. A mesterem egy szerszámoknak összetákolt fészert ürített ki a számunkra. Hulladék deszkából ágyat ütöttem öszsze, a deszkafalba szögeket vertem fogasnak, az ajtóra lakatot vettem és készen volt a lakásunk. Dolgoztunk, ettünk, ittunk, aludtunk. Számunkra a kis fészer jelentette a világot, körülöttünk minden más elhalványult, nem törődtünk semmivel és senkivel. A nyár száraz és meleg volt, csillagfényesek az éjszakák. Nagyokat fürödtünk a folyó hűsítő vizében. A második fizetésem egyszerannyi volt, mint az első. Meglepődtem, Kató is csodálkozott. Biztosan tévedés történt. Visszamentem hát a fizetőhöz, de ő azt mondta, hogy nem történt semmi tévedés, nekem annyi jár. Egyik este az ágyban Kató váratlanul ezt kérdezte: — Szereted a gyerekeket? — Szeretem . . . persze . . . már hogyne szeretném . . . — A mi gyerekünket is tudnád szeretni? — Az csak természetes. — Mit szeretnél: fiút vagy lányt? — Mindegy . . . csak egészséges legyen. — Mégis? — Hót... az első talán fiú lehetne. — És milyen nevet adnál neki? — Azt rád bízom. — Gábor lesz ... - mondta kedvesen és hozzámbújt. Virradt. A nyitott ajtó négyszöge mind jobban megvilágosodott. Odahallatszott a folyóparti lombok közt ébredező madarak csivitelése. A vízről könynyű pára emelkedett fel, friss harmat szállta meg a füvet. Valahol a fészer sarkában egy tücsök is felriadt álmából és muzsikálni kezdett. Kató forgolódott, forgolódott, majd félkönyökre támaszkodva fölém hajolt. — Azt akartam mondani még az este, hogy. . . hogy én úgy vagyok ... — Mintha szégyenkezett volna kissé. — Komolyan? — Nem is örülsz? — Már hogyne örülnék ... csak, tudod, előbb meg kell barátkozni a gondolattal. — Fejét a mellemre vontam és csupasz vállát simogattam. Fekszel és nézed a mennyezetet. A melleden egy nő, egy asszony egyenletesen lélegzik. Néhány hónappal azelőtt még azt sem tudtad, hogy a világon van, most meg hozzád tartozik. Nyakad ótfonja a karja, ajka megkeresi az ajkadat és könnyes szemmel azt suttogja, hogy anya lesz ... te pedig apa. Szétfolyik benned a szó, ezerágú csermelyként futja be a testedet és viszi szét a meleg, szép és jó érzéseket. Látod magad előtt a gyereket, akinek harangozik a keze-lába és gőgicsél a babszemnyi szója. — Tényleg örülsz? — Estére bemegyünk a városba és mulatunk egy nagyot . . . Kató örült, nagyon várta az estét. Munka után aztán kihúztuk magunkat, mint szaros Pista Jézus nevenapján és bementünk a városba. Jól éreztük magunkat a mulatóban. Jól esett az ital, a zene is tetszett, csak a harmonikás nem. Értő fülem észrevette, mikor fogott mellé, de annyi baj legyen. Táncoltunk, ittunk, majd megint táncoltunk . . . Egyre emelkedéttebbé vált a hangulat, egyre jobban dolgozott bennem az ital is. és . . . bizsergést éreztem az ujjaimban: (folytatjuk) 10
