A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-20 / 3. szám
Következő számunk tartalmából: Gál Sándor: VÁLTOZNI ÉS VÁLTOZTATNI Keszeli Ferenc: TÉLI ESTÉK Miklósi Péter: LÁTHATATLAN IDEGRENDSZER Püspöki Nagy Péter: TOROKOK IPOLYSÁGON Kovács László: ROKONAINK FÖLDJÉN Az első oldalon Turner Zsigmond és Boráros Imre, a MATESZ színművészei, Goldoni: A hazug cimü vigjátékában. Címlapunkon Prandl Sándor, a 24. oldalon Buday Endre felvételei A CSEMADOK Központi Bizottságának képes hetilapja. Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 893 36 Bratislava, ul. Cs. armády 35. Főszerkesztő: Varga János. Telefon: 3341-34, főszerkesztő-helyettes: Ozsvald Árpád. Telefon: 3328-64. Grafikai szerkesztő: Král Péterné. Szerkesztőség: 890 44 Bratislava, Obchodná u. 7. Telefon: 3328-65. Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat. Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 884 19 Bratislava, Gottwaldovo nám. 48/VII. Nyomja a Východoslovenské tlačiarne, n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kčs. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Index: 49 211. Nyilvántartási szám: SÜTI 6/46. Hosszú útra készülődtem térben és időben egyaránt. Csomagoltam nagy igyekezettel minden szükségesnek vélt holmit. Csomagolás közben azonban ki-kilestem az ablakon a város felett ragyogó égre és semmi más kívánságom nem volt, csak az, hogy az ég egész héten ilyen maradjon felettem, s hogy megtaláljam azt a pár embert, akikkel hosszabb beszélgetnivaló szándékom volna. Csakhogy élnek-e még? S ha élnek, egészségük engedi-e annak az útnak a bejárását, amely az életüket, sorsukat jelenti visszafelé az időben?! Nem rokkantak-e meg az évek terhe alatt, az egykor önként vállalt feladatok súlyától, nehezétől?! Tehát térben és időben egyaránt hosszú utazásra készülődtem azon a széppé újult reggelen. Térben a cél egyelőre a Garam mente; pontosabban Tőre (Túró), aztán pedig a Mátyusföld, és tovább Dunaszerdahely környéke, az egykori Aranysziget, szépséges Tündér Ilona birodalma. Az időben pedig néhány magunk közül való ember életének az útját igyekezném bejárni visszafelé. De nem csupán az említett tájakon, hanem - később - Gömörben, s a Bodrogközben is. Ezek azonban későbbi utazások tervében szerepelnek. Hogy mivégből indulok neki ennek az útnak? Elmondom sorjában, hiszen tulajdonképpen minden ezért történik: az elmondás lehetőségének a megteremtéséért. Rövidre fogva a szót, az utóbbi időben sokat gondolkodtam afelől, hogy nemzetiségi történelmünk térképe eléggé hézagos. A néprajzban, népművészetben tárgyi és szellemi javaink egybegyűjtésében a legfontosabb dolgokat elvégeztük, vagy éppen mostanság végezzük. De vannak nemzetiségi életünknek az elmúlt harminc évben olyan jelentős eseményei, amelyekről ugyan tudunk, de összefoglalásukra nem fordítottunk elég erőt és időt. Hogy ezen események hiteles dokumentumait feltárjuk, s megóvjuk az enyészet elől — ez a föladat. Márpedig e dokumentumok őrizői és birtokosai: emberek. Emberek, tehát halandók. Az élőt szóra bírhatjuk, s tapasztalataiktól, emlékeiktől azok a bizonyos fehér foltok nemzetiségi történelmünk térképén megszinesíthetők. Magam régóta készülök arra, hogy parasztságunk egyik legnagyobb — ha nem a legnagyobb! -, sorsfordulójának kezdeteiről egybegyűjtsem a még fellelhető és egybegyűjthető emlékeket. Persze, tudatában vagyok annak, hogy ezt egyedül el nem végezhetem, mert annyira sokrétű és bonyolult a szóban forgó - nyugodtan nevezhetem így - történelmi időszak, hogy annak összefoglalására, értékelésére egy intézmény is kevés lenne. Közgazdasági, szociológiai, szociográfiai, lélektani, történelmi vizsgálódásokat igényelne, hogy csak a legfontosabb területeket említsem. Erre természetesen nem vállalkozhatom. Ellenben vállalkozhatom, s vállalkozom is, hogy megszólaltassam azokat, akik elindították ezt a sorsfordító - s ezt is nyugodtan írom le - forradalmat, amelynek megvívásához nem harckocsik, ágyúk, géppuskák és nehézbombázók kellettek, hanem szántóföldek, rétek, legelők, lovak, tehenek, ekék, boronák, vetőgépek, istállók, silóvermek, gabonaraktárak . . . És kellettek hozzá emberek! Olyan emberek, akik odaálltak e forradalom élére, bár sokan közülük inkább csak érezték, mint tudták, hogy mire vállalkoznak. S milyen történelmi időben! A második világháború után alig telt el jó három esztendő, számunkra az az a bizonyos három nehéz év, a kitelepítések, a lakosságcsere lidérces ideje. S e lidércnyomásos évek után, a februári győzelem évének szeptember 17-én egy kis Garam-menti faluban, Tőrén (Turá) tizenhét magyar zsellér és nincstelen földmunkás megalakítja Csehszlovákiában az első egységes földművesszövetkezetet. Név szerint Boros János és felesége Torma Eszter, Dudás József és lánya, az akkor tizenhét esztendős Dudás Lenke (ma Valkovics Istvónné), Simko Lajos és felesége Bálint Margit, Hrosko András és felesége Valkovics Mária, Hrosko László, Pompos István, Szobonya József, Gyurgyanovics Margit, Bálint István és felesége Boros Mária, Hrosko Rozália és Furinda Rudolf. E szövetkezet első elnöke Furinda Rudolf volt. Tudták-e hogy mire vállalkoznak? Miben hittek? Kiben bíztak? Az előttem kanyargó szürke aszfaltutat nézem, ahogy egyidőben fogy és növekszik; nézem az oldalt elsuhanó ismerős dombhátakat, rajtuk az ősz békéjét. Nemsokára elérem a Garamot, s a szentgyörgyi hídtól már csak egy kőhajításnyira esik Tőre. Lehet tíz, talán tizenöt éve is, hogy a faluban jártam. Kopogtatásomra Rudi bácsi nyit ajtót. Görbebotjára támaszkodva fogadja köszönésemet, majd olyan természetességgel tessékel beljebb, mintha mindennapos vendége volnék. — Gyere csak fiam, üljünk le, úgy könnyebb. Sorolom, hogy miért is kerestem fel, szándékaimat teregetném eléje, de megállít.- Ráérek - mondja - csak kérdezz. A görbebotot az ajtó mellé állítja, s leül az asztal melletti székre. Látni, hogy kopogtatásomra innen kelt fel; az asztalon a mai újságok, az Új Szó, néhány képeslap, jobbra halomba rakva a korábbi lapok, folyóiratok. A szoba sarkában szintén újsághegy, s a szekrény polcain könyvek sorakoznak, az erkélyre vezető ajtónál a tévé áll, odébb virágok. Ahogy magam elé teszem jegyzetfüzetemet az asztalra, Swift egyik régen olvasott mondata jut eszembe: „Aki egy kalászt termel ott, ahol eddig egy sem termett, az többet tesz az emberiségért, mint az a hadvezér, aki száz csatát nyer." Ez nagy igazság, vitatkoznék Swift mesterrel, ha erre mód lenne, csak az a hiba, hogy a történelem mégsem a kalásztermesztők győzelmeiről íródott, hanem a csatákban vesztes, vagy diadalmaskodó generálisokról. Az egykori béresgazda fiának, mint amilyen a velem szemben ülő Furinda Rudolf, s a hozzá hasonló béresgyerekből lett „hadvezér" életének szentel-e a történelem egy mondatot is?! Aligha, bólintana szavaimra Swift mester, mert hiszen az előbb idézett mondatot ő is éppen azért írta le, mert jól ismerte az emberiség történelmét. A nyitott ablakon át a nap sugarai simogatják az asztalterítőt. E sugarak útját követve indul el a beszéd csendesen, felhősebb tájak irányában, viszsza az időben, a századforduló tájékára. Mert ha Furinda Rudolf életéről szándékozik az ember ezt-azt megörökíteni, az 1901-es esztendővel kell kezdeni.- Egy esztendővel vagyok fiatalabb a huszadik századnál - mondja Rudi bácsi. — Ebből könnyen megtudható, hogy a hetvennyolcadik esztendő pitvarában topogok. Születésem idejében apám béresgazda volt Dalmadon Bílek bárónő birtokán. A bárónő kívánságára adták a Rudolf nevet is nekem, mert akkor lett öngyilkos Rudolf trónörökös . . . Sokra is mentem a nevemmel I . . . A Furinda csalódban a Rudolfra keresztelt gyerek negyedik volt a sorban. Utána még egy fiú jött. így a családban három fiú és két lány növekedett, nevelkedett. — A lányok már nem élnek, de mi fiúk még mind megvagyunk. A bátyám Léván él, 89 éves; alapító tagja a pártnak. Az öcsém három évvel fiatalabb tőlem, ő is, akárcsak én, tőrei lakos.- Hogyan élt egy bérescsalád a század elején? — Nyomorúságosán. A komenció nagyon szegény volt. Egy zsellér egész évi keresete 16 mázsa gabonaféléből állt, emellé kapott tűzifát, meg lakást. Állatot - főleg sertést - tarthatott; ezen kívül pedig valami aprójószágot. A Gorámhoz közel eső részeken ludakat is. A Furinda család abban az időben többnyire falun lakott. Majorban csak Ágotán voltak két évig. — Ágota azért fontos számomra - mondja Furinda bácsi - mert onnan kezdtem iskolába járni Tergenyére. Naponta négy-öt kilométert gyalogoltam oda-vissza. — Az első tanítójára emlékszik-e Rudi bácsi? — A nevére már nem, de amúgy igen. Nemrégiben is emlegettük, mégpedig a mai gyerekek kapcsán. Azt mondják, hogy a mai gyerekek rosszak, figyelmetlenek. Hát elhiheted, mi sem voltunk különbek annak idején. Akkor még nem volt irka, palatáblát s palavesszőt használtunk az írás gyakorlására. Emlékszem, egyszer, hogy ne kelljen írni, a palatáblát bedugtuk a hóba; felszívta a nedvességet a pala, s fölhólyagzott, nem lehetett rá írni . . . Persze, utána volt otthon „abrak”. . . GÁL SÁNDOR 2
