A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-20 / 3. szám
MACS JÓZSEF: Gímesen jut eszembe egyik emlékezetes olvasmányélményem az eszkimó halálvárásáról. Mikor megérzi, vége, nincs tovább, ütött az utolsó óra, mínusz hatvan fokos hidegben ruha nélkül, pucéran vág neki a hó- és jégmezők birodalmának. És míg megy, az összerogyásig azt motyogja: várj halál, ne közeledj, én megyek eléd! így mond búcsút igencsak mostoha, küzdelmes életének. Mi persze másképp halunk meg. Várjuk a kaszást, amelynek érkeznie kell. De a továbbélés lehetőségének a reményével. Ezt teszi Gímesen a kilencvenkét esztendős Hók Mária is. A századfordulón épült nagy parasztház konyhájában éppen betegen, ágyhoz kötötten. A ház utcára néző négy ablaka még látta a Forgách grófok világát, csillaguk lealkonyulásót. Látta a megszokott gémeskutakat, amelyekből napjainkig hírmondó sem maradt. Pedig egyesek innen eredeztetik a falu nevét. Mások viszont az itteni erdőkben szívesen tanyázó gímszarvasoktól. Beteglátogatóba jöttem a majd százesztendős asszonyhoz. A konyha homályában a lányával találom, aki fölött már szintén eljárt az idő. Hetvenhárom éves. Hók néni testéből bizony jócskán kiszökhetett a meleg. A fején kendő, rajta pulóver, a derekánál meleg fedő. A homloka magas, az orra széles, alsó ajka vastag, a szeme apró, de tiszta, világos tekintetű. A korához képest nem túlságosan ráncos arca meglepő. Leülök mellé, nézem és kérdezem, mi végre szülét itt az ember, a vidéket uraló, méltóságos Zobor közelében, Kolon szomszédságában, a Kopotthegy alatt talán ezer év óta, hiszen meg gombóc járta. Most meg annyira válogatós a nép, hogy nem tudja, mit egyen. Mondja el vagy írja meg mindenkinek, hogy én a kenyeret nem tudnám eldobni. Félnék az isten verésétől. Nehogy megint nehéz legyen a kenyér, a mindennapi kenyér, amelyért mi még imádkoztunk, azt kívánom! Én meg a kerek száz esztendő megélését kívánom Gímes legidősebb asszonyának, s búcsúzom. Kísérőm Polácsik Mária, harminc körüli fiatalasszony. A hnb anya könyvvezetője. Férje az erdészetnél dolgozik, mint autószerelő. Szép nagy erdő terül a falu fölött. S szép nagy szelídgesztenyés a hajdani vár romjai körül. A fiatalasszony helybeli születésű. Itt járt magyar óvodába. Itt járta az anyanyelvű általános iskolát. Ide hozta vissza, amit Ipolyságon (Šahy) a mezőgazdasági technikumban tanult. Apja már nem él, állatgondozó volt a szövetkezetben, az anyja háztartásbeli, két lánytestvére férjnél, egyik Zsérén, a másik Lédecen, CSEMADOK-tagok, színjátszók voltak. Ö a könyvben találja meg a szórakoztatóját. Ha jó olvasmányra akad, a reggel ébren találja. Az anyja meg haragszik. Rontja a szemét. Elég tájékozott a mi irodalmunk dolgaiban. Ismeri például Bábi Tibornak szülőfaluja grófi világához kapcsolódó Jó úr, szép úr című versét. Fejből idézi néhány sorát. Forgách grófnak, ha leány kellett, nem koldult, vette a szerelmet. Bejárta bár a fél világot, mégis paraszti szűzre vágyott. A grófi világhoz kicsinyülő nagyon öreg, nagyon régi házban lakik a két gyermekével. De már nem sokáig. Hamarosan az új házukba költöznek. Együtt a falut Ivánka, Forgách Iván valamelyik őse kapta II. Endrétől. E rettenetesen nagy múlt időből persze csupán egy emberöltőnyi az öregasszonyé, és még annál is kevesebb az emlékezésé. Mondja nehézkesen, szaggatottan, amire emlékszik, amiről ébren is álmodik álmatlan éjszakáin. Tizennégy éves volt a századfordulón. Az erős emberek az erdőt járták, kérgeztek, ők meg összeszedték utánuk, a fuvarosok meg Nyitrára hordták . . . Akkor még nagy udvarok voltak, s többen laktak egy udvarban. Azóta megszaporodott a falu. Sokan saját telken raktak fészket (százhúsz új ház épült a második háború után). A szalmatetős ház tűz helyett az idő martaléka lett... A bálokat nem szerette. Egyszer volt majálison, mert oda el kellett menni. Gyermekként facsemetét ültetett a gróf erdejében. Nagyobbacska korában meg trágyát terített az uraságén, meg kapált, meg mácsonyát szurkált, meg aratott. Télen meg font. . . Nagy volt a nyomor. Láthatta az isten, ha akarta. Nem volt papucs, cipő. Nem volt a gyereknek hat pár cipője, mint most. . . Tizenhét évesen ment férjhez Hók Mihályhoz (1953- ban halt meg, 75 éves korában). Nagyon össze kellett húzódzkodniuk. Három menyecskének csupán egyetlen kamrácska volt a hálószobája. S a gyerekek jöttek, mintha kíváncsiak lettek volna a nyomorúságra . . . Aztán jött az első háború. Aztán jött a második háború. Az elsőbe a férjét vitték, a másodikba másokat. A húszas években mór nem jártak az uraságéba. Maguk gazdálkodtak. Külön ment a három testvér. Nekik azonban nem volt szerencséjük a házzal. Háromszor szállt fel tetejére a vörös kakas. S nem kukorékolt. Lángnyelveket öltött . . . Mondja, meséli mindazt, ami eszébe jut. A látása még jó, a hallása rosszabb. Közelebb hajolva kérdezem az intelmeit, amelyeket öt unokájának, tizenegy dédunokájának, hat ükunokájának szán:- Ne pocsékoljatok! Akkor lehet takarékoskodni, amikor van miből. Az én időmben kukoricamáié megyünk a főutcán. Ködös időben, kellemetlen hidegben, iskolából jövő gyerekek köszönését fogadva. A falu fölött a Kopotthegy, a várrom, a kiapadhatatlan Seménykút, a forrás, amely köré telepedett az első Gímes. Akkor költözött mai helyére, amikor a rengeteg szántóval, erdővel, legelővel rendelkező Forgách grófok megépíttették a kastélyukat. A Seménykút vizétől nem messze ágaskodnak a borospincék. Ősz- és télidőben a poharazgató, beszélgető esték színhelyei. A kilencvenkét esztendős asszony úgy tart velem, hogy az arcvonásait, a szaggatott lélegzését, az elmúlásra emlékeztető hangulatot magammal viszem. Közben szüntelenül érdeklődöm Polácsik Máriától. Hányán haltak meg s hányán születtek, mondjuk, ebben az esztendőben? A válaszhoz nem kell felütnie semmilyen könyvet. Szeptemberig tizenegyen haltak meg. Köztük a legnagyobb kort megélt Siposs Erzsébet (90 évet élt), aki tizenkét esztendős gyermekként köszöntötte a századfordulót, s túlélte a fiait. Úgy látszik, Gímesen az asszonyoknak nincs kedvük e biztos földi világból átköltözni abba a bizonytalanba. Tizenegyen haltak meg s harminchármon születtek szeptemberig. Tizennégy fiú és tizenkilenc kislány. Gímesen tehát nem a halál, hanem az élet erős.- Aranyosmarótról kapjuk a gyerekeket. Minden hónapban küldik, illetve hozzák a szülészeti osztályról - mondja anyakönyvvezető kísérőm. - Jönnek fiúkban az Attilák, Józsefek, Pálok, Jánosok, lányokban meg a Mónikák, Szilviák, Yvettek, Líviák, Andreák, hogy csak a leggyakoribb neveket említsem. S jött ennek az évnek az augusztusában egy furcsa, különös, ebben a faluban még soha nem használt lánynév is. Királynő már viselte ezt a nevet Nápolyban. Gímesen senki. Szép Fülöp főherceg szólítgatta ezen a néven feleségét. Ebben a községben augusztusig senkit nem szólítottak így! Johanna, Johanna, Johanna . . . Beszéd témája volt 12
