A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-04-07 / 14. szám
* A főtér Este érkezem Gömörorszóg fővárosába, Rimaszombatba (Rimavská Sobota). Talán már az anyám hasában is tudtam a gazdag múltú kisvárosról. Annyira benne él a jó palócok tudatában. Nemrégen volt hétszázéves a hajdani Zumbat, Zumbathely, s azóta sok víz lefolyt a Rimán, amelyről talán még a tudósok sem tudják pontosan, milyen idős. Titkolja korát, mint az öregedni nem akaró menyecske. De ha mesélni tudna, történelmet görgetne a medrében, nem kavicsokat. Jártak itt törökök, tatárok, Giskra katonái. Volt a szép kisváros Görgey Artúr főhadiszállása, a Magyor Tanácsköztársaság Vörös Hadserege egyik hadosztályának állomáshelye. Koziner Imre, a direktórium alelnöke még él. Sok minden kapcsolódik a kisvároshoz, temetőjéhez. A Jánosi út egyik emeletes házának falán emléktábla hirdeti: ebben az épületben alakult meg 1921. május 15-én a CSKP helyi szervezete. S akik alakították, életre hívták, már nem élnek. Réthy István, mindenki Pista bácsija, a munkásmozgalom kiemelkedő harcosa a temetőben alussza örök álmát. Demeter Bálinttal, Huszti Bélával és másokkal együtt, akik a mai Rimaszombatért annyi küzdelmet vívtak, annyi szenvedést, megaláztatást elviseltek. Este érkezem a gyér fényű kisvárosba, de még az éttermek zárása előtt. A Tátra Szálló mögötti önkiszolgálóba nyitok be. böngészem a falitáblán, milyen ételeket lehet kapni. Keresem, s meg is találom azt az ételt, amely nélkül Gömörben nem nyugodhat a gyomor. Ez a sztrapacska. Alig van már vendég az önkiszolgálóban. Ilyenkor talán többet megengedhet a vendég. Kérem a készséges felszolgáló asszonyságot, pirítsa meg nekem a káposztás sztrapacskát. Rögtön hozzáfog, csakhogy a sztrapacska nem pirul, a legerősebb lángon sem. A végén csak az ő arca pirul sűrű bocsánatkérések közepette. Sebaj, a gömöri kedvelt étel úgy is jó. A sztrapacska mindenhogy jó. Már a főtéren járok. Az otthoni levegőt szippantgatom mélyen a tüdőmre. Mindössze tizenkét kilométerre a szülőfalum. A Szultán még nyitva. A legfelkapottabb zenés étteremből (a városháza pincéjében) cigányzene hallatszik. Szokatlanul csendes a kisváros. A katolikus templom oldalánál csendbe, hallgatásba burkolózik Blaha Lujza szobra, aki itt született Rimaszombatban vagy legalábbis a határában. S még csendesebb a tér másik oldalán az első jelentős magyar szobrász, Ferenczy István szobra. Az ismerős, gyéren megvilágított házakon a tekintetem. A főtér alig vagy egyáltalán nem változott. De a főtérről nyíló kis utca, a cukrászda mellett, egy új városba, illetve városnegyedbe vezet. A mozi a helyén, ugyanott, ahol diákkoromban, a régi házak azonban nyomtalanul eltűntek. Már csak az emlékeimből tudom újra építeni a város nagy szülöttének, Tompa Mihálynak a szülőházát. Nagy nemzeti költőnk úgy szerette Gömörországot, dombjaival, völgyeivel, folyóival, hogy haláláig nem kívánkozott el innen. Sírja ma is a hanvai temetőben. Jó estét, Rimaszombat, legmegszokottabb nevén Bátyi! Izgalomban tartanak a találkozás pillanatai. A csendesnek, zajtalannak tetsző estében főterét, szűkebb utcáit járom, s máris azt tapasztalom, hogy a kisváros úgy viselkedik, mint a legrátartibb leányzó, öltözködik, ruhát cserél. A főtér körül, de főleg a Rima felőli részeken és a vasút mentén több emeletes épületek, lakónegyedek. Ahogy látom, itt várost bontanak s építenek egyszerre. Mielőtt elindultam volna szűkebb hazámba, fellapoztam az 1912. évi Franklin Kézi Lexikon III. kötetét, amelyben Rimaszombatnak még 6800 lakosa van. Szinte hihetetlen, hogy a lélekszám az első háború előtti időktől a második háború végéig lényegében nem változik. Utána következik a nagy ugrás, már a Réthy Istvánok, Demeter Bálintok, Koziner Imrék megálmodta világban. A várost ma 18 500-an lakják. S újabb nagy fejlődés előtt állnak. Az ezredfordulót 40 000 rimaszombati köszönti majd. A város vezetői legalábbis így tervezik. Másnap, a ködös, ébredő városban az élet kavargását figyelem. Az autóbuszok szinte percenként tartanak ide. És az emberek rajzanak a munkahelyekre. Gyárakba, üzemekbe, hivatalokba, üzletekbe. Két idősebb bakti aszszony nagy háti batyuval vág neki a városnak. - Hová, nénikém? — kérdezem az egyiktől. — A piacra, lelkem! — hangzik a válasz. Az autóbuszállomás nyelvi kavargásában magyarul, szlovákul szólnak egymáshoz a kora reggel érkezők. Jönnek délről, a magyar községekből, jönnek a járás északibb részeiből, Ratkóról, Tiszolcról, Hnustyáról stb. Azt mondják, 4500-4800 ember jár be reggelente Rimaszombatba. Sok ez vagy kevés? És tulajdonképpen mekkora ez a járás? Illene tudnom, de őszintén bevallom, fogalmam sincs. A járási nemzeti bizottság ajtaján kell kopogtatnom. A hivatal forgalmas. Élénk kora reggeli nyüzsgés teszi zajossá folyosóit. Ajtók előtt megyek el, ismerős neveket keresek, hiszen a járás a szülőföldem, ez az épület pedig, amelyben járok, a járás területén élő emberek legfontosabb épülete. Kétnyelvű járás, s jóleső érzéssel nyugtázom, hogy minden ajtón kétnyelvű felirat adja tudtul, itt és itt milyen osztályra nyithat be az ügyfél. A kölcsönös figyelem, megbecsülés jó példája ez a vegyes lakosú járásban. Legfelsőbb párt- és állami szerveink nem győzik eléggő hangsúlyozni, hogy ott, ahol magyarok és szlovákok élnek együtt, a kétnyelvűségnek szóban és írásban az élet legtermészetesebb részét kell képeznie. Nem vizsgálom, hogyan folyik a hivatali érintkezés a kétnyelvű feliratú ajtók mögött. Más most a dolgom. Gyermekkori cimborákra gondolok, miközben az ajtókra kifüggesztett neveket böngészem. S íme. aki keres, talál. Az egyik ajtón ismerős nevek. Elek Arpád, a jnb magyar alelnöke és Gaál Béla mérnök, az iparügyi osztály vezetője. Elek Árpád ellen (nagybalogi születésű) gyakran futballoztam a második világháború utáni időkben. Most is maga előtt látom dresszben, sportöltözékben. Azt is, ahogy fut a pályán, ahogy örül a bátkai kapuba (szülőfalum) rúgott góloknak. Gaál Bélát meg Balogújfaluból ismerem. Egykorúak vagyunk, együtt gyerekeskedtünk. A két falu közötti öt kilométer nem távolság, a rétek, a mindenkori falusi gyermekjátszóterek egyébként s összeölelkeznek. Benyitok. Fölösleges a bemutatkozás. Régen találkoztunk, de az arcvonások nem sokat változtak. Leülünk hármasban, és párolgó feketekávé mellett mondjuk, újságoljuk az életünket. Újat alig hallok róluk. Ismerem az útjukat. Elek Arpád életének fontosabb állomásai: CSISZ-titkár Nagybalogon, a CSISZ vezető titkára a járásban, az SZLKP 12
