A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-04-21 / 16. szám
£ 4 ■* ^ ' * V » ORDÔDY KATALIN KEREKES KÚT «••>■■■ Vacsora után, ahogy kilt IC III alakult a társalgás, külön ****■“ B * csoportba verődtek a gyerekek, az asszonyok. Margit néni, mint valami jótékony szellem, hol itt, hol ott tűnt fel, kiürítve a hamutartót, utánatöltve egy boros poharat, gondoskodó jelentéktelen ténykedéseivel olajozta a kedélyes családi találkozást. Szeret fényképezni. Milyen jó, hogy most nincs kedve hozzá. Elképzelte ezeket a családi képeket, s nagy betűkkel alájuk írta: látszat. Ügy néz ki, mintha összetartoznának. Pedig milyen régesrégen elszakadtak egymástól. Attól fogva — idézte fel a régi jelenetet —, mikor a csendőrök bőgve hazahoztak, többé nem tartoztam ide. Itt éltem, mert mit tehettem volna? Ragaszkodtam anyukához, apához, sőt Margit nénihez is, csak készülődtem valamire. Készülődtem az elválásra. Mást akartam magam köré teremteni, nem azt, ami akkor körülvett. Az a kisfiú dehogy tudta megfogalmazni, mi az, amitől szabadulni szeretne. De azóta már megtaláltam rá a szavakat. Képmutatás, beletörődés és boldogtalanság. Ez ivódott itt a falakba. Erre tárult rá a szemem időnek előtte. Mielőtt még megérthettem volna ezeket a fogalmakat, meg kellett tanulnom megbocsátani őket. Nem könnyű feladat egy kisfiúnak ... Végre ráparancsoltak Margit nénire, hogy üljön már le. Ott ült köztük megdicsőült arccal, s akkor hirtelen megfájdult a szíve érte. A nagyszülők, a szülők és még mi is, a három generáció, micsoda szokások, előítéletek és becsületkódexek hínárjában mozogtunk I Három generáció. Egy évszázad. Nem olyan könnyű egy ilyen évszázadból kigyógyulni. Margit már a harmadik vagy negyedik ásítását fojtotta el, ami nem kerülte el Vera figyelmét.- Munka álmos, gyerekek — mondta emelt hangon, hogy felhívja a többiek figyelmét. - Nem tesszük el magunkat? Folytatták még a megkezdett beszélgetést, de közben szedelőzködtek, felálltak, tapogatóztak az asztalra kitett öngyújtó, szemüveg után. — Aludjatok jól — ismételgette Margit. — Utoljára alusztok a szülői házban. Egy pillanatra elgondolkodtak ezen. Hát igen, valami véget ért Egyikük sem volt azonban különösebben szentimentális. — Géza bácsi, apu - Ágnes a legkedvesebben kunyeráló hangját vette elő —, ugye, mi méq maradhatunk egy kicsit? Már csak negyven percig tart ez a zene, szeretnénk végighallgatni. Mire ti végeztek a fürdőszobában, ágyba kerültök, addigra mi is végzünk. Legalább nem lesz nagy tolongás. Szétszéledtek, Margit ablakot nyitott.- Nem jön rátok a hideg? — szólt a gyerekek felé. Azok csak intettek, hogy nem, aztán belemerültek megint a zenébe. Furcsa, gondolta Margit, az én időmben a fiataloknak eszük ágában sem lett volna muzsikaszót hallgatni a temetés napján. No, meg sem engedték volna nekik. De talán nem fáj Zsófikénak. A világ annyira megváltozott már... Letakarította az asztalt, tálcára rakott mindent, és kivitte a konyhába. Firtuszné már lefeküdt. Holnap reggeli utón elmosogot, rendbe teszi a konyhát és elmegy. A gyerekek is mind elmennek, egyedül marad. Mór nem lesz semminek értelme. Visszament a szobába, körülszimatolt, kicserélődött-e már a levegő. A kitárt ablaktáblához lépett. Egy pillanatra megszédítette az éledő erdő felől érkező éles, tiszta tavaszesti légáramlat. Rég elmúlt tavaszok ígérettel teli pezsdítő illata csapta meg egy pillanatra. Elmulasztott lehetőségek feltolakodó emlékei szorították össze a szívét. Csöndesen becsukta az ablakot, a messziről jött nyugtalanító üzenetek kívül rekedtek. Kicsit bizonytalan, imbolygó léptekkel ment fel a szobájába. A fiókból elővett egy minden eshetőségre készen álló gyertyát és meggyújtotta. Letérdepelt, és imádkozott Zsófia lelki nyugalmáért. Szeles volt az éjszaka, zúgott-az erdő. A tető, a falok átvették ezt a zúgást, s átszűrve, letompitva megtelt vele a ház, ott rezgett a szobák levegőjében, mint egy távolban megpendített hárfa húrjának elhaló zengése. — Ébren vagy, Imre? — suttogta Emmi a sötétben. — Ébren - hallatszott a másik ágyból. - Nehezen jön álom a szememre. — Talán a szél... hallod? Imre elmosolyodott a sötétben. — Hallom. Ismerem ezt a zenét. Gyerekkoromban sokszor hallottam és hallgattam, olyan élvezettel, mintha valami szép muzsika szólna. Volt anyukának egy kagylója. Nagy tengeri kagyló. Azt néha a fülünkhöz tartotta, és megkérdezte, hallunk-e valamit. Erősen figyeltem, aztán boldogan ránevettem, mert igenis, hallottam egy különös hangot. Súg! — közöltem diadalmasan. „Ezt a tenger mellől hoztam“ — még most is hallom anyuka hangját, úgy mondta, mintha valami titkot árult volna el bizalmasan. „Bizony, akkor hoztam, mikor apukával egyszer a tenger mellett jártunk. És benne maradt örökre a tenger morajlása, zúgása." Csodálatosnak találtam, hogy egy öklömnyi kagyló magába zárja a tenger hangját, s amikor csak akarom, hallom o messzi-messzi óperenciók zenéjét. — És hova lett az a kagyló? Megvan még? — Margit néni talán meg tudná mondani. Én bizony már réges-régen megfeledkeztem róla. Az juttatta eszembe, hogy a szélről beszélünk. Mikor így gyerekkoromban az éjszakai szél zúgását hallottam, mindig azt képzeltem, hogy a ház egy nagy kagyló, és én benn a kagylóban hallgatom ezt a hangot, távoli világok rejtélyes, izgató üzenetét. — Mit gondolsz, esőt hoz a szél? — Nem tudom. A tavaszt hozza. Hallgatták a zúgást. Jó lenne, gondolta Imre, ha most is elmondhatna Gézának egyet-mást. Például, hogy egy nagyon igényes kivitelezést kívánó viadukt tervezési pályázatán tulajdonképpen az első díjat nyerte meg. Aztán mi történt! Az egyik zsűritag, jóban voltak még a főiskoláról, hivatalos úton lévén, néhány percre megszakította az útját, és felkereste őt az irodájában, „örülök, hogy itt talállak, Imre. Jó hírt akarok közölni. Te nyerted meg a pályázatot. Még volt egy hasonló jó pályamunka, de a tiéd nem kívánt valutáris befektetést. Végül is ez volt a döntő. Nem akartam elmulasztani, hogy elsőnek gratuláljak. De ez persze titok. Csak a hivatalos értesítés utón tudhatsz róla. Nem, köszönöm, egy pohárral sem, én vezetem a kocsit." Lamos Karcsi még egyszer megrázta a kezét, s már ment is. ő azért felhajtotta a pohár szilvóriumot, és nagyon kellemes délelőttje volt. Persze, hogy titokban tartotta. Egy hétig csak tud titkot tartani. Egy hét múlva kell közölni a pályázat eredményét. Persze Emmi, oz más. Emmi feleség. Mintha csak saját magának mondaná el. Várt egészen estig, még a fvprogramot is végignézte, pedig már dörömbölt benne a türelmetlenség. Mikor este magukra maradtak a hálószobában, akkor aztán kirukkolt. Ú, hogy örült Emmi, hogy szorította a száját a kezére, hogy ne visongasson örömében, ne keltse fel a gyerekek figyelmét. „Most aztán igazán elmegyünk Olaszországba, ugye, Imrikém?" Terveztek, terveztek, terveztek. Emmi két baráti házaspárnak is szólt, nézzenek át szombat este. Aztán péntek délelőtt Lamos telefonon jelentkezett Pozsonyból : „Te vagy a telefonnál, Imre? Nem is tudom, hogy kezdjem. Bánom, mint a kutya, a melyik kilencet köfykezett, hogy nem bírtam tartani a számat s szóltam neked arról a dologról." „Miért? - kérdezte, de akkor mór érezte gyomrában a nyomást, a vér lefutott az arcából. „Mert valami megváltozott. Tegnap a zsűrit váratlanul még egyszer összehívták. Nem mondhatom el a részleteket most Szóval ... ne számíts arra, amit mondtam." „Rendben van, értem." Valahogy kipréselte száján a szavakat. Méq hallotta, amint Karcsi mentegetőzött: „Sajnálom, öregem. Igazán sajnálom." Legszívesebben földhöz vágta volna a telefont remegett a csalódástól és a dühtől. Ez a hülye Karcsi mit bolondította! Ehl Járkált föt-aiá o szobájában, nem tudott magával mit kezdeni. Szerencsére ügyfelek jöttek, egy építésvezető meg az egyik beosztott mérnöke, és kényszerítenie kellett magát, hogy az éppen folyó munkálatok egyik felmerült problémájával foglalkozzon. Kocsijába ült, és kiment a baggerhez, két teherkocsit azonnal átirányított az állomásra, intézkedett, futkosott, még utolsó pillanatban elcsípte az ebédet is. Mire délután visszament az irodába, dühének java része elpárolgott. A csalódás persze megmaradt. Rossz napok voltak azok akkor. És senkivel sem tudott sérelméről beszélni. Ha Géza... ha Géza itt lett volna, hozzá elmehetett volna megmutatni és nyaldosni a sebét. Mennyi ideje is ennek? Már több mint fél éve, tavaly ősszel történt. De Géza nem volt. És ez a Géza már talán nem is az, akihez elmenne. A régi valahol elveszett. Másik oldalára fordult, figyelte a feleségét, hogy alszik-e. Nem tudta megállapítani, azért halkan odasúgta: — Emmikém, alszol már? — Még nem — sóhajtotta Emmi a másik ágyból —, de már ideje lenne. — Milyen benyomást tett rád a bátyám meg a felesége? - kérdezte. — Géza nagyon csinos. Láttam, örül, ha rálel valamelyik elfeledett gyerekkori emlékre. Itthon akarja érezni magát de érzésem szerint ez nem nagyon sikerül neki. Emmi fészkelődön az ágyban, az álom kiment a szeméből. — Most már te is nyilatkozz a sógornődről. — Nagyon ért hozzá, hogy a legtöbbet hozza ki magából. Ezt meg kell adni — tette hozzá elismeréssel. — Amúgy kedves, nem is rí ki a családból. Mást alig tudok mondani, nagyon kevés szót váltottam vele. Jelentéktelen dolgokról. — Én elég sokat beszélgettem Erzsébettel. Meglepő nyíltsággal beszélt olyasmikről, ami hát__ elég kényes téma közöttünk. Tetszett benne, hogy Gézával ellentétben egészen természetesnek vette, hogy másképp gondolkodunk, és ez cseppet sem zavarta. Azt sem tudnám határozottan megállapítani, hogy őszinteségében nem rejlett-e egy kis kérkedés is, vagy egyszerűen úgy gondolta, megengedheti magának velünk szemben, mert nem fogjuk félreérteni... Én inkább a rokonszenvesebb indítékot tételezem fel. — Mégis, miféle vallomást tett? — Mit__ Ezt így nehéz elmondani. De például elmesélte, hogy egy ízben napszámosasszony dolgozott a parkban, és körülötte lábatlankodott két kislánya is. Nyilván nem volt kire hagynia őket. Erzsébet a karikáját hajtotta az úton, s a két idegen gyerek láttán megállt. Nézegettek egymásra, méregették egymást, egykorú gyerekeknél könnyen megy a barátkozás. Az egyik kislány megszólította, közeledni próbált, s akkor ő hirtelen elhatározással hátraíépett: „Nem barátkozom veled" — mondta. A kislány motyogott, hogy miért, s ő rögtön kész volt a magyarázattal. „Mert parasztgyerek vagy. Nem vagy hozzám való." Az asszony, aki hallotta ezt a párbeszédet, odaugrott a gyerekéhez, és jól szájon vágta. „Mit szemtelenkedsz te itt? Nyugton maradj!" A kislány elkezdett bömbölni, ő meg hirtelen zavarában hegyesen továbbhajtotta a karikát. Elmondta nekem Erzsébet, hogy milyen szorongást és bűntudatot érzett, mialatt látszólag gondtalanul elkarikázott a tett színhelyéről. „Nem tudom, mi ütött akkor belém, hogy ilyen komisz voltam. Ezeket a szavakat egyszer a szobalánytól hallottam, mikor egy béresgyerekkel kezdtem játszani a majorban. Arra járt éppen valamiért meglátott minket, megfogta a kezem, és elvezetett. Ő magyarázta aztán nekem, mikor húzódoztam vele menni, hogy ez egy parasztgyerek, nem hozzám való." (Folytatjuk) 10
