A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-16 / 24. szám
GARAI GABOR KORTÁRSAINK Gorái Gábort több mint egy évtizeddel ezelőtti magnetofonbeszélgetés hozza most közel. Az írószövetség Bajza-utcai székházában ültünk, ahol akkoriban a költő a külügyi kapcsolatok titkáraként öt világrész költőivel, íróival levelezett és tárgyalt személyesen, idehaza és sokféle országban. A Rádió irodalmi folyóiratának, a Gondo/aí-nak első válogatott verseskönyve megjelenése alkalmából „játékos" interjút adott. — Mi lenne, ha költői életrajzomat eddig megjelent verseskönyveim címeivel próbálnám elmondani? Pillanatnyi meghökkenés után, kérdésre újabb kérdés a válasz: — Kifejezőek lesznek, lehetnek a kötet-címek? Az igenlő felelet helyett a költő máris elkezdte: — Első verseskönyvem 1956 tavaszán jelent meg, Zsúfolt napok címmel. Ami kifejezte az akkori életemet: a vasútnál, a MAV-nál dolgoztam, számviteli munkán, napi nyolc órát számoltam, zúgott bele esténként a fejem. Pontosabban zúgott volna, ha hagyom... De estéim magasabb számviteli tanfolyamokon való részvétellel, nyelv-vizsgákra való készülésekkel, és legfőképpen a tudományegyetem bölcsészkara esti tagozatának előadásaival teltek el. — A második kötete? — 1958-ból való, Ének gyógyulásért címet kapta. A címadó vers kisfiámhoz szólt, aki akkoriban nagyon beteg volt. De a vers- és köteteim társadalmi vonatkozásban is érvényesnek tűnt akkoriban: a gyógyulás igénye mindannyiunkban élt, hogy tiszta hittel, nagyobb őszinteséggel folytassuk tovább történelmünket. — A harmadik verseskönyv? — 1960-ban jelent meg, Emberi szertartás címen. A címadó vers ebben a kötetben szerelmes vers, a feloldás, a szerelemben való megnyugvás és megtisztulás igényével. Ebben a kötetben már helyet kaptak műfordításaim is. — A következő kötet? — 1962-ből, a Mediterrán ősz. Legtöbb vers ebben a kötetben Olaszországban született, egy őszi itáliai utazás lírai története. De másképpen is „őszi" ez a kötet: egy akkori rezignációból való kiemelkedésem nyugalmát hozta számomra magával. Hogy lehet ősszel is, nemcsak tavasszal újjászületni. .. — Az ötödik Garai Gábor-könyv? A költő felnevetett. — Amikor újabb könyvemnek címet adtam, barátaim meg a kiadóban levő könyvesek lebeszéltek. Artisták a köteteim, ezért azt mondták többen, hogy ne tegyem ezt, mert cirkuszi szakkönyvnek vélik a kevésbé beavatottak, amikor meglátják majd könyvemet a könyvkereskedések kirakataiban. . . Ragaszkodtam a címhez, annál inkább, mert a címadó vers nemcsak az artistákról, artista-párról szól, hanem tágabb értelme van összefogásuknak, ott fenn a magasban. . . A hazában és a nagyvilágban is ugyanígy kellene őriznie az embereknek, az emberpároknak egymást. — S az utolsó könyv? — Most, 1966-ban jelent meg válogatott verseimnek kötete, amelyben azért néhány új versem is megtalálható. . . Nyárvég a cím, ami azt is jelzi, hogy életkorban is a nyári korszak végére jutottam. Valami összegeződik, s talán most jön az igazán neheze. . . A beszélgetés idején 37 éves múlt Garai Gábor, s most ez év elején, nyárvégből őszbe fordult, betöltvén ötvenedik életévét. Közb^r a Magyar írók Szövetségének főtitkára lett. Eddig 18 verseskönyve jelent meg, közte egy verses-hangjótéka meg egy verses útinaplója Indiáról. Ezeken kívül drámája, tanulmányainak, esszéinek, kritikáinak három kötete, és válogatott versfordításai két kötetben. Legutolsó verseskönyvének címe: Szélcsönd és újra szél. De most, újra találkozván, nem költészetéről, a verírás titkairól faggatjuk, hanem mint közéleti embert, a legtágabb kulturális témáról: magáról az olvasásról, minden idők könyveinek titkáról. Nemrégiben tartotta a már tizenegyedik évébe lépő Olvasó népért mozgalom II. országos konferenciáját, ahol Garai Gábor, főtitkárként meg költőként is „belülről“ szólhatott az olvasás időszerű témáiról. — Igen, az írói felelősség és az írói lelkiismeretesség dolga — mondja lendületes hevességgel —, hogy az Olvasó népért mozgalom lehetőségeit, a valóra-váltás útján úgy szolgáljuk, hogy ne „szálljunk le" a néphez... Az ötvenes években volt egy ilyenfajta gesztus, amely már többé-kevésbé kiment a divatból. Olyan felfogás volt ez, hogy az író, aki írni tud. meg művelt, esetleg nyelveket is tud, „szálljon" le ahhoz az egyszerű, szegény néphez, és adja oda tudósát! — Mi ma az író, a költő dolga? — Most mindenesetre ilyenről nincs szó.. . Ma az író vagy szolgálatot vállal, vagy ne vállaljon semmit! Azt hiszem, az írónak mindig szolgálatot kell vállalnia. Ez már Balassi Bálint idejében is így volt, és nemcsak nálunk. — Mi volt a legfőbb tapulsóga az utóbbi esztendők irodalmi vitáinak, ha most az Olvasó népért mozgalom, egyáltalán az irodalmat szerető és kedvelő emberek oldaláról nézzük? — Az a véleményünk — mondja Garai Gábor nemcsak a maga, hanem az irodalom tisztségviselőinek nevében is, —, hogy a szocializmusnak szüksége van minden olyan irodalmi értékre, amely embert gyarapító. TÓBIÁS ÁRON GARAI GÁBOR versei: ARTISTÁK Élő csipesz, lóg a trapézen a férli lejjel leiele, foga közt kettős tárcsa, mintha mágneses nyelvet öltene. A vonzás túlsó pólusán függ s forog a nő — leszül a száj! Micsoda csók! — Köztük csupasz tér, tömör csönd s véletlen halál. Micsoda egymásrautaltság leng itt ég alatt, löld lelett, micsoda gyakorlott makacs vágy ment s kockáztat két életet! Milyen figyelemben forognak s mily fegyelemben, tudva: csak együtt szállnak, ha egyikük vét, mindketten aláhullanak.. . Ó, ha igy tudnánk összelogni, egymásra bízott szeretők, mintha folyton tönn-szállva, mintha ‘nlytonos zuhanás előtt! ÍK (2) . dolgok tevői, , tartanánk egymást, ilyen végzetes bizalommal egymás fogában s idegeiben! Ezrekben fogódzók, ha hittel mondanánk, mint ők odafönn élik, hogy: a másik ügyéhez egész létemmel van közöm!. . . Forog, forog a nő a férli foga közt — tompul a zene, csak dob kopog. — Valami gyors vég, bármi föloldás kellene! No most!?. . . Földet ér a mutatvány. Fönt már a taps függönye leng. S ők ketten egyetlen groteszk bók szobrában állnak idelent. ÖTVEN FELÉ Már jóval túl a félúton mit kezdhetne az ember újra? Ha nem cserél hitet, vajon a végső félelmet tanulja? Túlvilágban ha nem remél, önmagáért mit is tehetne? A kort, amit már meg nem él, rábízhatja a többiekre. Csontja sem épül bele már — csak televényként — ama korba. — Mi belőle másokra vár, görgeti majd annak a sodra. Amit félbori hagy, abban él, mit tökéletlenül csinált meg, a tökéllyel helyet cserél, törvényt jobbít, új folytatást kezd. És szakadatlan része lesz — léte nem —, de mit be se végez egy tárgyi, sosem végleges öröklétnek: ÖTVEN FELÉ (2) Már úgysem érez belőle semmit! — Mit tehet? Vigyáz, amit sző, a fonálra, ne fogyjon el. Amig pereg — röptiben vágja szét halála. Hauskrecht F. felvétele 11
