A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-04-21 / 16. szám

Halott erdő Lubeník mellett. A halál oka: magnezitpor.

Ne essünk tévedésbe! Ez nem a római Colosseum, csupán annak kicsinyített mása - a franciaországi Nimes városban. Két frank ellenében még az abla-Lr'.n le UcLnL.irrLAIknfiir.1#

Pillanatfelvétel egy amerikai bevásárlóközpontból: mint látjuk, a „választék" óriási. Alvó, éber, s még járni is tudó portékák .,.

Szerencsés kezű embernek mondhatjuk Rita Clausdorff német munkáslányt, akinek kezefejét levágta egy munkagép. Helikopteren a duisburgi klinikára szállították, ahol visszaillesztették kézfejét. A műtét sikeres volt, Rita már könnyebb munkát is tud végezni.

Nemcsak a Szent Márk tér, a Rialto hid is Velence szépségének jelképei közé tartozik: a város üzleti részében látható, s a híres Canal Grande fölött ivei.

A Bariban 1943-ban született Pino Mícol olasz drámai színész úgy érzi, rátalált az igazi szerepre, s ez: Rostand nagy romantikus müvének, a Cyrano de Bergeracnak címszerepe. Képünkön: Pino Micol a nagyorrú lovag maszkjában.

Katarzyna Radzio a lengyel repülés történetében az első nő, aki navigátori minőségben dolgozik a Lengyel Légiforgalmi Társaság gépein. Az II—18-as gép navigátora korábban légikisasszony, majd a légikisasszonyok oktatója volt. Első navigátori útját Varsó és Kairó között tette meg.

várakozás

A változatosság kedvéért — esik.

A szokásos randevúra úgy indulok, hogy lehetőleg csak öt percet késsek. Esernyőt is viszek magammal, bár sose szoktam. Születésnapomra kaptam néhány éve. Nyugodtan eladhatnám az eredeti áron, még mindig olyan, mint újkorában.

Időben érkezem a buszmegállóhoz, ahová ő érkezni szokott. Körülnézek, Még nincs itt. Nem baj. Időm van, esernyőm is — nyugodtan várhatok. Hétre ugyan színházba megyünk, de addig még egy kerek óra hátra van.

— Bőven elég egy kávé elfogyasztására.

A pontos idő 18.10.

Autóbusz érkezik. Megáll. A várakozó tömeg megrohanja. Úgy tűnik, a felszállók és leszállók hada összecsap. A leszállók erősebbek, persze többen is vannak. — Aztán váratlanul folyosók nyílnak a tömegben, s a leszállók átfolynak az ostromlókon.

Lesem a buszt, örül és telik. Emberek jönnek, megállnak, majd sietnek tovább. — Indián módjára lesek négy irányba is egyszerre, hátha felfedezem őt a ’mór ismert szürke, átmeneti kabátban,' zöld és tömött kézitáskával a kezében. Lesem a kissé hullámos, világosbarna, váltig érő frizurát és p szemüveget, az ismerős mozdulatokat

— de sehol semmi.

Megnézem az órát: 18.13.

Biztosan én jöttem túl korán — vagy túl későn ... A busz csenget, az ajtók becsapódnak — elindul. A megállóhely üres. Újabb öt perc várakozás. Megnézem a kirakatokat, így is telik az idő. Ismerős fiatalemberre leszek •igyelmes. Régi barátom. Gyors számolás — igen, öt éve nem láttam. A szokásos „szevaszhogyvagy” után elmondja, hogy most éppen főiskolás. Újságíróira jár, megnősült, lánya van; a bátyja is nős, gyereke nincs. — Lám, hogy öregszünk! Milyen távolinak tűnik a legutóbbi találkozásunk — s most ilyen témák!

A pontos idő 18.25.

Látja, hogy az órámat nézem. Kérdi, várok-e valakit. Mondom: igen; ha nem siet, időzzön még velem! — Tórsalgunk. Iskoláról, katonaságról, a „kénytelen voltam nősülni”-ről és természetesen, a „jó lenne megint találkozni"-ról. Az utóbbira kész is a válasz: találni kell

egy napot, összejövünk, leülünk, elbeszélgetünk.

— Feltétlenül hívj fel — mondjuk egymásnak. (Azóta is kölcsönösen várjuk a hívást.)

Újra az órára pillantok: 18.45.

Tovább beszélgetünk. — A kislányát Brigitának hívják, az anyóséknál laknak — jobb lenne saját lakásban! — és majd küld értesítőt a promóciójáról. Elmondom, hogy én mit és hogyan, és színházba megyek és még nem várok régóta (csak egy félórája), szerencse, hogy nincs messze a színház, kávé persze már biztos nem lesz.

Újabb busz érkezik.

Az előbbi tömeg kétszerese gyűlt már össze azóta. Ismét roham, a fentiek győznek — s ő most sem jött. — Rágyújtunk. Az eső elől az áruház árkádja aló húzódunk (előbb is megtehettük volna). Folytatjuk a beszélgetést.

— Újabb busz csönget — ajtók csapódnak —, majd nekilódul. — Úgy tűnik, kifogyunk a témából, de még akad egy suli-sztori, amikor mindanynyian kettes magaviseletét kaptunk egy prágai exkurzió miatt.

Már itt is a következő busz. Ez már valamivel üresebb.

Meglátom Öt. Feláll. Szemüvege a kézitáskájában (gondolom, mert a szemén nincs), hullámos haján kendő s a szürke kabátjában jött. — A személyleírás egyezik. — Megjött — mondom. Régi barátom kezet nyújt és elindul haza — én pedig a buszhoz. Utolsónak száll le. Széles mosoly, puszi. — No végre! — mondom én. Mire ő a szokásos, fekete humornak is beillő kérdést teszi fel: — Sokat késtem? — Nem! Az átlagnak megfelelően...

Lépteinket felgyorsítjuk. Sem a rövid idő, sem a szemerkélő eső nem alkalmas sétára. — Míg ő azon töpreng, vajon haragszom-e, amiért nem szólok

— közben a buszok tömöttségét hozza fel mentségül —, én azt látom magam előtt, mint veszi ki hajából — öt perccel hat előtt — az utolsó csavarót, gondolván, úgysem fog sokat késni. — Eldobom a cigarettát, az ernyővel homlokára nyomom a kendőt, hadd beszéljen másról is.

— Add csak ide, nem tanulsz meg te soha ernyőt vinni! Majd én.

Pontosan hétre odaérünk ...

G. MOLNÁR LÁSZLÓ

KÖNNYŰ ÁLMOT HOZZON AZ Éj...

......altasd el hűs dunai szél ...” (stb.)

— énekli Zalatnai Sarolta, mindanynyiunk Cinije. Kissé rekedt, kicsit hangos is. Ezt meg kell akadályoznom: Csaba fiam türelmetlenül forgolódik kerekekkel ellátott ún. „járó-komp” - jóban. így ni! Csendesebben is lehet. Ha egyszer: Altató a címe.

Erről eszembe jutott R. N. tőszomszédom, aki garzonlakásóba csak ritkán jár haza, ám annál inkább tudtunkra adja, ha hazalátogatott. Kitűnő márkájú sztereó-lemezjátszója lehet, hatalmos hangfalakkal. Annak idején gyanútlanul (s ezt igazán nem kenhetjük az építőiparra) úgy Osztogatták be lakásunk helyiségeit, hogy hálószobánk épp a garzonlakás tőszomszédságába került. Délután hattól este tízig az ember tűri, mit tehet. A konyhába nem is hallatszik át annyira. Azért ha az ember figyel, tudhatja, mikor énekel

S. Wunder és mikor Elton John. Tíz után viszont, különösen, ha aludni vágyunk, még a Cini-féle altató sem az igazi. Ezért feleségem és én (Csaba fiunk hánykolódása is erre ösztökélt) becsengettünk. A csengetést, melyet igencsak hosszúra méreteztünk, változatlan hangorkán kísérte s követte néhány percig. Álltunk a többi lakó síri nyugalmát csodálva, utána ököllel megvertem oz ajtót.

— Kedves szomszéd — kezdtem;

tágra nyílt szemekkel, fülhegyezve állt a küszöbön alsónadrágban, a ki tudja hány decibeli erősségű hangviharban — ha megtenné nekünk azt a szívességet, hogy máskor tíz után halkabban hallgatja a lemezeit. Mi egyszerű dolgozó emberek vagyunk. Tudja, mi korán kelünk, bölcsődébe szaladunk a gyerekkel és délutánig talpon vagyunk. Ugye megérti? Mi szeretjük a zenét, ne értse félre... Tudjuk, hogy maga ritkán jár haza, de mi naponta itt vagyunk és nem szoktunk hozzá, hogy éjjel is szóljon a . . .

...s ekkor! O, derült égből o villámcsapás! Mint a költő, kit megszállt a múzsa, ajkai szegletén pirinyó mosoly-vonal jelent meg, s bennüket félbe szakítva így szólt:

— Én is ritkán járok haza.

Utána pislogott egyet. Most pislogott először, mióta láttam. Mi álltunk (a feleségem és én) bénán, szavakat nem is keresve, lefegyverezetten.

— Jó éjszakát — mondta aztán. Mikorra felocsúdtunk, már betette orrunk előtt az ajtót. Így az ajtónak kívántunk viszont-jóéjszakát.

Mikorra hálószobánkba visszatértünk, csend fogadott. Csaba fiunk egyenletes, nyugodt szuszogása hallatott némi neszt. így ringatott minket, leforrázott lázadókat, álomba a szférák zenéje, jóval tíz után. KIS PÉNTEK JÓZSEF

9