A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-20 / 3. szám
XÖ ott állt az ajtóban, és dobogó szívvel figyelte, hová fejlődik * szülei veszekedése. Az utóbbi időben elég gyakran esett köztük ingerült szó, de hosszabb, elmérgesedő vitára csak ritkán került sor.- Hát ide figyelj - apu az ágyhoz lépett, egészen közel hajolt anyához, és összeráncolt szemöldökkel, nagyon kemény hangsúllyal, de aránylag csöndesen beszélt. — Te nem tudod, mi folyik odakinn. Mert kímélni akarlak. Nem tudtál róla, mikor csak egy hajszálon múlt, hogy át nem löktek minket a határon egy kis batyuval. De ez már elmúlt, nem is akarlak vele izgatni. Vedd tudomásul, hogy te egy „gazdag építkezési vállalkozó" lánya vagy, én pedig a péti intéző fia. Ki tudja, hol lennénk már, ha az a politikai fantaszta, vagy mit tudom én már, talán nem is fantaszta Gyula bátyád nem húz ki a csávából? Mire ideért, kissé lecsillapodott, és enyhültebben tette hozzá:- Hát van nekem éppen elég bajom, ne kínozz örökösen te is. Anyuka aztán nem is szólt, de úgy látta az arcán, hogy magában nem mentette fel aput. Rendkívül érdekesnek találta, amikor Gyula bácsiról kiderült, hogy már prágai diák kora óta kommunista. Otthon úgy beszélték, hogy ez most tiszta szerencse. Éppen azért nem értette, miért mondta olyan keserűen, mikor egyszer náluk volt látogatóban: — Hát a tagsági könyvemet, úgy látszik, a kalapom mellé tűzhetem. De még az sem biztos, mert el tudom képzelni, hogy meg is fosztanak tőle. Apu idegesen járkált, míg ezt a vallomást hallgatta. Többször hallotta beszélni szüleit Gyula bácsiról, akiben hol reménykedtek, mint a jövő zálogában, hol pedig mint valami nyűgről beszéltek, mint Damoklész kardjáról a csalód feje fölött. Nem tudta, mit gondoljon Gyula bácsiról. Imri más volt. Ö fenntartás nélkül szerette, és bizonyos volt benne, hogy Gyula bácsi akármit csinál, az helyes, és tökéletes rendben van. Kicsit irigyelte is ezért Imrét. Gyula bácsinak ő volt a kedvence, a kiválasztott, akivel délutánokat kóborolt el az erdőben, akivel nagyszerűen megértették egymást. És ő? Ö kinek volt a kedvence? Nyugodtan bevallhatta magának: senkinek. Murika egyformán bánt vele is, Imrével is, de azt gyanítja, hogy titokban neki is a szép, sötét szemű Géza volt a kedvence. Ez akkoriban nem bántotta túlságosan. A családon kívül könnyen tudott hódítani. Sok barátnője volt, fiúpajtásai is szerették, a tanári kar is, mert kitűnő tanuló volt. Nem, igazán nem érezte magát mostohagyereknek. Talán egyvalami tölthette volna el aggodalommal, de csitri fejjel akkor még nem gondolt rá, azaz nem vette észre. A barátságai addig tartottak, amíg közel volt barátsága alanyához. Mikor kijárta a gimnáziumot, többé nem gondolt egy tanárjára sem, sem azokra a lányokra, fiúkra, akik elkerültek a közeléből. Helyettesítette azokkal, akik éppen körülötte mozogtak. S mintha ő sem hiányzott volna senkinek. Nem nyújtotta ki a karját utána senki. Ez most is így van, és most kezdi érezni, hogy nem jól van. Bennem van a hiba, tűnődött, vagy egyszerűen a körülmények hozták így? Jaj, anyuka, miért is nem tudtunk erről beszélni egyszer! És jó lett volna beszélni Valérről is. De kímélni akarta anyut. Vagy attól tartott, hogy nem figyelne oda? Amióta Géza elment, anyu csak szórakozottan tudott figyelni rájuk, mintha egy kicsit mindig másra gondolna. Hol van már az az idő, amikor úgy érezték, testestül-lelkestü I az övék . . . Mikor még egészséges volt. Azok a mesélések! Az ágy olyan volt, mint a madárfészek. Anya ült, hosszú fekete haja kibontva, ők pedig az ágy végében, mint borzas kis verebek, szájtátva hallgatták őt. A szavai mint tarka, ragyogó tollú kolibrik szólldostak ORDÔDY KATALIN KEREKES KÚT körülöttük, és minden csodát képesek voltak elővarázsolni. Talán ha gyereke lenne, az egészen hozzátartozna. De jó lenne valakihez tartozni! Senkihez és sehová sem tartozom, ez az igazság. S ennek az igazságnak a felismerése egyre súlyosabb, kibírhatatlanabb teherrel nehezedik rám. Hányszor próbáltam bemérni helyzetemet a családban, a korban, a társadalomban . . . De sosem sikerült. Az orgonabokorról letört egy duzzadó rügyet, és szétmorzsolta az ujjai között. Ki hinné, hogy ilyen üres az életem, gondolta. Az ismerősök inkább irigylésre méltónak tartanak. És talán az is lehetnék. Talán bennem van a hiba. Azzal, ha Valér elmegy, semmi sem változik. Az űr nem lesz kisebb, és nem lesz nagyobb. Mit nyernék vele, ha visszatartanám? Magamhoz veszem majd Murikát, akinek elhelyezése úgyis problémát fog jelenteni. Gyors elhatározással megfordult, otthagyta a kertet, s bement a házba. — Nem kell segíteni? — kukkantott be a konyhába. Margit a fejét rázta. — Még tegnap előkészítettem mindent. Ami apróság hátravan, azt már Firtusznéval eligazítjuk. Menj csak be, Veruska, beszélgessetek. Még egy óra van indulásig. Az ebéd úgy fél kettő tájt lesz, addigra itthon leszünk. — Tudod-e, Murika, egészen barbár szokásnak találom ezt a nagy lakomázást. Mintha nem is gyászban volnánk, hanem ünnepet ülnénk. — Ez is, az is - mondta Margit. - Mert rr^égiscsak öröm, hogy ennyi év után mind együtt vagyunk. Menj csak, menj - unszolta Verát —, én is mindjárt bemegyek. A nagy ebédlőben az ikreken és Gerdán kívül nem volt senki. Két világosbarna s egy fekete fej összehajolt, élénk eszmecsere folyt köztük. Vera mosolygott. Ezek igen jól megértik egymást. Csak a kezével intett nekik, mikor hátrafordultak az ajtónyitásra, és indult a lépcsőkön fel anyja szobájába. Kicsit fájt a feje, gondolta, bevész egy Dinylt, talán a temetést is könnyebben elviseli. Valér lovaglóülésben ült egy széken a nyitott ablak közelében, és cigarettázott. — Hát te itt vagy? — csodálkozott rá férjére. — És hol volnék? — Gondoltam, a többiekkel .. . — Reggeli után mindenki a szobájába vonult, te eltűntél, nekem meg mi beszélnivalóm van a három gyerekkel? Vera végigdőlt az ágyon. — Ügy látszik, a közelgő temetés mégis elvette a kedvüket a csevegéstől. Ebéd után úgyis össze kell ülnünk, és megbeszélni egyet-mást. — Hát azt hiszem, azon, ami itt maradt, nem fogtok hajba kapni. — Persze hogy nem. De beszélni mégiscsak kell róla, meg hát itt van Murika. Ha te úgy döntesz, hogy elmégy, én szívesen maga-mhoz veszem őt. Hanem - tette hozzá fanyar mosollyal — a bejelentéseddel azért várhattál volna, míg anyukát eltemetjük, és a régi kerékvágásba lendülünk. Valér elnyomta a cigarettacsikket az ablakpárkányon, és felállt a székről. — Ebben igazad van. Ne haragudj. Mentségemre szóljon, egyáltalán nem hittem, hogy a közlésem különösebb emóciókat vált ki belőled. — Különösebb emóciókat. . . Jövőre lenne az ezüstlakodalmunk. Ez azért mégiscsak jelent valamit, nem? — Hogyne, hogyne. De még sosem tapasztaltam, hogy szentimentális lennél. — Te pedig cinikus vagy. — Meglehet. De csak nem fogunk éppen most veszekedni. Ezt eddig sem tettük soha. Látod — élénkül meg a hangja —, ezt a tulajdonságodat, hogy abszolúte hiányzik belőled a civódásra való hajlam, roppant nagy kincsnek tartottam. Talán tíz-tizenöt év kellett hozzá, hogy már jobb szerettem volna, ha veszekszel. Igaz, nehéz lenne megmagyarázni, hogy miért. Talán mert olyan vagy, mint a nap. Mindenkire egyformán sütsz. Én egy kicsit többet igényeltem. Vagy mondjuk, mást. Egy kis megkülönböztetést. Néha az volt az érzésem, hogy ha felébredve egy reggel más férfit találsz magad mellett, kicsit elcsodálkozol, aztán éppúgy folytatod vele a házaséletet, mint velem. — Hát... — Vera levegő után kapkodott - hát... ezt csak nem gondolod komolyan?- Persze a hasonlat túlzó, csak jellemezni akartam a hozzám való viszonyodat. Minden bűbájosságod mellett, ami, hozzá kell tennem, még most, negyvennégy éves korodra is alig veszített valamit hatásából, és minden okosságod mellett, amellyel kitűzött céljaidat elérted, mintha a melletted elzúgó élet csak a bőrödet karcolta volna meg csupán. Csodálatos adottság, de hoszszú távon elviselhetetlen. — Meglepő, amit mondasz. Ez sose jutott eszembe. De — és a férje szemébe nézett erősen, azzal a pillantással, amelynek hatása alól nehezen vonta ki magát bárki is — mondd meg őszintén, valóban ilyennek láttál már évek óta, vagy csak most festesz magad előtt ilyennek, hogy belebolondultál Klárába. Várj! — emelte fel a kezét, mielőtt a férfi felelhetett volna. - Még meg akarom mondani, hogy ha gondolkozol a dolgon, és mégis mellettem döntesz, minden zokszó nélkül, minden jelenet nélkül elfelejtem ezt a közbeeső epizódot. Most Valér nem engedte szóhoz, gyorsan rávágta: — Ez az! Látod, ez az, amiről beszélek, hát nem érted? A Zlatával való epizód után hálás is voltam neked érte, pedig akkor már kezdtem sejteni, nem jön köztünk minden véglegesen rendbe. Hogy elöbb-utóbb elszakítom magam tőled. De akkor még hálás voltam nagyvonalú, remek viselkedésedért. De csakhamar így kezdtem gondolkodni: Egy asszony, ha szereti a férjét, képtelen ilyen könnyedén napirendre térni a dolgok fölött. Mert nem csupán azt láttam, hogy meg nem történtnek vetted a dolgot, hanem azt sem vettem észre, hogy egy csöppet is fájt volna neked az egész. A szenvedés legcsekélyebb jelét sem mutattad. Ha szeretsz és féltesz, akkor ennek feltétlenül mutatkoznia kellett volna. Úgy tűnt nekem, hogy átsiklottól a dolgok felett, mert a házasság állapotában jobban érezted magad, és különben megfelelő élettársnak találtál. — És ez neked semmi? - kérdezte már falfehéren Vera.- De. És talán van is, akinek elég. Nekem nem. Én az után vágytam, hogy a velem való házasságban érezd jól magad, és pont én, csakis és legyek az, aki mellett élni akarsz. — Ezek fikciók, Valér! Minden, amit mondasz - Vera hangján felindultság érzett. — Indoklást keresel, hogy huszonnégy év után el akarsz hagyni. Egy kicsit szégyelled magad. Hát fel kell építeni egy megfelelő indoklást. És még ha a Klárád csinosabb és fiatalabb lenne, mint én . . .- Hát nem fiatalabb, és megengedem, nem is csinosabb. Legfeljebb nekem. Egyszerűen csak azért, mert szeretem. És főleg azért, mert ő is szeret.- Azt hiszem - mondta Vera lemondóan -, ez a beszélgetés nem vezet sehová. Azt hittem, jó feleséged vagyok, és ha erről néhanapján valami nő miatt egy kis időre megfeledkezel, nem kell neki különösebb jelentőséget tulajdonítani.- Tudod, milyen sokáig szerettelek, míg rá kellett jönnöm, hogy ez az érzés elejétől fogva egyoldalú? Valér ezt olyan rezignált szomorúsággal mondta, hogy Vera nem kételkedhetett szavai őszinteségében. Hirtelen elgyengült ä lába, megfeledkezett róla, hogy a Dinylt akarta megkeresni a táskájában, s visszaült az ágy szélére. Nem tudom megérteni őt, hiába, nem tudom megérteni, gondolta. Az, hogy beleszeretett Klárába, az világos. De amiket rólam beszél, az csupa agyrém, megfoghatatlan vádaskodás. Mire jó ez? (Folytatjuk) 10