A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-01-20 / 3. szám

a szokatlan név adása, de itt is érvényes, Hogy minden csoda három napig tart. Az emberek tudo­másul vették a tényt. Szoktatták a fülüket. E Gíme­­sen különös név adói nem királyok, sem nem fő­hercegek, én azonban merem állítani, hogy a grófi világ letűnése után is főurak, már ami a „módit" illeti. Andraskó Ferencékről van szó. A Malom utcá­ban laknak. Az ő örömükre született az a kislány, akit Johannának fognak szólítani haláláig. Második gyermek a családban. A huszonkilenc éves, magyar iskolát járt, Füleken (Fiľakovo) zománcozónak kita­nult, a maróti Calexben tizenkét éve hűtőszekrénye­ket összeszerelő boldog apa így emlékezik lánya születésének körülményeire: — Este vittük kórházba a feleségemet. Onnan egyenesen az üzembe mentem, éjjeli műszakra. Ahogy lépegetek magamba mélyedve, látom, hogy egy nagy fekete macska megy előttem. Mindjárt azt juttatta eszembe, hogy akire várunk, lány lesz, pedig már van lányunk. Műszak után, reggel tele­fonon kérdezem a bábaasszonyt: széna vagy szalma? A válasz szalma, vagyis lány. Egy hét múlva hozta haza feleségem a kis Johannát. mm — Naptárból vett név - világosít fel a szőke, csi­nos, fiatal mama. - Megtetszett. Kellemesen hang­zott. Becézni is lehet. Szüléink mindkét részről viszo­­lyogtak, morogtak, mert hogy milyen név ez? Nem adott Gímesen ilyen nevet senki a gyerekének. Mi­nek különcködni . . . Aztán a pesti tévé vetített vala­milyen filmet, amelyben Johanna történelmi szemé­lyiség. Egyszerre megbékültek a lányuk nevével . . . A kislány, Johanna, aki szerintem máris történelmi személyiség és a boldog szülők szemében nagyobb királynál, császárnál és hadvezérnél, ott szuszog a másik szobában, beletörődve a szülői erőszakba, tegnap fúrták a fülét, fülbevalót kapott, ordított, nem akarta az ajándékot. Szeme az apjáé, szája az any­jáé, a haja barna, a súlya 5,20 kg. — Éjszaka nyugodt, sokat alszik - sorolja az anyu­kája. - Sokat gőgicsél, keveset eszik, feküdni nem akar, fürödni szeret, törülközni nem. Ha bekakál csöndben van. És ravaszul hallgat. . . Alig háromhónapos, és már taktikázik. Ezt persze én gondolom hozzá, miközben a babakocsi mellett a lehetetlennel próbálkozom. Interjúvolni akarom a kis Johannát. Mondom neki a szülei füle hallatára, hol jártam, egy kilencvenkét esztendős asszonynál, aki szintén volt ilyen picurka gyerek. És míg nála voltam, folyton a keserves élet kínját éreztem ki a fáradt hangjából. Mert a nyomorúság úgy fújta át az életét, ahogy az emberekre zúduló leghide­gebb, legélesebb szél a csontot. Felelj hát nekem, kicsikém, te mibe születtél, milyen szegénységbe, milyen gazdagságba? Nem szólsz, de nem baj. A gondolataidból is olvasok. Vagy lejegyzőm az anyukád szavait. — Én már jómódba születtem — kezdi. — örülök, hogy a szüleim így fogadtak. Hogy minden kíván­ságomat teljesíteni tudnák! A szép új ház, itt a Malom utcában, nekem készült el. Szüleim júliusban költöztek bele. Én meg augusztusban jöttem. Negye­diknek az új házba. Földszintjén hat, emeletén is hat helyiség. Garázs is van, de még nincs benne autó. Édesanya is dolgozik. Nyitrára jár a csemege­áru üzembe. ,Ö nem őslakos. Boldogi születésű. Ide jöttek lakni . . . Andraskó Ferencnek, a tizenkét helyiségből és egy garázsból álló „kastély" urának is van szenvedélye. A bélyeg- és régiséggyűjtés. Meg a képzelőerőt és az ügyes kezet foglalkozató ezermesterség, amely­nek csodálatos eredménye, látványa az Eiffel-torony szobába varázsolt mása. Szabad idejében a felség sem ül ölbetett kézzel. Ö a díszpárnák szerelmese. Maga csinálja . . . Alkonyodik, mikor kilépünk a Malom utcai házból. Jövő-menő emberek az úton. Nagy a sürgés-forgás. Büfé, vendéglő, élelmiszer- és vegyesáru bolt, ruha­üzlet, minden található Gímesen. Csak a szalma­tetők és a gémeskutak süllyedtek bele végérvénye­sen a múltba. Munkából hétvégén haza tartó emberek is fel­tűnnek az alkony homályában. Jönnek helyből, a szövetkezetből, az Universálból (javítóműhely), az erdőről vagy az erdészeti hivatal három fiókhivata­lának valamelyikéből, az egészségügyi központból (női és gyermekorvosnak, fogorvosnak, két körzeti orvosnak és gyógyszertárnak ad helyet), a Calexból, Nyitráról, Bratislavából, de még a cseh ország­részekből is. Közelről, helyből vagy messziről jönnek-e, egyre megy. Jönnek azzal a szép meggyőződéssel, hogy „szavuk nélkül szófián lenne a világ". Haza tarta­nak, és azzal a tudattal, amit a költő fogalmazott meg számukra: Csodálatos varázskor a Szülőhely az emberfiának, Amelyből nem lehet kilépni. .. Az óvodába nézek még be az utca fényeit fojto­gató ködben. Egyedül. Polácsik Mária kedves segítő­készségét már csak viszem magammal. A magyar osztályban huszonkét gyermek figyel Matyó Ilonára, a bájos óvónénire. Nagy az izgalom, mert a leg­kedvesebb foglalkozás következik: mesefilm vetítése! Későre jár már. Az anyukák csendben gyülekeznek a folyosón, összehajolnak, suttogva beszélgetnek. Felelősség cseng ki a hangjukból. Meg nagyon is tudatos büszkeségféle. Mert ugye, mi lenne a világ­ból, akárcsak e kicsinyke óvodából is, ha nem szül­nének bele gyermeket. S az írásnak itt vége. Szeptemberig tizenegyen haltak meg s harminchármon születtek Gímesen. Ebben a faluban, ezen a tájon az élet zengi győzel­mi dalát a halál felett. 1. Falurészlet 2. A legkisebb riportalany 3. Hók néni 4. Matyó Ilona, a huszonhét gyermek egyik óvónénije Prandl Sándor felvételei 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom