A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-20 / 3. szám
— Csak kérdezz . . . mondja Furinda Rudolf A mondottak felett tűnődve indulunk kifelé a szobából. Rudi bácsi gumivégü botjára támaszkodva ereszkedik lefelé a lépcsőkön. Kint megáll egy percre. A lakótömbök végében konyhakertek sorakoznak. A gyümölcsfákon körtét, almát érlel a napfény. Távolabb a szilvafák termése kéklik. Az ágyásokban paradicsom, paprika, sárgarépa, keményedé káposzták.- Ezeket o kerteket is a szövetkezet megalakulása után osztottuk szét a tagoknak. Hogy legyen gyümölcs, meg zöldségféle. A közeli major felé vesszük az utat. Közben jut idő az emlékezésre. Visszafordítom a beszélgetés sorát oda, ahol az előbb félbeszakadt. — Jó tanuló voltam mindig - folytatja Rudi bácsi — kitűnő bizonyítványaim voltak. Hat osztályt jártam, mert abban az időben annyit lehetett, de hatodikos koromban megbetegedtem. Az utolsó bizonyítványomat Tergenyéről a szódói papnak küldte el a tanítóm, mert akkor már ágybanfekvő beteg voltam. A kitűnően tanuló gyerek kimaradt az iskolából, de kimaradt sok minden másból is. Kerek tíz esztendőre. Súlyos csonttuberkulózisa ágyhoz bilincselte, s a tudomány akkori állapota szerint nem sok reménye maradt a felépülésre. A Garam töltésén állva az alig érzékelhető sodrást figyelem, s próbálom elképzelni, mit is jelenthet egy ember számára ilyen tíz esztendő. — Ágotán hétévesen már ökröket hajtottam. Az iskola után is dolgoztam egy évig; borjúkat etettem, de a jobb karom és a bal Iában nagyon megduzzadt. 1915 elején olyan rosszul lettem, hogy el kellett mennem az uradalmi orvoshoz Zselízre. De csak ment. Orvost nem talált. Egy ápolónő látta el a fiút jótanáccsal, meg adott neki valami kenőcsfélét, hogy azzal orvosolják a beteg gyereket. Persze eredménye ennek a kezelésnek nem lett. Három év múlva került csak be a lévai kórházba. Ott és akkor kapott először megfelelő orvosságot. Amikor tizenhét éves lett, a falubeliek eleljártak hozzájuk, megnézni, hogy a Rudi gyerek él-e még. Ennek ellenére behívták sorozásra. A bizottság elé az egyik regruta-társa a hátán vitte el.. . — Én a könyveknek köszönhetem, hogy kibírtam azt a tíz évet. Kezdetben regényeket olvastam, később tudományos irodalmat, politikai munkákat . . . Az irodalom felé való fordulását a bátyja is segítette, aki abban az időben Budapesten a hajógyárban szervezett munkásként dolgozott, s részt vett az 1911-es tüntetésekben is. A Tanácsköztársaság leverése után hazajött Zsemlérre, mert akkor ott lakott a család. Tagja lett Léván a pártszervezetnek és a képviselőtestületnek is. Gyakran meglátogatta ágybanfekvő, beteg öccsét, s minden látogatás alkalmával könyvet is hozott neki. A fiatal Rudolf pedig olvasott, falta a könyveket. Még abban az esztendőben - 1919-ben - nagy szerencsétlenség érte a családot. Meghalt o családfenntartó. Alig volt hatvanéves. Keresztülment rajta egy megrakott szekér. — ... Nagyon sokat segítettek a könyvek. Amikor már eltájékozádtam valamelyest az irodalomban — emlékezik Rudi bácsi - magam kezdtem válogatni azt, ami érdekelt. Én, akármilyen furcsának látszik is, az ágyban lettem szocialista. Ágyban, betegen olvastam el a Kommunista Kiáltványt, a Tökét, Engels műveiből is az elérhető kiadványokat ... A betegség fogékonnyá tett. A realista irodalom volt rám a legnagyobb hatással. Állandóan olvastam; a könyveknek köszönhetem, ismétlem, hogy kibírtam azokat az éveket. . . Mire felgyógyultam, tűrhető marxista képzettséggel bírtam. Ebben az őszi napsütésben itt a Garam partján mindez teljesen valószínűtlennek tűnik. A csend, az ártéri erdők elszínesedő lombja még csak fokozza ezt az érzést bennem. Az 1923-mas esztendő volt a fordulat éve. Lassan gyógyult a fiú. Fel tudott kelni az ágyból, s mankókra támaszkodva járni tanult... Az udvaron, a fal mellett. . . — Amikor megpróbáltam elfűrészelni egy hasáb fát, szakadt rólam a veríték, olyan gyönge voltam. Ezután a bátyám bevitt Lévára orvoshoz. Több mint két óra hosszat vizsgáltak. A vizsgálat után elmentünk o Munkásotthonba. Ott és akkor léptem be a pártba. De én csak 1926-tól számítom magamat igazán párttagnak, mert csak azóta dolgoztam rendszeresen. Ahogy javult az egészségi állapota, olykor elszegődött o gazdákhoz dolgozni. Naponta - ha dolgozott - nyolctíz koronát keresett. De ez még nem volt folyamatos munka, mert olykor visszakerült még az ágybo.- Ha tehettem, kijártam a faluba is. Sokat beszélgettünk, vitatkoztunk a gazdákkal. Zsemlér igen vallásos falu volt abban az időben még, szociális dolgokról beszélni így nagy bátorságot jelentett. Huszonhatban elszegődött a Taubinger-birtokra idénymunkásnak. Nagytőrére jártak fát fűrészelni; együtt dolgozott azokban a napokban-hetekben a bérmunkásokkal. Azok el voltak keseredve, mert kevés volt a napszám. Egy alkalommal - vesszőt kapáltak - felrendelték mindannyiukat a majorba.- Akkor láttam először Taubingert - mondja Rudi bácsi. - Odajött hozzánk. Kifújtam magamat és megnéztem az urat; nem hajoltam meg előtte, mint a többiek. Taubinger meg is kérdezte az intézőjétől, hogy ki vagyok; azért, így mondta, mert „nagyon merészen néz". Ha máskor jön az úr, mondtam akkor az embereknek, várják meg, hogy ő köszönjön . . . Hát így kezdődött újra az életem. Aztán elhívtak Kistőrére, mert oda többen jártak. Kapálás közben mindig beszélgettünk. Én főleg arról, amit olvastam. Amikor a cselédekkel is megismerkedtem, vittem nekik a könyveket, hogy olvassanak. Fölemeli a görbebotját, s a folyó felé bök vele.- És tudod, hogy elolvasták mindegyiket?! S újakat kértek. Amikor azokat is végigolvasták, sokat beszélgettünk a könyvekről. Heller báró birtokán 1926 július első napján megalakították a szakszervezetet, amelynek 15-18 tagja volt. Hetente, kéthetenként tartottak gyűléseket.- Tanítani kellett az embereket. Harcra nevelni, hogy ismerjék jogaikat. Akkor ez volt a politikai munka lényege. S főleg arra, hogy csak együtt érhetünk el valamit az urakkal szemben. Erre kellett megtanítani a szegényeket. A zsellérek, bérmunkások tanulékonyak lehettek itt a Garam mentén, mert a mozgalom kiterjedt az egész területére.- Mi pedig a majorban sztrájkot szerveztünk. És sikerrel! Nem voltak túlzó követeléseink. Mindössze két mázsa gabonával és két öl fával kértünk többet az eddigieknél. Ezt meg is kaptuk. Ennek az első közös megmozdulásnak az volt a lényege, hogy fölmérhettük az erőnket általa. Persze, az elején az asszonyok nagyon megijedtek. Az akkori és a későbbi tapasztalataim során jöttem rá arra, hogy nem mindig az uraság győzi le a szegények megmozdulását, hanem — sok esetben — a család. A félelem, hogy még azt is elveszítik, ami van. A megmozdulásnak, s főleg hogy sikerrel járt, híre ment Sárába, Kistőrére. Hogyan csináltátok? - ezt kérdezték mindenhol.- Úgy, válaszoltam a kérdezőknek, hogy egységesen léptünk fel. Abban az időben a munka végeztével én nem hazo jártam. Haza csak a tarisznyámat küldtem. Gyalog jártam a falvakat, tanyákat; Az Andi-mojort, Vészeiét, Endrédet — itt három földbirtok volt — Szentgyörgyöt, Sárát . . . Ezek voltak az első körzeteim. Az emberekkel rendszerint a Garam partján találkoztam. Tőrén egy ízben a Feketehídnál háromnapos iskolázást tartottam. (Folytatása a következő számunkban.) A szerző felvételei Alighanem nagyon elcsodálkoznánk, ha egy napon a ruházati boltokban olyan kabátokat, zakókat és nadrágokat kínálnának az elárusítók, amelyekre valamilyen oknál lógva elfelejtették lelvarrni a gombokat. 5 még inkább meglepődnénk, ha közölnék velünk, hogy ezek a ruhadarabok egyáltalán nem selejtesek, ugyanannyiért kaphatók, mint a gombbal készült termékek. Mert végeredményben a gomb - bizonygathatná az eladó — filléres dolog, a kedves vevő úgyis a szövet mintázata és anyaga alapján választja ki a neki tetsző és megfelelő ruhadarabot, miért izgatja tehát magát e csekélység miatt. S ha már annyira ragaszkodik a gombhoz - folytathatná az udvarias boltos -, akkor sem kell mindjárt kétségbe esni; itt van a közelben a gombüzlet, tessék odafáradni, ott kedvére válogathat, sőt Ízlése szerint lel is varrhatja a gombot — saját maga. Nem hiszem, hogy ilyen esetben akadna valaki is, akit az efféle magyarázat kielégítene vagy éppen lecsillapítana. Szerencsére nem kell attól tartani, hogy ez az áprilisi tréfának is hátborzongató helyzet egyszer bekövetkezik. £ látomással csupán azt akartam szemléltetni, mennyire meghökkentő lehet, ha egymáshoz tartozó dolgok egyszer csak természetellenesen -elszakadnak egymástól. Mert mennyire természetes dolog az, hogy ott, ahol élünk, jól érezzük magunkat. Ennek ellenére gyakran hallom vadonatúj lakótelepen élő fiataloktól, hogy elégedetlenek. Beköltöztek ugyan a várva várt lakásba, de ott még sok a javítani való, mert a munkások - mi tagadás - hanyagul dolgoztak. A bölcsőde és az óvoda sem készült el időben, s az élelmiszerüzlet megnyitására is várni kell még egy darabig. Ezeket a fiatalokat az is aggasztja, hogy a környéken senkivel sem tudnak összeismerkedni: sem kávéház, sem kultúrház, sem klubhelyiség, ahol emberekkel találkozhatnának. Előreláthatóan jó tiz esztendeig mozi sem épül, és orvosi rendelő is csak néhány év múlva. Olykor tizenöt-húszezer ember is él egy ilyen új lakótelepen, mégis kihaltnak látszik. Mozdulatlan kősárkányra emlékeztet, amelynek toronyházakból vannak a pikkelyei. Igaz, valaki nagy bölcsen megjegyezhetné, mindez csak afféle lelkizés, az a lontos, hogy a fiataloknak van hol lakniok, a többi majd jön magától. Erre viszont én azt válaszolnám: a gombnéküli kabátot vagy nadrágot is lelölthetem, de ebből még nem következik, hogy jól is logom érezni magamat benne. Pedig csak egy semmiség hiányzik róla, egy apró kis gomb. lói tudom persze, hogy egy középületet nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra odavarázsolni, mint ahogy a gombot lelvarrja az ember. Nem is ezt a sántító hasonlatot akartam én mindenáron erőltetni, hanem csak arra szerettem volna rámutatni, hogy néha bizony szem elől tévesztjük a lényeget. Azt nevezetesen, hogy az első pillantásra mellékesnek tűnő dolgok is milyen fontos szerepet játszhatnak életünkben. LACZA TIHAMÉR 3
