A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-04-14 / 15. szám
ORDÔDY KATALIN KEREKES KÚT- Ha egy hatóságban minden rendben van, akkor ott *valami baj van — mondta Géza. Vera elkínrottan nézett rá. — Gézukám, ne haragudj, de most nem tudom élvezni szellemességedet. — Talán mégsem komoly a dolog — próbálkozott Imre a vigasszal. — Néhány nap múlva helyrerázódik minden. Mi történt tulajdonképpen? Természetesen ha nem akarsz beszélni róla, akkor ne szólj. Nem is tudom ... — Nem kell sokat beszélni. Otthagy. És válik. Mivel tartsam vissza? És érdemes lenne egyáltalán visszatartani? Hát most már tudják, gondolta Vera. És mintha megkönnyebbült volna. Bátyja és öccse mellette vannak. És nem fogja magát egyedül érezni akkor sem, ha nem lesznek többé testi közelségben. Nem volt hiba, hogy szólt. De nem szabad, hogy a dolog komplikálódjék emiatt. — Kérlek benneteket — mondta —, hogy egy pillantással se áruljátok el, amit most mondtam. Valér ne is sejtse, hogy tudtok róla. Mindnyájunknak kínos lenne. Murikának is gondot okozna. Éppen elég mindenféle másra kell most gondolnunk. — De jó, hogy itt van, Vera nénil - robbant be Gerda. — Tessék jönni, lent nagy rakodás van az asztalon. Abroszok, kézimunkák meg mindenféle. Meg kell osztoznia rajtuk Vera néninek meg Emmi néninek meg anyunak. Már kerestük. Kézen fogta nagynénjét, és kivonszolta a szobából. Soha jobbkor, gondolta Imre. Hallgattak. Géza szólalt meg előbb. — Engem nagyon meglepett ez a vallomás. Téged is váratlanul ért? — Sejtelmem sem volt róla — rázta meg a fejét Imre. — Nem voltam valami nagy véleménnyel erről a házasságról, de tartósnak hittem. Jó érdekszövetség volt. őszintén szólva így láttam kapcsolatukat. Az érdekszövetségek pedig tartósak szoktak lenni. — Amíg az egyik fél érdeke meg nem változik. — Erről aligha lehet szó. Legalábbis nem objektive. Csak szubjektív tényezők okozhatták a válságot. Valér megbolondult. Géza cigaretta után nyúlt A kis asztalon nyitott sárgaréz szelencében kínálta magát a szívnivaló. — Ni csak! — csillant fel a szeme, mert megismerte a régi jószágot. - Még megvan apa cigarettás doboza? — Élénken látta apja erős, fekete szőrös kezét, amint felpattintja a vert mintás szelence tetejét. Imrére nézett, hosszan, latolgatva, kimondja-e, ami kikívánkozik belőle, vagy inkább hallgasson. Aztán legyintett egyet. Miért ne? — Te Imi, tegnap Gerda az ebédnél olyan kérdést szegezett neked, amilyet csak fiatal és szeieburdi unokahúgok képesek feltenni a frissiben megismert nagybácsinak. — Emlékszem — nevetett Imre. — Nagyon eredeti volt. — Tudod, ő roppant izgalmasnak találja ezt az utazást, ezt a látogatást. Nagyszerű kalandnak. Tisztában van vele. hogy ez más világ, de persze csak igen hiányos fogalmai vannak a különféle ideológiákról, társadalmi rendszerekről. Nálunk az iskolában nem ilyesmivel tömik tele a gyerekek fejét, mint itt. Bocsánat — tette hozzá gyorsan —, ezt Verustól hallottam. — Hát ebben van valami. Néha magam is úgy gondolom, ez persze csak a magánvéleményem, hogy a kevesebb olykor több lenne. — Magánvélemény? Ezt szabad? Nem vagy te elhajló? — Elhajlás? Honnan ismered te ezt a kifejezést? Miért ne lehetne az embereknek magánvéleményük? Azt hiszed, valamiféle lelki kényszerzubbonyt viselünk? — nevetett Imre. — Úgy érted ezt, hogy csaknem mindenkinek van politikailag egy hivatalos és egy magánvéleménye? — Hohó! Hova hajtod a lovakat? — tiltakozott Imre. — Csak a konformizmus nem kötelező, ha ez érdekel. — Tegnap, mikor Gerdának úgy feleltél, hogy .igazából’ kommunista vagy, el kellett hinnem. A hangod őszintesége meggyőzött. Addig, bevallom, elképzelhetőnek tartottam, hogy konjunkturális szempontok vezettek. Ne vedd rossz néven. Öltek a csöndben, mindegyikük saját gondolatainak a szálát bonyolította. Mindenki üdvözöljön a saját hite szerint, gondolta Géza. Milyen kisfiú volt még, mikor utoljára látta Imrét. Öcsiké... Kereste arcában a régi gyermek vonásait de alig lelte nyomukat. Imrének hirtelen a két vagon cölöpfa jutott az eszébe, melyet holnap ki kell rakatnia, és nincs embere rá. Korán reggel alkudoznia kell majd a magasépítkezési vállalat igazgatójával. Kéz kezet mos. Ha küld neki legalább négy embert, hamarább elintézi a kórháztelek bejelölésének véglegesítését, melyet annyira sürget. Drága Géza. Nem változott semmit. Megöregedett néhány évtizedet, ennyi az egész. Ha bárhol toppan eléje váratlanul, megismeri őt. Mégis, már látja, hogy a néhány évtized és a néhány száz kilométer jól elszakította őket egymástól. A vérségi kötelék összefűzi vele, de csak ez. Csak? Hát nem ez a legtöbb? Legalábbis nem minden. Ugyanakkor a köztük álló idegenség hűvöse is megérinti. Eltünne-e ez teljesen, ha együtt maradnának? De felesleges ezen tűnődnie. Még két nap. Vagy három? Aztán megint olyan távol lesz, mint volt. Majd kezükbe kerül néha egy fénykép. A fényképen Géza távolról sem hasonlított annyira arra a kamaszra, akinek az arcát emlékeiben hordta, mint a valóságban. Azért nagyon jó, hogy találkoztak. Ök ketten valahogy jobban összetartoztak, mint Verus meg ő. Az alkonyi homály lassan befonta a szobát. Géza cigarettájának tüze vörösebben felizzott, amikor szippantott belőle. Arcuk vonásait meglágyította a tompuló fény, amely már csak homlokukon tartott röpke pihenőt. Még eszükbe jutott egy és más, amit mondani akartak, de valahogy minden elvesztette a fontosságát. Mintha szavak nélkül közelebb lettek volna egymáshoz. Nem érezték üresnek a közéjük telepedő csendet. Később Imre azt mondta: — Tudod, Géza, az a szekér, amelyre én felültem, néha nagyon rázós úton visz, de a munkám kielégít. Ha néha gáncsot vet valaki, kiheverem. A szemem előtt változik a járás térképe. Látom, lemérhetem a munkám eredményét. Itt marad a kezem nyoma még hosszú ideig. — Én méltányolni tudom a helytállásodat — biztosította megértéséről Géza —, ami igényesebb az én feladataimnál, és nehezebb. Már a körülmények miatt is. Nemcsak a családod gondját viseled a váltadon, hanem a vidékét is, a szülőföldünkét. Az emberekét is, akik itt étnek. Férfihoz illőbb feladat... De én nem tudnék itt élni. Már nem. Félteném a mellényem fehérségét. Nem tudom, érted-e, mire gondolok. — Az enyémen sem esett folt. Lentről tányérok, evőeszközök halk csörömpölése hallatszott fel. Az ebédlőben vacsorához készülődte. Az ajtóban megjelent Vera, és vacsorázni hívta őket. A férfiak kevés szót váltottak. Valér némán evett, és igyekezett azt a látszatot kelteni, mintha az asszonyok csevegése érdekelné. Egyszerűen nem tudott stílt beszélni a sógoraival. Géza nem érdekes, hiszen eddig nem ismerte, holnapután elutazik, és sose látja többé. Imréhez sem fűzte más szál, csak, hogy a felesége révén a sógora lett. Nem túl gyakori találkozásaik alkalmával jól megvoltak, semmi bajuk nem akadt egymással, de ha a válás után nem találkoznak többé, nem fogja érezni a hiányát. Milyen hosszú ideig fognak még együtt üldögélni vacsora után? S neki meddig illik velük unatkoznia? Idegen emberek. Szinte megkérdezhette volna magától, hogyan is került ide, honnan is pottyant közéjük.- Nem vagy fáradt, Verus? - fordult a feleségéhez. — Ma nem volt könnyű napod.- Anyámat temették - nézett a szemébe Vera. Szavai hangsúlytalanok voltak, mégis rendreutasítás érzett ki belőlük. Valér ült, és tovább hallgatott. Most olyan igazán otthonos a légkör, gondolta Géza. Az asszonyok összehangolódtak, élénk, közvetlen beszélgetésük olyan, mintha mindennapos eset volna az együttlét az öreg házban. Margit nénin sem látszik mór a lámpaláz, úgy jön-megy, mint valaha, mikor még gyermekkorukban őrködött a ház rendje fölött. Valér nyugodtan unatkozik, ahogy az családi körben megengedhető, a gyerekek mór az ismerkedés első óráiban felengedtek. Én meg csak ülök itt, és a meghatottságig élvezem ezt a képet, ezt a meleget. Azon igyekezett, hogy kizárja tudatából a családi hangulatot árasztó képet megelőzd és az utána következő időszakot. Hogy néhány pillanatra a múlt és a jövő képzete nélkül, időtlenül lebegjen ez a hangulat, ez az este, hogy szelhesse le, kanyarithassa ki az időből, zárhassa egy szelencébe, s vehesse elő kedve szerint bármikor. Fájt tudni, hogy mindez törékeny, múló öröm, s rövid idő múltán már csak cserepeit mondhatja magáénak. Pillantása szeretettel pihent meg lányán, aki unokatestvéreivel karéjban körülüfte a rádiót, amelyből azzal a maximális hangerővel, amely a többieknek még lehetővé tette a társalgást, zene áradt. Beatzene. Ringatták felsőtestüket. fejüket. Gerda hosszú sötét haja anyja kibontott hajára emlékeztette, amint az ágyban ült, és mesélt nekik. Kár, hogy anyuka mindezt nem láthatja már. Egy mozdulattal megtapogatta mellén a kabátot. Ott volt belső zsebében a lap, melyet Margit nénitől kapott ebéd után. Mit mondott, mi is áll rajta? .Nemcsak megérteni, meg is bocsátani — ez a békesség.’ Ha jól emlékszik, ennyi áll a virágos lapon. Talán rám gondolt anyuka, mikor ezt írta? Vagy talán anyósomra inkább? Hiszen nekem nem volt mit megbocsátania, fogalmam sem volt róla, mennyire kedve ellen van a házasságom. Pillantása Gerdáról átszállt Erzsébetre, aki Emmit hallgatva mosolygott valamin. Imre felesége valami vidám dologról beszélhetett, mert most mindketten felnevettek, Vera is, Erzsébet is. Büszke volt a feleségére. Nem tagadta, még ma is hízelgett neki, bogy bárónő. És büszke volt magára <s, mert magasabb életszínvonalat %udott nyújtani neki. mint amilyet az apja biztosított neki látnykorában. Vittem valamire,, állapította meg szerénységgel ■párosult elégedettséggel. Főnökömrtiék problémát jelentene megváAw. tőlem. Tudja, hogy ezzel én is tisztában vagyok, és értékeli, hogy sohasem éreztetem vele. Végeredményben az, hogy alkalmazott vagyok, bár menedzseri rangban, csekély csorba a hiúságomon azzal a biztonsággal szemben, hogy nem én kockáztatom a tőkémet. Elmélkedését nem folytatta, mert figyelmét lekötötték az élénken csevegő asszonyok. Ugyan min szórakoznak olyan jól? Közelebb húzódott, érdekelte, miről beszél Emmi. Imre elnyúlva ült a fotelben, amely már akkor is ezen a helyen volt, amikor ő ... Egyáltalán, ez a fotel öröktől fogva itt volt Nem fog-e vajon fellázadni, ha most majd egyszerűen fogják és elviszik? Ki tudja, hová kerül. A bőr már néhol töredezett, két porcelán gomb lepattant róla, és bizony többé nem dobja vissza az embert, ha beléje veti magát. Aki beleül, mély, évek alatt kiült fészekbe huppan, laza, féfrecsúszott rugók fölé. Ezt ellensúlyozni akarván tette Margit a tömött párnát az ütőkére. (Folytatjuk) t 10
