A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-04-07 / 14. szám
ORDÓDY KATALIN KEREKES KÚT Margitnak úgy tűnt, hogy ezek hárman mást sem csinálnak egész nap, csak pusmognak vagy hahotáznak. Ügy érezte, kicsit sok neki ez az élénkség, ez a mozgás, ez a viháncolás. — Pruszlik — Gerda nem akarta levenni napirendről ezt a kifejezést. — Magyar szó ez? És ez igazán magyar ruha? — tartotta ki szélesre a húzott szoknyát, végignézett magán, és megperdült maga körül. A pártáját ékesítő háromszínű szalagok hullámzón libegtek körülötte. Margit arra gondolt, hogy fogalmuk sincs a kegyeletről. Azonnal le kellene parancsolni a ruhát Gerdáról. Sejtette, hogy nem lesz sok öröm abban, ha a padlásra engedi őket. Nem volt ereje — tudomásul kellett vennie —, nem volt ereje már, hogy bármit is megtiltson vagy megparancsoljon. Gézára vetett egy pillantást, hogy ő mit szól, de mikor arcáról leolvasta a tetszést, amelylyel Gerdát szemlélte, már ő sem látta szentségtörésnek a Zsófika ruhájában való parádézást. — Papa, te mondd meg, igazán magyar ruha ez? Hiszen a te könyvedben, ahol a nagy színes képek vannak, egész másfajta viseleteket láttam. — Hát ez olyan kicsit stilizált, leegyszerűsített — magyarázta jóindulatúan Géza. — Mondtam nektek! — fordult Gerda unokatestvéreihez. — Abban a könyvben, amelyikben a magyar népviseletek vannak, másfajta ruhákat láttam. A legjobban tetszett nekem az a nagyon régi ruha, amely lábszárközépig ér, onnét pedig bokában összefogott nadrág látszik. A szalagok sem a pártán vannak, hanem egy kis, a fejtetőn csúcsba futó sapkáról lógnak le. — Török bugyogóféle lehetett? — tűnődött Ágnes. - Hogy van ez, Géza bácsi? — Látod, papa, nekem el sem akarják hinni. Hát tessék, mondd meg te. — Mit? Ja, igen. Gerda kedvence egy népvándorlás korabeli ruha. S Ági rátapintott az igazságra azzal a török bugyogóval. Akkori viseletűnk rokon volt a törökökével, aztán egyre jobban eleurópaiasodott. — Látod? — villant Gerda szeme diadalmasan Ákosra. De láthatólag a ruha azért mit sem vesztett előtte értékéből, mert kissé körmönfonton megkérdezte: — Mit gondolsz, papa, nem lennék túl szemtelen, ha Margit nénit megkérném, hogy ezt a ruhát adja nekem? — s oldalról Margitra pislantott. — A tiéd — biztosította sietve Margit, s ellágyulva megint úgy gondolta, nem lehetne ez a holmi nagyobb megbecsülésben, mint hogyha Gerda tulajdona lesz. Gerda persze nem is várt más választ, de hogy örömét kifejezze, karját Margit nyaka köré fonta, s egy cuppanós csókkal fejezte ki háláját. A fiatalok az ebédlőbe vonultak, hogy most ott csodálhassák meg a ruhaparádét. Margit a konyhában maradt, hogy befejezze tennivalóit, Géza pedig, mikor látta, hogy Imre nincs az ebédlőben, a keresésére indult. A régi gyerekszobában talált rá. Az ágy szélén ült, felnézett a belépőre, és tenyerével megpaskolta maga mellett a helyet, invitálva őt, hogy üljön melléje. Géza eleget tett öccse kívánságának. — Mit csinálsz itt? — kérdezte. Imre vállat vont. — Tulajdonképpen rád gondoltam. — Rám? — Jobban mondva a gyerekkorunkra. Tudod-e, hogy mennyire hiányoltam mindig a jelenlétedet? Tudtam, hogy van egy bátyám, nálam öt évvel idősebb, mindenben tökéletesebb, példakép. Az ideálom voltál. — Nagyon hízelgő és nagyon meglepő, amit mondasz. Sose tudtam róla. — Pedig így van. Feljöttem egy kicsit, csöndet akartam, lent elég élénk élet folyik, jövés-menés. Gondolkodni akartam, nem felejtettünk-e el valamit, gondoltunk-e mindenre, aztán ahogy leültem ide az ágyra, az jutott eszembe, mennyire fájt nekem, mikor Pannonhalmára vittek az intézetbe, én meg itt maradtam egyedül. Vera nem számított, mindig három-négy barátnő vette körül, de te nagyon hiányoztál. Esténként átmásztam a te ágyadba, ide, ahol ülünk, ezzel akartam valamiképp pótolni a hiányodat. — Szinte zavarba hozol. Nem hiszem, hogy kiérdemeltem volna valamivel ezt a csodálatot. Nekem is megvoltak a pajtásaim. Az az érzésem, hogy nem sokat törődtem veled.- Igen, a barátaiddal voltál elfoglalva, de ezt nem is vettem zokon. Természetesnek találtam. De mikor egyikük azt akarta, hogy én fussak, és hozzam vissza az országúton túlra gurult labdát, te nem engedted, mert elüthet valami autó. Még a kifejezésedre is emlékszem. Így mondtad: elgyúrhat. Éreztem, hogy törődsz velem, a »kicsivel“, s biztos voltam benne, hogy megvédsz, ha rászorulok. Arra is emlékszem, mikor anyuka velünk küldött a városba egy csomagocskát valamelyik barátnőjének. Te már akkor tapasztalt férfiú voltál, talán tízéves, kézen fogva vittél az autóbuszhoz, jegyeket váltottál, és eligazodtál a városban is, hiszen naponta bejártál az iskolába. Aztán megérkeztünk a házhoz. és az udvaron egy mérges kutya fogadott. Csaholt, és vicsorgottá ránk a fogát. Bár biztonságosan elmehettünk mellette, a lánc nem engedte az utacskáig, amely a házba vezetett, te mégis átkerültél a másik oldalamra, hogy ne én legyek a kutya felől.- Hát... én ezekre a dolgokra bizony nem emlékszem. — Persze hogy nem. De bennem megmaradtak, mert számomra jelentősek voltak. Aztán kollégiumba kerültél, csak vendégnek jártál haza az iskolai szünetekben, majd végképp eltűntél. Sokáig nem akartam elhinni, hogy nem jössz haza, mert nem tudtam megérteni, hogyan tudnál kint maradni, mikor haza is jöhetnél anyukához, apához és hozzánk, a testvéreidhez, mikor itt a szobánk, itt áll az ágyad, és egyáltalában! Ide tartozol! Akkor még ilyen egyszerű, gyermeki naivitással gondolkodtam. Csak később kezdtem mélyebben belelátni az ellentmondásokba, amelyek körülvettek.- Mondd csak! Nagyon érdekes ezekről a dolgokról hallani - szólt Géza, mikor öccse elhallgatott. - Tudod-e, hogy mint két felnőtt, sőt meglett ember most beszélünk egymással először?- Igen — bólintott Imre. — És azt hiszem, megint csak nem lesz elég időnk annyit elmondani egymásnak, hogy elégedett legyek, hogy úgy érezzem, minden fontos dolgunkat megbeszéltük. Tudom, hogy ilyesmi nincs is. Ez csupán fikció. Minden fontos dolgot csak egy életen át lehet megbeszélni. És hát mik is azok a fontos dolgok? Nem okvetlenül azok, amelyeket az ember első pillanatban annak gondol.- És mit gondolsz — szakította félbe Géza —, ha visszajövök, ha itt élek, megértettük volna egymást a fontos dolgokban? Mert - folytatta Géza - engem őszintén szólva izgat ez a kérdés. PéJdául nem tudom elképzelni, hogy abban az esetben, ha visszajövök, vagy egyáltalán ki sem kerülök Nyugatra ... szóval nem tudom elképzelni, hogy én párttag ... hogy én kommunista volnék. - Meglehet, nem mindenki lett itt kommunista. - No de azok meg is nézhetik magukat.- Nincs igazad. Ha hihetetlennek tetszik is számodra — mondta Imre —, nálunk tehetséggel, kiemelkedően eredményes munkával társadalmilag és persze anyagilag is nagyon megbecsült lehet a pártonkívüli is. Géza kicsit eltűnődött.- Igen, biztosan vannak rá példák - vont vállat azután. - De nem gyakoribb-e az az eset, hogy valaki társadalmilag és anyagilag is az átlag felett helyezkedik el szerény tehetséggel, de ugyancsak átlag feletti pártkönyvvel.- Lehetnek ilyen esetek, vagy — vonta meg a vállát Imre — ne legyünk annyira óvatosak: vannak ilyen esetek. Nekünk is megvannak a magunk bajai. Nem is kevés. Csak azt akartam mondani, ne hidd, hogy itthon semmiképpen nem találnád meg a helyedet, vagy nem érezhetnéd az életedet olyan tartalmasnak, mint ott.- Én, tudod, főleg arra lennék kíváncsi, hogy szerinted meg tudnánk-e egymást érteni fontos dolgokban.- Attól, hogy én kommunista vagyok, te pedig nem, ha erre gondolsz, kitűnően megérthetnénk egymást. Viszont: ismerjük-e mi ketten egymást valóban? A gyerekkori emlékek, a közös otthon ebből a szempontból vajmi keveset jelent. Én már nem is reméltem, hogy találkozunk. Mégis nagyon vártam ezt a találkozást. Látod, az lenne az igazi, ha most megismernénk egymást. Nem egy ültünkben elmondani magunkról őszintén mindent, hogy így meg amúgy gondolkozom bizonyos dolgokról, ilyen meg ilyen vagyok. Nem. Ez nagyon keveset jelent. Együtt nézni végig egyegy izgalmas futballmérkőzést, megvitatni egy váratlanul felmerülő családi problémát... mondjuk, hogy a vőjelölttől nem vagy elragadtatva. Együtt dühöngeni az országúton egy éjszakai defekten, együtt kóstolgatni az újbort ... A, meglehet, hogy hülye példákat hozok fel, de ugye. érted, mit akarok mondani?- Értem, Imre. De azért szeretném, ha megmaradna az illúziónk: egyet tudnánk érteni a leglényegesebb dolgokban. Hány éves is voltál, mikor utoljára láttalak? Tizenöt? Emlékszel? - folytatta aztán, s a szeme csillanása egészen olyan volt, mint gyermekkorában. - Emlékszel arra a vasárnapra, mikor úgy zuhogott az eső? Az erdőből pedig egy fiatal pár szaladt be a kapunk alá?- Hát ti itt vagytok? — nyitott be Vera. - Miféle összeesküvést szőttök? Géza és Imre rossz lelkiismerettel mosolygott vissza Verára. Szívesebben maradtak volna még kettesben. Veráról azonban lehámlott a felületes jókedv. Cipőjét ledobva az ágy végébe telepedett, és lábát maga alá húzva összegörnyedve ült.- Csak folytassátok - mondta. - Mintha itt se lennék. Csak üldögélni akarok köztetek egy kicsit. Ügy érzem, ez jót tesz. Imre füle azonnal megérezte a szokatlan hangot, fölfigyel. Vera behunyt szemmel ült, a szemhéja vörös volt, az arca valahogy szétesett, vonásai elvesztették szokott tartásukat. Vera sem fiatal már, állapította meg.- Mi a baj, Verus? - kérdezte. - Kimerített ez a két nap? Vera kinyitotta a szemét.- Ez a két nap? - kérdezte olyan hangon, amelyből tömény keserűség áradt. — Ez a két nap! és egyszerre összetört elhatározása, hogy elhallgatja a válságot. Ellenállhatatlanul kívánkoztak ki belőle a szavak, de még féken tartotta őket. Vadul rajzottak elő szíve mélyéből, ott kavarogtak a fejében, de ajka még csukva maradt, keményen és elkínzottan, lefelé konyuló szélekkel. A szájának még tudott parancsolni. Géza nem fogta fel, hogy Verával valami rendkívüli történt, nem ismerte húgát annyira, de Imre biztos volt benne, hogy valami baj van.- Csak ki vele - mondta, s fölöslegesnek tartott minden további biztatást.- A sógorod faképnél hagy... — sóhajtotta Vera. Ez aztán mind a két fivért alaposan meglepte. Géza azon csodálkozott főleg, hogy éppen most. Igazán különös időpont egy több évtizedes házasság esetében. Anyósa friss sírja mellől áll odébb... Imre megdöbbent.- Verus! Komolyan beszélsz? De csak rá kellett néznie, tudta, hogy tréfáról szó sem lehet.- Nem értem. Soha egy összekoccanásról nem volt tudomásom. Ha el lehet képzelni tökéletesen kiegyensúlyozott házasságot, hát a tieteket annak tartottam. Mindig minden rendben volt köztetek. (Folytatjuk) 10
