A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-04-21 / 16. szám
A múlt század utolsó évtizedében született - s immár csaknem negyedszázada halott Gwerk Ödön után tekintélyes művészi hagyaték maradt az utókorra, ám az utókor ennek ellenére sem ismeri eléggé Gwerk Ödön festészetét. Mert nem is ismerheti, hiszen be kell vallani, hogy a hagyatékot őrző képtárak meglehetősen ritkán rendeznek e jeles művész nevével fémjelzett kiállítást. Gwerk művészetét átfogó, vagy legalábbis keresztmetszetében bemutató kiállításra utoljára a Besztercebányai Képtár vállalkozott 1975-ben, a művész születésének nyolcvanadik évfordulóján. Annál örvendetesebb, hogy a közelmúltban a Komáromi Ounamenti Múzeum látta kötelességének, hogy a mulasztásokból szerény lehetőségei szerint pótoljon valamit: március végén Gwerk-kiállítást nyitottak. Nem tudni: tudatos-e, vagy csupán véletlen e kiállítás időpontja. Mindenesetre szerencsés, mert egybeesik a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának hatvanadik évfordulójával, a nemzetközi proletárforradalom egyik legtekintélyesebb eseményének dátumával. Hogy mindez hogyan függ össze Gwerk Ödön nevével? Gwerk, a Selmecbányáról elindult festőnövendék az első világháború utolsó éveiben már Budapesten tartózkodott, s ott volt a proletárdiktatúra kikiáltásának, majd tragikus bukásának eseményeinél. Persze nem csupán a történelembe dátumszerűen bevonult eseményeknek volt és lehetett tanúja az akkori Budapesten, — hanem egy folyamatnak is. A kavargó mindennapok valósága, a háború, az emberi kiszolgáltatottság, a szegénység, a zsarnokság természetével testközelből ismerkedett, ugyanakkor felismerte azt is, hogy Európában e tekintetben nincse-GH/ERK ODON nek lényeges különbségek: hogy a kivezető utat csakis forradalom nyithatja meg. És lett a forradalom. Mint a legtöbben az akkori művészek közül — ő is Adynak hitt, őt szerette. Itt és akkor alapozódott meg az egy egész életen keresztül következetesen megtartott baloldalisága, marxizmusa, eszmei hovatartozása s nem utolsósorban művészete is. A főiskolán Réti István volt a mestere, tanítója. Mindez meghatározója volt annak a következetes művészi és politikai magatartásnak, amely egy életen át végigkísérte. Mindenekelőtt tájképfestő volt, aki tájképein is rendhagyó módon tudott szólni korának társadalmi és szociális valóságáról, de nem különben tette ezt a későbbi alkotó évtizedek figurális kompozícióin, ahol az emberi figura mindig valamilyen és mindig ugyanazon szociális állapotnak volt a kifejezője, hordozója - ugyanakkor az alkotó állásfoglalásának megjelenítője, aki nem csak rokonszenvezett az elnyomottakkal, de vállalta azok sorsát, harcát is. Művelt marxista volt, esztétának és kultúraszervezőnek ugyanúgy kiváló, mint politikusnak és festőnek, mint olyannak, aki azért is fest, mert úgy tud a legadekvátabb módon politizálni. Azt vallotta: „Minden művész - legyen az író, zenész, vagy festő - a társadalmi jelenségek kritikusa, felülbíráfója is egyszemélyben. Ha egy festő képet alkot, az a kép az alkotó világnézetének is hordozója, tükre kell hogy legyen ..." Eszmei hitvallását életével és festészetével egyaránt következetesen igazolta, miközben maradandót alkotott. 4
