A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-05-12 / 19. szám
MIKLÓSI PETER Kővetkező szórnunk tartalmából: Mács József: VÁLTOZNI ÉS VÁLTOZTATNI Neumann János: BÁCSI. MAGA AZ ÉN APUKÁM? Kortársaink: NAGY LÁSZLÓ Miklósi Péter: OKLEVELES SZAKÁCSOK O. Geraszimov: BEDUINOK Az első oldalon riportkép az öt döntő nap című íráshoz. A címlapon Gyökeres György, a 24. oldalon Kontár Gyula (elvétele A CSEMADOK Központi Bizottságának képes hetilapja. Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 893 36 Bratislava, ul. Čs. armády 35. Főszerkesztő: Varga János. Telefon: 3341-34. főszerkesztő-helyettes: Ozsvald Arpád. Telefon: 3328-64. Grafikai szerkesztő: Král Péterné. Szerkesztőség: 890 44 Bratislava, Obchodná u. 7. Telefon: 3328-65. Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat. Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 884 19 Bratislava, Gottwaldovo nám. 48/VII. Nyomja a Východoslovenské tlačiarne, n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156.— Kčs. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Kéziratokat nem érzünk meg és nem küldünk vissza. Index: 49 2H. Nyilvántartási szám: SÚTI 6/46. Délutánonként, azaz inkább már estefelé, amikor a prágai lakások ablakaiban lámpafény gyullad, egy hófehér hajú, kerek arcú férfi rendszerint elindul napi sétájára. A neve: Ludvík Štefánik. Meglett korú, de egyenes tartású, fürge járású, halk szavú ember. Nyugdíjas. Most sem telnek azonban tétlenül napjai: a Fasisztaellenes Harcosok Szövetsége Prágai Városi Bizottsága történelmi-dokumentációs szakcsoportjának tagjo. Estefelé szokott hát sétálgatni, többnyire a belvárosban. Közben meg-megáll egy-egy sarkon vagy egy-egy utcatábla előtt... Eltűnődik, s néha alig hallható sóhaj — emlékeinek belső visszhangja — hagyja el ajkát. Megáll az Óvárosi és a Szénpiac téren, a Celetná, Pafižská, Karlova utcákon, a Malostranské téren; a híres Orloj, a Kinský-palota a Schönbach-ház és a rádió egykori épülete, a mai városi nemzeti bizottság előtt... Sétái során százszor, ezerszer újraolvassa az utcaneveket, pedig bárkit akár csukott szemmel is elvezetne errefelé, hiszen ismer itt minden sarkot, beszögellést, kapualjat. Arcok, szempárok villanok föl emlékezetében: egykori bajtársai, a prágai felkelők, a cseh nép májusi felkelésének derék harcosai, akik 1945 tavaszán bátran szembenéztek a horogkeresztes német tankokkal és az SS-karszalagos orvlövészekkel. A májusi napok emlékei csaknem három és fél évtized távlatából is élénken elevenednek meg előtte, pontosan emlékszik az Óvárosi tér környékén lezajlott harcok minden mozzanatára. Partizántársaihoz hasonlóan ő is értünk, a békés jelenért fogott fegyvert. És azért, hogy a mai harmincévesek nemzedéke -— a világ nagy részén — a háborút már csak az idősebbek visszaemlékezéseiből ismerje. Rengetegen lelték halálukat a fronton. Sokan estek el negyvennégy nyarán a szlovákiai hegyekben és néhány hónappal később a prágai barikádokon is. De még többen vannak, akik túlélték a világháború borzalmait, hogy a béke éveiben — saját tapasztalataik hitelével — vallomást tehessenek azokról a vészterhes időkről, hogy fellibbentsék a történelem fátylát; hogy emlékeztessenek azokra a hősökre, akik nem élhették meg a felszabadulás örömteli pillanatát. Vagy csupán „egyszerűen”, mindennapi sétáik közben emlékezzenek az akkor történtekre. Akárcsak Ludvík Štefánik. Kettesben lépegetünk, járjuk Prága belvárosának utcáit. Hallgatom a hatvanadik életévén túl járó férfi higgadt szavait, s közben azon tűnődöm: vajon ez a lassacskán már idősnek tűnő korosztály hol merítette azt a különleges erőt, amely 1944—45-ben, a tettek óráiban a cselekedeteiket irányította? Miből ered az a legendaszerű hősiesség, amellyel inkább az igazsághoz és a férfias helytálláshoz vezető göröngyös utat választották a kitaposott ösvényeken vezető, kényelmesebb élet lehetősége helyett? . . . Vajon hol kerekedett ennyi bátorság ebben oz akkoriban még csak harmincéves, de már családos fiatalemberben is? Talán csak fiatalos hév vagy belső szükséglet volt-e az. ami fegyvert adott a kezébe? Az ősz férfi megáll egy pillanatra, szúrósan a szemembe néz, aztán csupán ennyit mond: — Természetesen az utóbbi, fiam . . . A müncheni árulástól 1945 tavaszáig az egész cseh népnek már nagyon elege volt a német fasizmusból. Az ellenállás csirája a cseh nép legjobb hazafiaiban valóban már a harmincas évek legvégén: a müncheni diktátum életbe lépte utón megszületett. Főképpen a kommunisták és a párttal rokonszenvező haladó gondolkozású emberek figyelmeztettek a futótűzként terjedő fasizmus veszélyére. Ekkor azonban sokan még „vörös bújtogatásnak” tartották ezeket az előrelátó szavakat és inkább az angol-amerikai politikai irányzók jövőjében bíztak . . . Hosszú hónapoknak, sőt, egy-két esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy — a sztálingrádi és a kurszki csaták kimene. tele láttán — o történelem a kommunisták körül csoportosuló cseh hazafiaknak adjon igazat a tomóskodókkal szemben. És nem sokkal később: a CSKP ötödik illegális központi bizottságának fölhívására megindult a széleskörű ellenállási mozgalom. Eleinte inkább Szlovákiában, hiszen ide közelebb volt a Kelet felől közeledő front és a partizánharc megszervezéséhez szükséges szovjet segítség. S hamarabb eljutott ide a Vörös Hadsereg oldalán küzdő I. önálló Csehszlovák Hadtest harci sikereinek híre Ezerkilencszáznegyvennégy nyarán és szén — a Szlovák Nemzeti Felkelés 2
