A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-16 / 24. szám
Kezdhetném, ahogy a mesékben szokás . . . Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy derék méhész. Az évek hosszú során annyira megkedvelte ezeket a dolgos mézgyűjtő állatkákat, hogy egyetlen méhtől sem félt. Nem is bántották öt soha ezek a virágról virágra szálló szorgos teremtések. Nem úgy az idegeneket, akiket bizony meg-megcsíptek fullánkjaikkal. Igaz, egyesek szerint ez a legjobb orvosság a reumára! Egy szép napon azonban — ki tudja mi okból — fölzúdult az egész méhraj és a méhek kiröppentek kaptáraikból. Már-már úgy tűnt, hogy vissza sem akarnak térni gazdájukhoz. A sokat próbált, tapasztalt méhész ellenben nem hagyta annyiban a dolgot. Lassú, barátságos léptekkel közelített a virágba borult fák egyikéhez, ahol a lázongó méhek zöme zümmögött. Egy pillanatra megállt, és ekkor megtörtént a varázs: először csak egyenként, aztán egyre többen odaröppentek hozzá és a hajára, a szakállára, az arcára ültek; mígnem az egész méhraj a gazda fejére telepedett. Lehetséges, hogy húszezren, lehet, hogy többen vagy kevesebben voltak, ki tudná azt pontosan megmpndani .. . Egy fürge fényképész mindenesetre megörökítette ezt a ritka pillanatot; bár az is lehet, hogy a szakállas méhész egyszerűen „megrendezte" az egész méhlázadást, hogy ezzel is bebizonyítsa: a méhek nemcsak hasznosak, de barátságosak meg ártalmatlanok is — persze azzal szemben, aki ért a nyelvükön! így vagy úgy, de e ritka fotó ott függ Liptovský Hrádokon, a Méhészeti Kutatóintézet folyosóján, bárki megtekintheti . . . • • • Gyermekkorom egyik legédesebb emléke: mézpergetés a szomszédoknál. No nem otthon, a fővárosban, hanem a nyári vakációban Lülén (Lula) a nagymamánál. Még most is érzem a nyári hőség tikkasztó melegét, a közeli búzatáblák illatát, miközben a friss méz a szomszédok egyikénél lassan alácsordult a pergetőbői a nagy alumínium kannákba. Volt is lakmározás bőven, főképp az ajándékba kapott jókora lépesmézből. Érdekes, visszaérve a városba az egész évben nem kívántam már a mézet, de nyaranta ott falun, a mákostészta mellett, ez volt a legkedvesebb csemegém . . . Azóta réges-régen kinőttem már a lülei nyarakból, úgyhogy mostanában inkább már csak beszélek a mézről, mintsem eszem ezt a sokak által előnyösnek tartott édességet. Ehhez a riporthoz is nemcsak a fenti fotót csodáltam meg, hanem kint a méhlegelőkön, a kaptárok tövében méhészekkel társalogtam és fölkerestem a Szlovákiai Méhészek Szövetségének, illetve a mézet értékesítő s forgalmazó MEDOS- vállalat dolgozóit. Beszélgetéseink során vissza-visszatérő gondolatként jegyeztem noteszomba, hogy a méhészet mesterségéhez kétféle dolog kell: szív és megfelelő terep. Nos, erdeink, akácos ligeteink, virágos réteink bőven vannak, nem vagyunk hát terepszűkében, csak ki kell használni a természet adta lehetőségeket. A méhészszív pedig a MIKLÓSI PÉTER múló évek során fejlődik ki valakiben, ha a kezdeti érdeklődés fokozatosan rokonszenvvé izmosodik benne. Tény, hogy régebben főképpen papok, tanítók, vasutasok méhészkedtek; újabban azonban egyre több más foglalkozású ember választja hobbinak, esetleg keresetkiegészítőnek ezt az időtöltést. Érdekes viszont, hogy a méhészek számszerű gyarapodásával távolról sincs hazánkban arányban a mézfogyaszt' De erről majd később. • • • Régi jelszó, miszerint r ' okosít és nyugtat. M gyógyhatást tulajdonít jq a mai kutatások szer. -Jó eredményt lehet el’*- p^ a köhögés ellen vagy q a mézes teával, esi J* fogyasztott mézzel. Sz< t is használták régebbet ókori orvosi irodalomba1' használásának sok érdé találjuk. Az orvosok atyj görög Hippokratész vese f gyomor és bélbántalmak eile. mézet 12
