A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-04-07 / 14. szám
HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK SZÍNHÁZ Távol Nestroytól Johann Nepomuk Nestroy a gazdag bécsi színházi hagyomány örököse és egyik legnagyobb alakja: énekes, színész, a szatíra nagymestere — és drámaíró. Darabjaiban az osztrák nép hangján szól és kigúnyolja a múlt század első felének meggazdagodott polgárságát. Nestroy tulajdonképpen vérbeli komikus és született komédiás, aki többnyire maga írta a szerepeit és így nem is csoda, hogy összesen 83 színdarabját tartják számon ... Talán legnépszerűbb, színpadilag legtarkább és napjainkban is gyakran játszott műve a Lumpáciusz Vagabundusz melyben - akár színpadi megjelenítés nélkül, puszta olvasás közben is - kifogyhatatlan népi humorral s eredeti ízzel bontakozik ki a határozott mondanivaló: a tiszta szerelem hatalma legyőzi a könnyelmű élet vonzását és még a vagyon csábításánál is erősebbnek bizonyul. Hót még ha játékosan ötletes rendezésben, sok-sok színnel, Nestroy eredeti szellemében színpadon elevenedik meg ez a mulatságos történet! Ismétlem: ha! Mert ezen áll vagy bukik az előadás sikere. Más szavakkal: ha ezt a sikerült bohózatot a múlt század szellemét árasztó hangulatban, de az akkoriban is és ma is érvényes gondolatokat felerősítve sikerül színpadra állítani. Hogy ez egyáltalában nem könnyű feladat, arról a klasszikus vígjátékok esetében számtalan alkalommal meggyőződhettünk már. Legújabban például a bratislavai Új Színpadon, ahol a Lumpáciusz Vagabunduszbon rendező és dramaturg, fordító és dalszövegíró alaposan melléfogtak. Nestroy szellemétől idegen felfogásban, a bécsi miliő eltorzításával, egy igénytelen zenés mesejáték formájában; itt-ott már az olcsó kabarétréfák színvonalán elevenednek meg Lumpáciusznak, a korhelyek, kártyások és lumpok gonosz szellemének kalandjai. Az előadás alkotói közül ki-ki a maga módján járul hozzá ehhez a Nestroytól távoli színházi estnek megteremtéséhez. A rendező (O. Katusa) parttalan igénytelenségével, a fordító (Ján Boor) az eredeti szöveg ferdítésével, a zene és dalszövegek szerzői pedig a jellegzetesen bécsi népszínmű hangulatának megmásításával. Csoda hát, ha az olcsó trükkökre és rutinmegoldásokra támaszkodó színészek játéka is „belesimul" az előadás hangulatába?! Igaz, a közönség nevet, szórakozik. Ám ez nem a színház, hanem Nestroy érdeme, akinek darabja olyannyira ötletes és jó, hogy még ennyire elferdítve is el lehet játszani. Lehet, de nem muszáj. Akárcsak — az előadást megnézni. Miklósi Péter KIÁLLÍTÁS Amatőr festők tárlata Az Ipolysági Közművelődési Klub februárban egy hétig tartó kiállítást rendezett. A tárlaton a város hat amatőr képzőművészet mutatkozott be. A rendezvény fő célja most is a képzőművészet népszerűsítése, valamint az amatőr festők ösztönzése, erkölcsi támogatása volt. A kiállítás sikeresnek mondható: a hat képzőművész nyolcvan alkotását közel kétezren tekintették meg. Tóthné Balia Judit, Kutak Andrianna, Kutakné Vida Anna, Pokorný Lajo;, Rondik József és Szkladánvi Endre munkái egyaránt elnyerték u közönség tetszését. Balia Judit grafikái különféle embertípusokat villantanak fel. Portréi gondolkodásra, elmélkedésre késztetik a szemlélőt. Kutak Andrianna, a Bratislavai Iparművészeti Szakközépiskola diákja, a tárlat legfiatalabb résztvevője, kísérletező egyéniség. Bár munkáiról még nehéz lenne egyöntetű véleményt alkotni, annyit azonban elmondhatunk, hogy tehetséges alkotó készülődik az önmegvalósításra, a kinyilatkoztatásra. A kiállításon portrékkal, kisplasztikákkal és iparművészeti tárgyakkal mutatkozott be. Vida Anna, Pokorný Lajos és Szkladányi Endre elsősorban tájképeket és csendéleteket festenek. Pokorný Lajos olajképei különös figyelmet érdemelnek. Főleg gazdag színárnyalata, sajátos technikája ragadják magukkal a szemlélőt. Néhány képén ügyesen ötvöződnek az építészet és a városi élet motívumai. Szkladányi Endre vízfestményei az Ipolyt, az Ipoly menti tájat örökítik meg. A képek a maguk egyszerűségében is kellemes hangulatot teremtenek, melegséget árasztanak, felemelő érzést váltanak ki a nézőből. Rondik József olajképei napjaink emberének vívódásait tükrözik. Az általa festett portrék mély gondolatokat közvetítenek, festőjük az ember belső énjét próbálja kivetíteni, vászonra vinni. Csáky Károly FILM Egy álmodozó négy éjszakája A Robert Bresson rendezte francia film Dosztojevszkij Fehér éjszakák című kisregénye alapján készült, s tulajdonképpen nem más, mint a kisregény modernizált, kissé „szexesített" változata. Éppen ez a modernizálás, illetve „szexesítés" okozza, hogy a film kevésbé hiteles, mint a kisregény. Dosztojevszkij történetében hosszú hónapokig tart, míg a hősnő - a világtól elzárt Nasztyenka - beleszeret a náluk albérlősködő „lakóba", a film Martheja számára viszont elég ehhez egyetlen nyugtalan éjszaka, elvégre ő már „modern“ lány. Szóval, Nasztyenkáról el tudom hinni, hogy egy teljes év múltán is szerelmes és visszavárja azt a bizonyos nagy Öt, Martheról viszont egyáltalán nem. A „modernizálás" tehát csak félig sikerült: mert ha egy lány annyira „modem", hogy gondolkodás nélkül beléveti magát egy szinte teljesen ismeretlen fiatalember ágyába — a filmben ugyanis ez történt —, bizonyára nem fog még egy év múlva is ugyanazon fiatalember után búslakodni, sőt: szinte őrjöngeni. Mondom, a Fehér éjszakák Nasztyenkájáról el tudom ezt hinni: Dosztojevszkij hősnője csakugyan szerelmes volt a padlásszoba szegény lakójába. A „modern" Marthenak viszont csak a gavallér hiányzott, s mert történetesen az albérlő volt kéznél, hát az is megfelelt: pedig nem is volt olyan szerény, mint Dosztojevszkij „padlásszoba-lakója", sőt, kimondottan szemtelenül, tolakodóén viselkedett (pl. a „lift-jelenetben"). Ez azonban egyáltalán nem zavarja a rendezőt, aki a továbbiakban eltér a „modernizálás" módszerétől, s úgy fejezi be a filmet, mint Dosztojevszkij a kisregényt. Csak éppen a búcsúlevél hiányzik a történet végéről. A szóbanforgó francia film tehát — a rendező következetlensége folytán — kissé felemás alkotás lett: afféle „hibrid“. Azt hiszem, sokkal helyesebb eljárás lett volna, ha a rendező kezdettől fogva Dosztojevszkijhez igazodik, még akkor is, ha így — egy pucér jelenettel — „szegényebb" lett volna alkotása. d Varga Erzsébet KÖNYV Filozófiai írók Tára (Új folyam) Hegel monumentális, háromkötetes alapvető filozófiatörténeti művével (Előadások a filozófia történetéről — fordította Szemere Samu) a budapesti Akadémiai Könyvkiadó megkezdte a hatalmas vállalkozásának, a Filozófiai írók' Tára 1950-ben indult Üj folyamának az újranyomtatását, s noha volt okunk ró kételkedni, hogy rövid időn belül könyvespolcainkon láthatjuk a sorozat eddigi harmincegynéhóny kötetét, a Heqel-trilógia óta gyors egymásutánba újra nyomtatott művek (Feuerbach: A keresztényséq lényege, Holbách: A természet rendszere, Spinoza: Teológiaipolitikai tanulmány, Hegel: A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai (1. rész: A logika) arra engednek következtetni, hogy ha ilyen ütemben követi e köteteket a többi is, akkor két-három, legfeljebb négy-öt esztendőn belül valóban rendelkezésünkre állhat az egész sorozat. Nem mindennapi esemény ez, tolón hangsúlyoznunk sem kell. Hogy miért? Közhely a magyar filozófiai irodalom szegényes voltát emlegetni. Pedig példáink is bizonyítják, hogy az egykori panasz alapos revideálásra szorul. Lássuk a bizonyítékokat! A XIX. század végéig filozófia magyar nyelven gyakorlatilag nem létezik. Alig két esztendő múlva lesz a centenáriuma, hogy 1881-ben Descartes válogatott műveivel a jóemlékű Alexander Bernét és Bánóczi József útnak indították a FIT régi folyamát s 1919-ig, tehát négy évtized alatt megjelent kb. 30 mű. A Horthy-korszak negyedszázada alatt alig-alig változik a helyzet. A Filozófiai (rák Tárának Új folyama több, mint három évtized múltán, 1950-ben indul Hegel most újra nyomtatott Logikájával s nem kisebb sorozatszerkesztők bábáskodásával mint Lukács György, Fogarasi Béla és Mátrai László (mellettük Molnár Erik és Szigeti József szerkesztették még a Tárat). Az Új folyam hatalmas munkát végez, 14 vaskos kötetben adja közre a magyarul addig szinte ismeretlen Hegel munkáit, s négy kötetben Spinoza írásait, továbbá az ókori kínai filozófusokat, Locke, Vico, Diderot, Kant, La Mettrie, Descartes, Feuerbach és Csernisevszkij műveit, de a megerőltető munkában, másfél-két évtized alatt szemmel láthatóan kifáradt. A hatvanas évek végére egyre ritkulnak a kötetek s 1971 óta nem jelent meg semmi, csak a tervekből tudjuk, hogy az újranyomások mellett készül Epikurosz munkáinak és Arisztotelész Organonjának a kiadása. Ez persze korántsem mond ellent előbbi állításunknak, hogy idejét múlt panasz a magyar filozófiai irodalom szegényes voltáról beszélni. Idejét múlt, mert noha a FIT átmenetileg a fáradtság ieleit mutatja, az elmúlt egy-másfél évtizedben gombamódra szaporodtak el az újabb sorozatok. Cselényi László íme, egy csábító téli sportág: csak arra kell vigyázni, hogy ne tartsuk túl sokáig levegőn a halat, mert megtörténhet, hogy a kezünkhöz fagy. France Anglade, a Caroline, drágám című francia filmsorozat főszereplője nem súlyos mondanivalójú drámákban, hanem habkönnyű kis vígjátékokban, kosztümös-szerelmes filmsorozatokban jeleskedik csupán, de mindig kitűnő szereposztás élén. A bécsi Staatsoper Franco Zeffirelli új rendezésében és Carlos Kleiber vezényletével mutatta be a Carmen című Bizet-operót. A címszerepet Jeleňa Obrozcova énekli, Don Jóséként pedig a pályája csúcspontján levő Placido Domingo lép fel. 8
