A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-16 / 24. szám
3® CSEMADOK ról nyelvünk tudósai, művészei, művelői mindmáig vitatkoznak. Ahhoz viszont, azt hiszem, nem fér kétség, hogy a szép magyar beszéd színesebb az írott szövegnél. Hogy a tájszólásnak mennyi szabad teret adhatunk, magam sem tudom, de ha vers- és prózamondóink, színjátszóink, pedagógusaink, szónokaink e-vel ízesítik nyelvüket, annak mindig szívből örülök. Komplexitás. . . A modern pedagógia a gyermek személyiségének sokoldalú kibontakoztatására törekszik. Kultúránk a múltban erősen nyelv-és irodalomközpontú volt. Magam is sozet a színjátszás és a bábozás terén. A bemutatott hat színdarab közül talán csak kettő volt igazán gyerekszereplőknek való, a nyolc bábműsor nagyobb részének a szövege pedig „házilag“ készült. A Móricz-év alkalmából két Móricz-darabot láttunk, s a prózások is mondtak Móricz-szövegeket. A látottak-hallottak alapján ismét megállapíthatjuk, hogy Móricz várbeli prózaíró, de nem igazi dramaturg. S a dramaturgiai buktatókon kívül egyéb is zavart ezekben a színdarabokban: az ábrázolt kor túlságosan távol állt a mai gyerekektől, s a tizenéves szereplőknek olyan jellemeknépballadát, egy képeskönyv-témát, ,egy verses összeállítást meg egy - .talán - eredeti bábjátékot. A puszta fölsorolás is sejteti, hogy ezek a műsorok közel állnak a gyermek világához, s külön elismerés dukál a rendező pedagógusoknak, akik a szövegkönyveket jobbadán maguk írták vagy szerkesztették. Pompás ötleteknek és példamutató megvalósitásoknok lehettünk tanúi. Itt csupán annyit jegyeznék meg, hogy a bábszerűség kedvéért olykor talán nem ártott volna változtatni az alapul vett mesén, szövegen. (A fölsorolt műsorokban többször is megkísérelték a lehetetlent: bá-A KÖZÖNSÉG (Prandi Sándor felvételei) mm ■ j A DUNASZERDAHELYI (Dunajská Streda) PIPIT ÉR ELOADASA Simkó Tibor: TAVASZI Az idei, IV. Dunamenti Tavaszra tanulni mentem: bepillantani a kulisszák és paravánok mögé, közelebbről megismerkedni a bábozás, a gyermekszínjátszás, az iskolai kisszínpadok, vers- és prózamondók problémáival. Talán mert az utóbbi tíz-tizenöt évben nemigen vettem részt hasonló rendezvényen, engem leginkább beszédkultúránk fejlődése és a látott műsorok teljességigénye, a bennük rejlő komplexitás-lehetőség fogott meg. A beszédkultúra terén elért eredményeinkre már az első napon oda kellett figyelnem, a színdarabok szereplőit hallgatva. A nyelvi szempont természetesen a vers- és prózamondók felvonulásakor került az érdeklődés homlokterébe. (Ezek első három kategóriájának — tehát az alapiskolásoknak — országos vetélkedője az idén első ízben szerepelt a Dunamenti Tavaszon. Eddig minden kategória a komáromi Jókai-napok keretében versenyzett.) Őszintén bevallom, a szereplők részéről itt is igen kedvező benyomások értek. Ám az értékelésnél kiderült, hogy a zsűri távolról sem ilyen elégedett legjobb siövegmondóink nyelvi színvonalával. A tájszolás kérdését az utolsó előtti nap éjszakába nyúló vitája is gyakorta érintette. Az én véleményem ezzel kapcsolatban: a leírt magyar szöveg betűhű olvasata élettelen, papírízű, mesterkélt, még akkor is, ha eleget tesz a mássalhangzó-hasonulás és -összeolvadás szabályainak. Szerencsétlennek érzem nyelvünket, amiért helyesírásunk kodifikálói nem vették figyelembe a kiejtés .gazdagabb árnyaltságát. Az eredmény: másképp írunk és másképp beszélünk (legalábbis ha tudunk szépen beszélni). Ez a másképp alighanem a rövid e hang esetében a legszembeszökőbb. Hogy milyen is a helyes magyar beszéd, ar-ARATÁS kát köszönhetek a nyelvnek és az irodalomnak, de amióta írásra adtam a fejem, furamód örökös harcban állok az irodalomközpontúsággal. Többek között ezért is üdített föl annyira, ami! a Dunamenti Tavaszon észleltem: pedagógusainkban megvan az igény - gyakran a komoly fölkészültség is —, hogy a rájuk bízott szereplőknek minél több képességét megcsillogtassák. A képzőművészet, az ének, a zene, a tánc, a mozgás szerves részeivé kezdenek válni a produkcióknak. A látott műsorok egyikemásika mór rég túl van a kezdeteken, másutt még érezhető a tapasztalatlanság, a szakszerű segítség hiánya. A legsikerültebb, legkiforrottabb - és a közönségnek is leginkább tetsző - műsorok mind sokoldalúak, teljességre törők voltak. Remélem, ezeknek a példája a többi együttesre is ösztönzően hat majd, a fejlődés útját ezek a műsorok határozzák meg. Gyermekszereplőkről lévén szó, jóleső érzés volt látni, hogy a műsorok legnagyobb része a játékosságra épült. A gyermek életeleme a játék. Ami nem kapcsolható össze a játékkal, az a gyermek számára idegen marad, az ilyen szó üres. frázissá válik. A vers- és prózamondók szövegválasztása és a színpadi műsorok egyaránt arról tanúskodnak, hogy pedagógusaink már sok helyütt magukévá tették a játékosság elvét tanulóik fölkészítésében. Aggasztó viszont, hogy az irodalom mintha nem tartana lépést a korral, mintha nem méltányolná eléggé pedagógia és gyermekközönség iránta támasztott igényeit. Jó gyerekversekben, gyerekszájba illő prózai szövegekben meglehetősen bő a választék, vers- és prózamondóinknak, irodalmi színpadjainknak van miből válogatniuk. Sokkal rosszabb a helybe kellett bújniuk, amelyek a gyermeki lélektől merőben idegenek. Ne feledjük el: a Nyilas Misi vagy Lúdas Matyi iránt érzett rokonszenvünk nem képes további húsz vagy harminc szereplőt élettel megtölteni. A gyerekek és pedagógusaik becsületére legyen mondva: még így is láthattunk a két darabban egész jó alakításokat. Illyés ,,Tűvétevők“-jét is csak a főszereplő Gazdasszony tartotta össze. Ez esetben véleményem szerint nem az ábrázolt koron s talán nem is a megírt figurákon múlott az előadás szerényebb visszhangja; inkább a darab stílusán. Illyésben két világ kavarog állandóan: a népi és a magas kultúra világa. Az effajta stiluskeveréssel .kiváló profi együttesek is nehezen birkóznak meg. Más jellegű stiluskeveredés érződött Lázár Ervin történetében: a „fölnőttes" és a „gyerekes" stílus keveredése. Gyerekszereplők számára ez is túl bonyolultnak tűnt. Hárs László meséjében viszont az ötletek, fordulatok esetlegessége szórta szét a figyelmet. Ez a darab mai gyerekekről szólt mai gyerekeknek, csak éppen nem nűgyon tudta lekötni az érdeklődésüket. Pedig azt hiszem, ez o szereplőgárda ezzel a rendezővel különb eredményekre képes. A főszereplő Bucit alakító Száz Éva olyan természetesen és szépen beszélt és olyan magától értetődően mozgott, hogy a zsűri helyében neki ítéltem volna a legtermészetesebb színpadi játék, vagy a legszebb színpadi beszéd diiát. A hat előadás közül Vadnay Dezső „A táncos csizma" című játéka sikerült a legjobban. Ennél érezhettük a leginkább, hogy szöveg, mese, jellemrajz, .díszlet, szereplők, kosztümök, zene, mozgás, publikum szinkronban vannak. Egyszerű volt és éppen ezért hatásos: a stílus, a kor- és jellemábrázolás komplikáltsága nem vonta el a figyelmet és az energiát az alakok árnyaltabb megmintázásától, s a rendezőnek is maradt ereje arra, hogy az előadást gördülékennyé tegye. A bábosok két Andersen-mesét vittek színre, továbbá a három kismalacról meg a farkasról szóló történetet, egy mari népmesét, egy magyar búval megjeleníteni szelet, tüzet, éjszakát. Az ilyen megoldások nem mindig érik el a kellő hatást. Én a szél, a tűz, az éjszaka helyett inkább más, könnyebben megszemélyesíthető szereplőket vonultatnék föl, esetleg valami trükkel, nem-bábos megjelenítéssel próbálkoznék.) A hét irodalmi színpad (kisszínpad) produkciója túlnyomórészt gyerekverskötetekből vett válogatásokra épült. Csak a légiek műsora kivétel: ők ugyanis maguk gyűjtötte népi mondókákból kötöttek harmatos, üde, szépen megformált csokrot. A másik pólust egy ugyancsak vonzó, tehetségesnek látszó csoport képviseli — a pelsőcieké. őket a zsűri - és a közönség - műsorvólasztás dolgában elmarasztalta. S erről itt hadd mondok el néhány szót. A pelsőciek rendezője az összeállítást készen kapta egy két évvel ezelőtt megjelent műsorfüzetben. Ezt a füzetet valaki megírta, megszerkesztette, lektorálta, kiadásra javasolta, jóváhagyta, kinyomtatta, forgalomba hozta. A fölsorolt tevékenysége:; mindegyikéért pénzt vágtak zsebre fizetés vagy honorárium (netán prémium) formájában. A füzet irodalmi színpadoknak ajánlott műsoranyagként került az iskolákba. Egy tanítónő örömmel fölhasználta, az iskolások lelkesen fölkészülték belőle, s íme, a sok-sok órát, szabad időt igénybe vevő fáradozás, megfizetetlen munka eredménye: a zsűri egyértelműen megállapítja, hogy a szövegösszeállítás rossz, frázisos, nem gyerekszájba való. A zsűrit ugyanaz a társadalmi rend honorálja, amely az imént fölsorolt tevékenységek végrehajtóit. De ki kárpótolja a húsz-harminc főnyi szereplőgárdát az elszenvedett kudarcért, azért, hogy államilag patronált selejtet vitt színre?! A különböző versenyeken mindig két fél áll a közönség ítélőszéke előtt: az egyik oldalon a versenyzők hada, a másikon a zsűri. A Dunamenti Tavaszon több bizottság értékelt. Mindnek volt legalább egy magyarországi és legkevesebb négy hazai tagja. A magyarországiak előtt le a kalappal: tárgyhoz kötődő, szakavatott vélemé-6
