A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-04-14 / 15. szám
Ez a felvétel a párizsi Champs Elyséé-n készült: igy árulják ott a személygépkocsikat. Az olaszországi Rimini város közelében található a világ egyik legkisebb köztársasága: San Marino. 1653-ban alapították. A Monte Titano nevű domb körül fekszik, s a dombról az egész köztársaságot belátni. Verner Pánton dán formatervező készítette ezt a félholdra emlékeztető ülőalkalmatosságot, amelyen két személy pihenhet, hintázhat. Relaxernak nevezte el, de akik kipróbálták, inkább a félhold nevet ajánlják. Szomszédjai már látatlanban is tudják Fred Weldingről, mikor készül horgászni. Ez az angol sporthorgász ugyanis kitalálta, hogy a giliszták előbújnak a földből, ha egy vascsövön jókora részeiével „muzsikál" nekik, s igy könnyebben összegyűjti a csaléteknek valót A fülsértő csikorgás jelzi a szomszédoknak, hogy Fred horgászni készül. Firenze nemcsak múzeumairól hires, "hanem aranymüv^«ej csodálatra mélló munkáiról is. Nem csárda, hogy a városban manapság is rengeteg az „aranybolt“; kirakataik valoságď? turisztikai attrakciók. A Rajna menti Köln csaknem 2000 éves város. Építészeti emlékeinek nagy része a folyó bal partján található, ahol a hires kölni Dóm áll (felvételünk jobb oldalán). A 144 méter hosszú és 61 méter széles gótikus építményt 1248-ban kezdték épiteni. A HALÁSZGAZDA öreg Szabó Jóska bácsi majdnem minden vasárnap déhitán átballagott Szapról Nyárodra meglátogatni öreganyámat. Már rég nem volt beleszólása a halászok ügyébe, de még mindig úgy tartotta, ő a gazda. Hasonlóképpen mint nagyanyám, kit betakarítás után nogybátyám karjába vett mint pehelykönnyű gyereket, kiballagott vele a kamrába és megmutogatta neki mennyi gabonájuk termett. Csak épp azt felejtette el hozzátenni, a szövetkezetben. Komolyan végighallgatta a matriarcha intézkedéseit: ez a hat zsák őrleni való, a másik négy vetőmag, az meg ott ocsu a baromfiaknak. Fia szófogadóan bólogatott rá, úgy lesz. Azonmód szortírozta Jóska bácsi is a halakat - az állami halgazdaságtól visszamaradó jussot, mert ekkor már fia volt a halgazdaság kinevezett főnöke. — Ez ezé a rokoné, az meg amazé. Egy-egy jó fogás után már láttuk a járásáról, ritka szép kecsegével, süllővel, csukával örvendeztet meg bennünket, a gyerekkori pajtás unokáit. Mellesleg dédapánktól örökölte az ősszövetkezet kormányzásának jogát. A vasárnapi ebéd után beteg, töröttlábú öreganyám szaporábban tekintgetett az utcára, az ajtó melletti heverőről, ahol több mint húsz évet üldögélt. Ha meglátta Jóska bácsit, haragos felháborodásban tört ki:- Ahun-a, má megin eszi a fene. Mó megin gyön. Juj! Csak azt a randa pipáját vinné ee má eccer á Duna. Ki nem áhotom a büdös füstyit. A magas, szálegyenes öregember alakja egészen betakarta a konyhaajtó üveglapját, halkan kopogott, meg se várta a szabadot, belépett a konyhába, közben meghajolt, hogy kalapja is beférjen az ajtórogasztó alatt.- Aggyon isten Juszti - köszönt barátságosan - ránk, a sarokpadon kuksoló gyerekekre is vetett egy futó pillantást.- Isten hozott Jóska - fogadta öreganya — és Jóska megszokott mozdulattal nyújtotta a gyékényszatyrott Katica felé, aki előre szépen megköszönte a szívességet és sosem felejtette el hozzátenni, — Minek fáradt vele? Jóska „báttyo" letelepedett a konyha közepére, az ő tiszteletére kiállított szögletes támlás székre, előbb ráakasztotta gcrbebotját, letette kalapját és a nagykabát zsebéből kiemelte ökölnyi hosszúszárú pipáját. Addig soha nem gyújtott ró, míg nagyanyám beleegyezését nem kérte, amit ő sosem tagadott meg tőle.- Gyújtsál csak rá Józsi - biztatta öreganya, aztán hosszan hallgattak. Az öregember nagyokat szippantott, a nagyfejü tajtékpipából olyan füstkarikák röppentek a mennyezet felé, mint szentek feje fölött a glória. A vasárnapi „beszélgetés” legfőbb mondanivalója a Duna vízállásáról szólt. Valahogy ilyenformán: - Má megin apad.- Apad? - Főfelé röpül a kárókatona. - Aztán csak tovább hallgattak. Jóska bácsi kászálódott, nagyanyám szeme teleszaladt könnyel. - Ne rijj Juszti!- Nem lócc te má engem többet! - pedig szegény öreganya vagy tíz évvel túlélte a Duna szele edzette vén halászt.- Eegyere ám egy hetire is - szólt utána.- Eegyövök Juszti. Ha kihagyott egy vasárnapot, nagyanya megállás nélkül szidta hanyagságáért, közben aggódott, vajon mi lelhette. Mikor elballagott, következett a bőséges lakoma. Nagynéném frissen sült halat rakott elénk és boldog megelégedéssel nézte, hogyan piszmogunk a szálkákkal, ropogtatjuk a keményresült uszonyokat, halfarkat. A nagyobb megbecsülés érdekében, mint ki konokul hiszi, az érték csak akkor válik igazán azzá, ha árát is ismerjük, aprólékosan feltárta előttünk a halászok viszontagságos küzdelmét örvénnyel, láppal, jeges áradattal. Megelevenedett előttünk a hallatlanul nagy csoda, mikor dédapánk, még öreganya kislánykorában társaival vizát fogott. Kivontatták a csuda nagy szörnyet a partra, még szerencse, hogy szendergett, mert egyetlen farkcsapása elég lett volna a halászok elsodrásához. Akkora volt, hogy feje az ökrösszekér elején, farka pedig a hátulján lógott földig. Bizony. Azóta se fogtok Szapon vizát. Meg azt is elmondta, mennyit szenvedett szegény Jóska bácsi a börtönben. Pedig a légynek sem ártott soha. Ismerte a szeszélyes folyót, gyermekeit is, az ágdunákot. Tudta hol vadásznak a rabsicok és merre járnak a fatolvajok. Ha szegényember táplival a botlófa mögül szűrte a vizet, megfordította ladikját, nehogy összetalálkozzanak. Soha senkit nem adott törvénykézre. Pedig de sokszor megtehette volna. O maga mégis odajutott. Igaz még akkor nagyon fiatal volt, pelyhesszakóllú suhanc. Csupa csínytevésből a cimboráival megdézsmálta a kocsma előtt ácsorgó almaárus szekerét. A szabad vizek embere négy csupasz fal közé került. Egy borzas veréb vigasztalta őt, ami föl-fölröppent a rácsos ablakba enyhjteni a szegény rab bánatát. Megint vasárnap jött. Lestem türelmetlenül én is Jóska báttyót. Végre fényesre vikszolt csizmája szárán találkozott tekintetem a téli nap bágyadt pillantásával. Hosszú bajsza lengett a csípős szélben. Szikár alakja mondabeli ősapa-jelenés. Arca mint a sok vihart megvítt fakéreg. Édes testvére Csilizköz őslakóinak, a gyöpöttörő parasztnak, szilaj marhát őrző pásztornak, a gém módjára vízben tapicskoló aranymosónak és a vándorló szerhakészítőnek. A múlt szófukar hírmondója. — Röstellem, de csak tomorkó - nyújtotta a szatyor halat. — Nem baj, de minek vesződté vele?- tette hozzá nagyanyám. A pipaszó csendjét én merészeltem bátortalanul háborgatni. — Igaz, hogy magát eccer becsukták?- Katica néném szeme haragoson rámvillant. — Igaz — felelte a bácsi. — Osztón odaszóllt a veréb a ablakba? — Ha nem röpköd oda, talán meg is bolondútam vóna. — Osztón meddig vót becsukva? — Meddig? Egy egész nap. — Csak? — csúszott ki önkéntelenül a számon. — Ippen ölig a. Ellensígemnek se kívánom. — Ezír nem jelentette fő a feketín halászokat? — Aa dehogy — ingatta a fejét. — Azok aara a halra rászorútak. Becsukatnyi üköt böcstelensíg lett vóna. CSICSAY ALAJOS 9
