A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-01-20 / 3. szám

90f Az első világháború előtt, vagyis a monarchiában minden vármegye fönntartott egy múzeumot. A Nyitravármegyei Múzeum a gimnáziumban kapott helyet, s a bejárattól jobbra és balra egy-egy tanterem nagyságú helyiségből és a hozzájuk tartozó, elzárt folyosókból állt. A jobb oldali rész a rendezett anyag kiállítására szolgált, a bal oldali terem volt a műhely, a folyosó a rendezetlen anyag raktára.

A gimnázium a piarista rendé volt, de elegendő szerzetes híján civil tanárokat is foglalkoztatott. A rajzot és az alsóbb osztályokban a mértani ugyancsak civil tanár tanította: Höllrigl József. Nem született pedagógusnak, az álláskényszer terelte erre a pályára; rendet, fegyelmet tartani nem bírt, annál kevésbé, mert művésztemperamentum lakozott benne, továbbá kifinomult ízlés és széles körű, magas szintű műveltség; röviden: kultúrember volt a javából, s végül, de nem utoljára, a vármegyei múzeum „őre“. Mint ilyen, all round muzeológus, hasonlóan akkori kartársaihoz 63 vármegyében. Ennyi volt a vidéki múzeumok száma.

Az övéről elmondhatta: klein, aber mein. Tetemes részét maga szerezte, s volt ott minden, főként régészeti és néprajzi anyag, azonkívül kultúrhistóriai és iparművészeti gyűjtemény, némi ásványtár, kövületek és sok egyéb, mert Höllrigl „nem kér enni“ jeligével gyűjtött minden gyűjthetőt. Hát ez a csodavilág vonzott engem. Hetedikes koromban, 1912 szeptemberében egy-két mondvacsinált lelet ürügyén besettenkedtem, s miután az őr semminemű'segéderővel nem rendelkezett, az az első órától önkéntes laboránsként fungáltam két esztendeig, zavartalan élvezettel, amit a mesterség okozott, és mennyei örömök közt, amikben a tanár úr személye részesített. Olyan emléktömeg éled föl bennem, amitől — kivételesen — sohasem akartam szabadulni. Ami idefér, kevésnél kevesebb. Legelőször természetesen a múzeumi gyakorlat, a műhelymunka titkai és örömei tárultak föl előttem, s ha szűkös keretekben és gyarló eszközökkel is, de elvégre a mindenkori muzeális anyag volt az, amivel megismerkedtem. Ám ennél jóval többet nyújtott maga a Mester, mert ami hiányzott a múzeumból, megvolt a fejében. Mindenekelőtt a saját területének, a vármegyének idevágó ismerethalmaza, a kőkortól a század elejéig, éspedig beleillesztve a muzeológia világtudományainak: régészetnek,

néprajznak, köz- és műtörténetnek távlataiba, s gondolható, hogy nem fukarkodott közlésükkel. Kezdődött tehát a tanítás Nyitra város és környéke feldolgozásával; ásatásokra természetesen nem telt a rezsiből, összes szerszáma ásóbot és vakarókés volt, de jól tudta, hol vetett föl cseréptöredékeket az ekevas vagy a csákány, elvitt minden lelőhelyre, bele-beletúrt a földbe, és elégtétellel piszkálta napfényre a szilánkot; ha mintás bütykös darabra lelt, hazavittük. A múzeumban aztán

VÁRKONYI NÁNDOR

MESTER

megmutogatta, elmagyarázta az egészben előkerült vagy restaurált edényeket, kőbaltákat, réz- és bronztárgyakat, csontmaradványokat. Ha nagyobb földmunkába fogtak valahol, vagy kőfejtőt s effélét nyitottak, tüstént megjelentünk, keresve, és nemegyszer találva régi sírokat, betemetődött lakógödröket, s akkor megindult az izgalmas vadászat csontokra, mellékletekre. Majd fölvitt a Zobor és a távolabi Zsibrica tetejére, hogy lássam a történetelőtti földvárak maradványait, melyek talán máig sincsenek föltárva.

Ehhez járult a történeti idők ismertetése, amihez miniatűr, de elégséges és gyakorta becses szemléltetőanyaggal szolgáltak a várkerület műemlékei és a templomok műkincsei a román kortól a barokkig és a klasszicizáló stílusig. Szemléltetőül, mondom, mert az igazi tananyagot, a nagy stíluskorszakok: Görögország,

Egyiptom, Mezopotámia, India művészetének történetét a tanár úr fejből adta elő, legalábbis egyetemi szinten, bár nem éppen rendszerezve, a hosszú séták alatt, melyek gyakran a szomszéd falvakig vittek, s a kocsmák kerti asztala mellett, aludttejet, vajat, retket uszonnázva fejeződtek be.

Mindeközben sűrűn jártunk a környék távolabbi falvait néprajzi gyűjtés és tapasztalatszerzés céljából, fényképeztük a népviseletet, a földművelő munka mozzanatait. A nyári szünidőben nagyobb utakat tettünk, föl Privigyéig a Nyitra folyó mentén, a morva határ felé Holicsig, Miaváig, a híres habán kerámia, az ónmázas fajansz lelőhelyéig. Megtanultam fényképezni, s főként eredetiben, vitrinen kívül látni a falvakat, a népek: a zoboralji palócok, a nyugati szlovákok és a prónai német telepesek életét. Esztendő múltán hosszú kötélre eresztett, önálló gyűjtőutakra küldött, ami jó nevelőeszköznek bizonyult: felelősségre szoktatott.

Elmondhatom-e valaha, milyen jólesett inaskodni, tanítvány lenni olyan mester keze alatt, akiből sugárzott a tudás és a magától értődő jóindulat? Föladhattam az önállóság örökös résenlétét, en gardeból pihenj be helyezkedtem, hasadék nyílt magányosságom falán, bizalmas lehettem szégyenkezés nélkül. Végre leltem valakit, akit szerethetek és tisztelhetek, s megtanultam, hogy lehet szeretni és tisztelni a szenvedély fokán. S miért hallgassam el, amire büszke vagyok: ez a nagyszabású

egyéniség, aki a két háború közt tollal és tettel jelentős szerepet játszott kulturális életünkben, s pályáját az Iparművészeti Múzeum igazgatójaként fejezte be — barátjává fogadta a nyughatatlan sihe*) Részlet a közelmúltban elhunyt kiváló irodalomtörténész és művelödéstörténész Pergő évek című emlékirataiból.

dert. Nemcsak tanított s tett többet, mintha nevelt volna: formált, a felnőtt nagy barát szeleteiével s a kiművelt szellem és a művész intuíciójával alakította a leendő embert, aki ma is lényén viseli a Mester eltörölhetetlen keze nyomát, ö volt az első és egyetlen mester az életemben. S végül is ő lett az, aki fülön fogott, és kirántott a pocsolyából, amelybe idétlen kamaszkodásom hemperített.

Ez pedig így történt: egy nyári holdvilágos éjszaka, hosszas csatangolás után, éjfél tájban értem vissza a városba, s szokásom szerint leszegett fejjel, magam elé nézve baktattam az utcán hazafelé. Egy közelgő társaság zajára fölnéztem, s szemben találtam magam vele. Ügy tett, mintha nem látott volna, s továbbment társaságával. Holott súlyos szabálysértésen ért in flagranti: diáknak este nyolc után szigorúan tilos volt utcán mutatkoznia. Másnap, vasárnap délelőtt a szokott múzeumi foglalkozás várt rám, meghátrálni úgysem lehetett, mentem hát. Ahogy beléptem, előfogott: „Mondja csak, mikor

van záróra?“ Csend. Lesütött szemmel álltam előtte. „És hány óra volt, amikor találkoztunk?“ Hallgatás. „Hol járt?“ Némaság. „Ugye, most hallgat, nem mer felelni, rossz a lelkiismerete ...“ Tudtam, hogy az egyetlen ember, akit minden jó érzésemmel szeretek, most dühös, hogy ilyen helyzetbe hoztam;' mert mi mást gondolhatott, hogy tilosban jártam. A vér zakatolt már a fülemben, megráztam a fejemet, s kitört belőlem: „Nem, nem félek! Csak nem szeretném, ha tanár úr véleménye megváltozna rólam!“ Erre meg ő hallgatott el, mint akinek torkán akad a szó. Elfordult, a munkaasztalhoz lépett, csendesen tenni-venni kezdett. Utánamentem, s végeztük dolgunkat, mintha semmi se történt volna, csupán a rendesnél kissé szordinósabb hangon beszélgettünk.

A mentőakció azonban a legjobb pillanatban jött: nyolcadikos voltam, szabadulóban a család és az iskola védelméből és korlátáiból. 1914 májusában letettem az érettségit, utána Höllrigl — egyetlen benevolus auditorként — besegített egy néprajzi tanfolyamba, melyet a vidéki múzeumőrök részére tartottak Budapesten. Ugyanis nyilvánvaló volt, hogy múzeumi pályára lépek. Ehhez akkor nem kellett egyéb, mint hogy a bölcsészetre iratkozzék az ember, s tanári szaktárgyai mellett fél évig művészettörténeti előadásokat hallgasson. Evvel persze — Höllrigl magánszemináriumai után — korántsem értem be, hanem fölvettem minden ókortörténeti és orientalisztikai kollégiumot, amit a tanrend kínált. És minthogy egy egyetemes irodalom nem vonzott kevésbé, mint a muzeológia, tanári szaktárgyakul a magyar és a francia irodalmat választottam, amihez — hogy kevés ne legyen — finnt és görögöt is kellett tanulni. Amint látható, a dolog biztatóan indult, sok szépet ígért, ámde a szarajevói revolvergolyó mind a múzeumi, mind a tanári pályámat fenékbe lőtte.

ZS. NAGY LAJOS:

Bábi urnája fölött

Te nem szerettél játszani, csak rögtön kardot rántani, sohase mérted, méricskélted, barátod-e vagy ellenséged, örök viharban-indulatban: csatározgattál egymagádban.

Nem kellett kártya, dominó, csak ütni — s kapni? — volt a jó! Engelset, Marxot, Lukács Györgyöt verted fejünkhöz, hogyha köllött, nem is volt semmi taktikád, csak kardod s dialektikád.

Nevettem ezt a furcsa harcot, s elborult barna mongol arcod, mert sakkozgattam önmagámmal, üvöltöttél s borult az asztal. Kijelentetted, mint egy Isten, az ilyen költő nem kell itten, aki, amíg más vérben ázik, cimbalmozik, meg citerázik, dúdol, dudázik meg dalolgat, pöttyes szavakkal futballozgat.

S mert játszani tényleg szerettem, ne haragudj, észre se vettem: míg komolyságom számonkérted, VALÓBAN CSÖRGÖTT A VÉRED!

11